 |
Koncentráció, meditáció, kontemplációdeeptrip, 2004. augusztus 27.  | |  | | | | 95. cellux | 2005. január 6. 16:53 |
| |  | |  | | | és ha hozzávesszük, hogy végső soron önmagad=világ, akkor a tudatosulás vége az lenne, hogy a világgá válsz, a leszedálódás vége meg az, hogy a világon kívülre kerülsz (?)
|
| |  | |  |
| | | | | | 94. cellux | 2005. január 6. 16:51 |
| | | | | | | tudatosulás helyett önleszedálás
a tudatosulás az lehet, amikor egyre mélyebben átérzed önmagad, az önleszedálás meg az, amikor egyre kevésbé (kiüresedés)
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | "Teljes mértékben megtarthatod személyiséged, a lényeg a ragaszkodásmentesség."
és a ragaszkodásmentességhez való ragaszkodás? : )
persze, amit leírtál az akár így van. csak a ragaszkodásmentességhez vezető út során az "én nem is vagyok" dolgot szerintem könnyen túlzásba lehet vinni.
más. én nem ragaszkodok ahhoz hogy ragaszkodjak magamhoz. de mivel alapesetben érzem van bennem egy kis ragaszkodás, hát legyen, mi ezzel a baj? tudom hogy semmi. : ) máskor persze van olyan hogy teljesen elengedem magam és télleg, mintha nem is lennék, de mégis nagyonis. ez jó. mégis nagyonis nélkül nekem nem tetszik annyira.
ha a megvilágosodás az, hogy felépítek elmémben egy szigetet, amit sok meditációval meg ilyesmivel sikerül elhatárolnom magamtól, és ott töltöm a létet, elfelejtve azt hogy ki is vagyok, gondok, és énem mélyéből jövő gondolatok és érzések nélkül, akkor nekem nem is kell az. persze a megvilágosodás nem ez. lehet hogy nincs is.
najó, persze van. azaz akár lehet is.
hogy topikról is szó legyen, szóval meditáció közben (ami nálam annyit jelent hogy csukott-ritkán nyitott-szemmel nézek a végtelenbe és próbálom a gondolatokat elereszteni, nem foglalkozni velük-hehe, valójában visszafojtani? : ) többször is úgy éreztem hogy éppen azon dolgozom, hogy létrehozzak valami olyan állapotot, amikor nem érzem magamat, a lényegemet, és nem értettem ezt mi a fenének teszem.
persze sokszor érzem jól jön, hogy kicsit lenyugtatom burjánzó tudatomat, de nem vinném azért túlzásba. persze biztos jó dolog stabil tudattal rendelkezni, ami állandó, és ha kedvem tartja beleviszek valamit még fellelhető éntudatomból is, de számomra ez az egész életnek nevezett dolog nem erről szól. egyfajta kényelmes megoldás persze lehet, de nem önmagam ki- és ezzel az egész minden beteljesedése.
vagy az egészről nem is tudok semmit.
deee... : ) |
| | | | |
| | | | | | 92. cellux | 2005. január 6. 09:04 |
| | | | | | | (asszem, megint túlspiláztam ezt a dolgot a két pólussal.
néha erőt vesz rajtam a beteges írhatnék, még akkor is, amikor semmi szükség nincs rá.)
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Ezt nem értem.
Amiről lemondunk az nem tűnik el.
Ezerféle buddhista példabeszéd szól gazdag királyokról, akik mégis tökéletesen ragaszkodásmentesek. A vagyonról lemondás nem azt jelenti, hogy szórjuk szét a pénzünket, csupán ragaszkodásmentességet. Nyilván sokkal nehezebb úgy lemondani a pénzről, ha sok van belőle, de ettől még nem leehtetlen. Az énnel ugyan ez van. Teljes mértékben megtarthatod személyiséged, a lényeg a ragaszkodásmentesség. |
| | | | |
| | | | | | 90. cellux | 2005. január 5. 12:18 |
| | | | | | | cauld: ezt megint nagyon eltaláltad, elképesztően mélyről fogalmazol
én a buddhizmus-kereszténység egymás mellé rendeléssel is pont ezt akartam kifejezni: engem a buddhizmus vitt el oda, ahol most (szvsz) a Tala van, viszont ugyanakkor zavart az én széthullása, a semmilyenség, vagy akármilyenség, mert a teljes feloldódásban én erőtlenséget, szétszórtságot tapasztaltam, mintha szélfújta pernye lennék (vagy még az se), valami hiányzott a teljességből, egyoldalú volt a dolog (mert mi van akkor a létben való részvétellel? azt nevetve félredobjuk, hogy nem kell, hülyeség, ego-ragaszkodás, és mintha kiöntenénk a gyereket a fürdővízzel együtt)
a kereszténység: a semmi közepén az egy én megszilárdítása. a buddhizmussal egy tudatban társítva lehetővé válik, hogy az ember ne legyen a megszilárdult én rabja (minden változik, semmi sem állandó = ez teszi lehetővé, hogy ne merevedjünk be)
az egyik pólus szétválasztja az eget és a földet, létrehozza a feszültséget, és ezáltal megteremti a valamilyenséget (egy, majd ebből az egyből sok), a másik meg kiold, lebont, megmutatja minden dolog végső ürességét, és lényegnélküliségét (nulla).
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | "a gondolatokat ne akard leállítani, inkább azt lásd be, hogy a gondolataid nem te vagy, csak létrejönnek benned, s azon nyomban el is tűnnek(jön a másik)"
olyan ez nekem, mintha a nagy létdurvulás ingatagos talajából kilépve azt állítanám magamról hogy áh ez így tök durva, én vagyok én, aki valamilyen,inkább nem is vagyok, úgy minden meg van magyarázva, egyfajta mentesség ez.
van akinek kialakul személyisége a létforgatag közepette, és mintha csak görcsösen egy sziklába kapaszkodna hogy legyen a stabil pont, nem engedi el elméjét s tudatát, beszűkült, nénibácsifiúlány sok van belőlük ma már.
amiről te írsz úgy tűnik nekem mintha sziklamegfogás helyett elengednéd magad és nevetve belehullanál a létbe, azért hogy sokmásik lássa, nincs kanál, és para sincsen, felesleges görcsösen kapaszkodni, mert nem darál be a daráló, ha nem hiszel el magadban semmit amit darálni lehetne úgy nem lehet baj.
és végülis télleg, csak pont ezek lennének azok a dolgok sztem, amik TE vagy. nem véletlen egy valaki emberként, egyedként, valamilyenségként(!) jöttünk a világra, önmagunk megélése nélkül szerintem egy forma vagyunk csupán, (forma is csak azért mert azt a valamilyenséget már nem tudjuk leküzdeni,) kiüresedett énnel.
vagy erről szólna a buddhizmus? nemvágom. : )
szerintem az emberlétnek nagyon fontos része az én, ki nélkülözhetetlen a legtöbb igazi,mély létélmény megélésében is, amikor nem szemléled a fraktálokat, hanem alakítod, és azért vagy egységben a mindenséggel, mert a "minden egy" mellett látod azt is, hogy leszel ebben az egyben te benne igazán, ha betöltöd benne a helyed, és olyan szinten az vagy benne, akinek rendeltettél, hogy nincsen elválasztó határ a külső világmindenség meg belső határtalanság között, kifordulsz önmagadból, a világ meg beléd, átiatatod és belelényegülsz az egészbe-mi rád kacsint, akkor nincs semmi és van minden, igazi létmámor, tudatmennyország ez.létértelem?
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Szerintem is jobb hagyni, mint küzdeni. Persze sok embernek egyszerűbb küzdenie, mert nem tudják elengedni a dolgokat. Mindenesetre az is jó ha iszonyatosan határozott mondatokkal megmondod magadnak (!), hogy most mi az ábra és mit kéne mit nem. Ha hallgatsz magadra akkor tényleg segít. Persze itt is el lehet kalandozni. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | meg - szintén szerintem - a gondolatokat ne akard leállítani, inkább azt lásd be, hogy a gondolataid nem te vagy, csak létrejönnek benned, s azon nyomban el is tűnnek(jön a másik)
honnan jönnek, hová mennek? beléjük gabalyodsz(egyik szüli a másikat, s kiesel a jelenből), vagy csak szemléled létrejöttüket és ürességüket |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | ;))
a tested a tudatállapotod egyik visszajelzése...
minél lazább, minél elengedettebb és mégis kellően "egybentartott", annál könnyebben tudsz elmélyülni - szerintem
meg ha feszítesz, az fárasztó is - meg a homlokráncolástól nem fájdul meg néha a fejed? amúgy szerintem járható út ez a fizikai kondícionálás, ha így megy, akkor könnyen beláthatod, hogy máshoz is tudod kötni ezt a fajta elmélyülést..
próbáld ki azt, hogy csak az egyenes gerincre figyelsz, meg a pontot nézve a légzésedbe elmélyedni - mintha a légzés lenne a megismerési folyamat - a pontot nézve be, ki, lassan, szinte öntudatlanul, ám mégis "azzal egybefolyni"?
nekem pl esetenként még mindig elég merevek a mozdulataim -mint maga a tudatom - mindenféle lazaságot feltételező dolgot tanulok, hogy méglazább legyek, de ehhez évek kellenek... |
| | | | |
| | | | | | 85. bocor | 2004. november 22. 00:12 |
| | | | | | | Dokitól az 53. hozzászólás nagyon jó!
Véletlenül tévedtem ebbe a fórumba, most néztem körbe. Hogy mik vannak itt... :) Van 1-2 dolog, ami talán nem kellene, de marha jó kis oldal. |
| | | | |
|
