Dismas:

Teamámorban a világ körül

Az élmény éve: 2003.
Az adag: több csésze tea és több slukk kannabisz.

Tegnap délután sokat teáztam egy nagy társasággal, majd beleszívtam egy jointba egyszer, ezután az „Ohm mani padme hum” szövegű tibeti mantrára táncolt egész este a lelkem. Majd később elmentem a barátomhoz, leginkább azért, hogy átírja nekem a tibeti cd-t, annyira megtetszett. Na ott cimborák tekerték a lantokat sorra, és, bár én nem úgy készültem, azért csak-csak beleszívtam a körbejáró cigikbe egyet-egyet.

Elég fáradtam hazaértem, hazaúton a fülemben és a bensőmben zengő mantra dúdolása segített. Lefeküdtem, és gondoltam, tovább hallgatom a zenét. Ez egy igen monoton, húsz perces szám: gyönyörű dallamú mantrázás, kis zenés átvezetés, majd megint a mantrázás, és ez így a végtelenségig. Nos, gondoltam, kamatoztatom a hétvégén tanult jógaalvást. A jógaoktató relaxációba vitt minket, hosszasan ellazítottuk a testünket talptól tetőig és képzeletbeli tájon jártunk, a domb tetején, könnyű tavaszi ruhában, gyönyörű időben. A hétvégén nagyon élveztem ezt a gyakorlatot, hihetetlen pihentető és energetizáló volt. Sikerült teljesen ellazítanom a testemet, nem éreztem a tagjaimat. Gondoltam, megpróbálom ezzel a mantrával újra...

Félálomban voltam, a testem ellazítása a vártnál hamarabb sikerült. Nem tudom mi történt, és nem tudom, hogyan. Tudatomnál voltam, de nem volt testérzékelésem. Nem éreztem a tagjaimat, a párnát alattam, a távirányítót a kezemben. Csak egy dallam, egy mantra voltam. Később az sem. Nem tudom mitől, a félálomtól, a mantrától, a zöldtől, de a két héttel ezelőtti tripem jött elő. Totális tudati flashback. Amint elkezdtem a relaxációt, egyik pillanatról a másikra újra megéreztem a trip dinamikáját és erejét. Kiléptem a testemből egy időtlen időbe, és egy tér nélküli térbe. Egyszerre volt rémisztő és csodálatos. Egy idő után nem voltak gondolataim se, néha eszembe jutott, remélem az ott hagyott testem lélegzik mindkettőnk helyett (Ivy külső és belső embere jutott eszembe), próbáltam tudatosan emelni és süllyeszteni a mellkasom, de mivel nem volt testérzékelésem, nem igazán tudtam ezt kontrollálni. De leginkább nem akartam. Jó volt csak egy gondolat lenni. Nevezetesen az, hogy ha ez nem a nirvána, akkor előbb-utóbb vége szakad ennek a dallamnak. Jó volt ebben az állapotban lenni, valahogy így képzelem el a halált, csak egy mantra, ima, dicsőítés lenni az Ő fényében. Ezt a húsz percet nem lehet szavakba önteni, mivel nem történt semmi. Csak léteztem. Néha volt egy-egy gondolatom, például, hogy mennyire igazuk volt a görögöknek, amikor azt mondták, egyetlen feladatunk van életünk során: a halált gyakorolni. Nos, ez kicsiben egy egóhalál volt, és jó érzés, hogy át tudtam magam ennek adni.

Aztán egyszercsak, varázsütésre véget ért a húsz perces, mondanom sem kell „örökkévalón hosszúnak” tűnő, mantrafolyam és én kénytelen-kelletlen visszaköltöztem a testembe. Valószínűleg lassan lett volna érdemes, mint a jógaalvásból, mindenesetre én hirtelen felültem és felkapcsoltam a villanyt. Borzalmasan terhesnek, tompának éreztem a testem, egy fájó koloncnak. Csak nagyon lassan tudtam mozogni, tényleg olyan érzés volt, mintha a szárnyaló léleknek időre lenne szüksége, mire újra felveszi alakját, „tokját”.

Nem tudom mi történt velem. Nem tudom, mennyi része van ebben a sok-sok jóféle teának, a csodálatos embereknek, akikkel a teát mantrát dúdolva elköltöttem, a néhány slukk spanglinak, a fejhallgatón szóló mantra erejének (ez a hatás talán a legerősebb, úgy érzem, ez a dallam nem emberi tudásból született), illetve a flasfbacknek. Mindenesetre messze jártam, kilépve a testemből, ott, ahol még soha. Ijesztően csodálatos volt.

© Copyright 2003, 2003 Daath.