 Kategória:
Társadalom 
Létrehozó: Sad
Létrehozás ideje: 2005. január 24.
Utolsó hozzászólás: 2012. szeptember 26. |
| |
Érdeklődés: 8451 letöltés
227 hozzászólás |
| |
|
|
Ki tehet róla ?!Sad, 2005. január 24.  | |  | | | | 155. ezotera | 2006. február 11. 12:36 |
| |  | |  | | | jean-sol:
A kérdésed, miszerint nem kellene-e ápolásban részesíteni a lelkileg sérülteket, természetesen magában foglalja a választ.
Itt azonban problémák sora merül fel.
Az első csoportban a személyi-szellemi szabadság kérdése. Ki és hogyan dönti el, mi számít lelki sérülésnek és mi nem?(pl.:öngyilkossághoz való jog-Szasz) Ha "tudományosan" széleskörűen elfogadott elvek szerint teszi is ezt bárki, kényszerítheti-e gyógyulásra a beteget? A beteg teljes jogú marad-e betegsége ideje alatt, vagy esetleg nincs döntésképessége birtokában(amint az a drogügyi törvényekben is szerepel).
Milyen gyógymódok szerepelhetnek a terítéken( a "big pharma" problémája)?
másodszor
Ahogy mondtad, régen mindenféle testi-lelki bajt büntetésként fogtak fel. Ez a helyzet nem igazán változott. A mai pszihiátriai kezelésről csak közvetett tapasztalataim vannak, de például Feldmár, vagy éppen Szasz könyvei nem sok jót sugallnak.
A deviancia mindenképpen bűn a társadalom szemében és ez természetes, valamiképpen szükségszerű(például a játékelmélet szerint). Mégis hogyan előzze meg a társadalom konformista része a dezertálást, ha nem ítél el bizonyos magatartásformákat?
A megoldás persze, ha személyenként és esetenként ítélünk és segítünk: megeshet, hogy a szóba jöhető hajléktalanok egyharmada nem szeretne kikerülni helyzetéből, míg a többség könnyedén kilábalna némi segítséggel. De tudjuk, az emberi gondolkodás nem így működik, hanem leegyszerűsítő mechanizmusok által.
Az én kérdésem: mégis meddig növelhető(és hogyan) a kollektív azonosságtudat, az egymás iránti felelősség, ha úgy tetszik a társadalmi tőke, hogy az ne fenyegesse a "játszma" működését? |
| |  | |  |
| | | | | | 154. Nargile | 2006. február 11. 11:45 |
| | | | | | | Splendide sommaire, mon ami!
Gén: én értem a jogos dühödet a kirekesztés alább tapasztalt manifesztációi miatt, de azért gondolj bele, hogy a legtöbb ember nem azért gondolkodik így a hajléktalanokról, mert szimplán "gonosz", hanem mert tudatlan, és mert Schiller szavaival látszat s nem érdem szerint ítél. A drogost sem azért utálja Mari néni, mert gonosz, hanem mert nem tudja, hogy az unokájáról beszél. Szóval ha azt akrod, hogy az emberek nyitottabban és empatikusabban viszonyuljanak a kirekesztettekhez, akkor nem jó megoldás frontálisan betámadni és fikázni őket, mert ezzel a seb nem gyógyul be, csak begennyesedik. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Ez volt eddig a tudományosos megközelítés durván tömörített összefoglalója, és, mint látható elsősorban nem az egyént teszi felelőssé...
és akkor most még mindig csak egy oldalról, az anyagi lét, az egy élet materialista szempontjából néztük a kérdést.
A vallások, tanítások, filozófiai iskolák konkrét megközelítéseivel most megint csak nem akarok foglalkozni (de szívesen belemegyek ilyen irányú fejtegetésekbe is), mivel az eleve elrendeltség, a személyes felelősség, a sors a karma és az egyéb ilyen kérdések tekintetében már azzal is köteteket lehet megtölteni, ha leírjuk, hogy az egyes vallások különböző prominensei és írásai éppen miként értelmezik az adott fogalmakat.
Ami mindenképpen elmondható, az az, hogy a materialista felfogás mellett létező (vallásos, spirituális, misztikus stb.) megközelítések többsége az életet egységében látja (tekintsünk most el attól, hogy az intézményes vallások és híveik többsége miként csúfolják meg saját filozófiájukat). Ahol pedig az élet egy egységes abszolútum része, vagy maga az abszolútum, ott csak valamiféle felszíni dimenzióban merülhet fel a személyes felelősség kérdése. A Bűn-e a tudatlanság, mint a legtöbb további negatív dolog oka? c. kérdésre pedig még a dualisztikus (jó-rossz) megközelítések ( a gonosszal harcoló Isten kétesélyes játszmájára épülő vallások) is többnyire nemet mondanak.
Megállapíthatjuk tehát, hogy az egyén felelősségét egzisztenciális leromlásában csupán néhány speciális tudományos elmélet (pl.:szocialdarwinizmus), illetve egyes fundamentalista hitbéli megközelítések vallják. Ezek után azt szeretném kérni azoktól, akik az itt leírtaktól eltérően elsősorban az egyén szerepét érzik dominánsnak a hajléktalanná válásban, hogy valamiképpen indokolják meg (ha lehet, nem túlfűtött érzelmekkel) álláspontjukat, mert máskülönben esélyünk sincs rá, hogy tanulhassunk tőlük bármit is (pedig előfordulhat, hogy ők látnak jól valamit amit én rosszul, vagy nem).
Végül következzen néhány kérdés, mert azok visznek előrébb bennünket:
Mit gondoltok, a lelki sérülések és a lelki sérültek kezelése nem lenne ugyanolyan feladat, mint a testi sérüléseké?
Ha eltörik a lábad és utána nem kapsz megfelelő ápolást (nem tehermentesítik a sérült végtagot, és közben nem gondoskodnak rólad, mivel magad ekkor képtelen vagy saját ellátásodra ), nem-vagy rosszul fog összeforrni és nyomorék leszel: nem lehet, hogy egy lelki törést is tehermentesíteni kell, és hasonlóképpen ápolni az azt elszenvedőket, mert máskülönben a személyiség is maradandó torzulásokat szenved?
Ha ma már megpróbáljuk a testi és szellemi fogyatékkal élők hátrányait kiküszöbölni (miközben régen egy testi/szellemi nyomorék ugyanúgy az utcára került, mert a testi/szellemi rendellenességeket is a gonosz művének tekintették), akkor nem kellene a lelkileg megnyomorodott emberekkel is hasonlóképpen bánni?
jean-sol
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Ha először tudományos szemlélőként próbáljuk leírni ezt a problémát, illetve így vizsgáljuk meg az egyes emberek életében ilyen helyzetet teremtő életutakat, akkor a következőket mondhatjuk:
ˇ Egy ember akkor lesz hajléktalan, ha szociális beágyazottsága addig csökken, - magyarul lassan elveszíti barátait, elválik a feleségétől, összeveszik a rokonaival, elküldik a munkahelyéről, meghalnak a szülei -, míg végül már nem tud kihez fordulni segítségért. Persze ez még mindig ordenáré leegyszerűsítés, és ez a folyamat nagyon sokféleképpen mehet végbe, de nagyjából ez a legfontosabb. Kezdetben ugyanis, gyermekkora végére, mindenkinek, van legalább egy minimális társadalmi beágyazottsága, vagyis van legalább egy ember, aki ismeri őt és akitől segítséget kérhet. Ez Magyarországon (talán egy-két kirívó esettől eltekintve) így van (még az ebből a szempontból legveszélyeztetettebbek, az intézetben felnőtt gyerekek is számíthatnak valamilyen mértékben volt intézetis társaikra és nevelőikre, + van még némi segítség a társadalom részéről is az élet indításhoz számukra), de persze a világ sok országában gyermekek milliói élnek az utcákon.
ˇ Tudományos szempontból vizsgálva azt, hogy miért veszíti el valaki a társadalmi beágyazottságát, a következőképpen fest:
Először is, az egyén fejlődését (főleg a kora gyermekkori szakasz a döntő) elsősorban a környezeti tényezők másodsorban öröklött hajlamok alakítják. (Ma már a tud. elméletek többsége elfogadja a környezeti hatások elsődleges szerepét, de a józan ész is könnyen beláthatja ennek valóságát: a legjobb magból sem fejlődik ki teljes pompájában az a növény amelyik a génjeibe van kódolva, ha fejlődése során valamiből hiányt szenved vagy stressz éri.) Ebből az következik, hogy a saját személyiségünk, és sorsunk alakulását, - legalábbis gyermekkorunk végéig nem mi irányítjuk. Azt pedig, hogy mi történik az emberrel kamaszkora után, igen nagy mértékben függ attól, hogy miként alakult sorsa és személyisége addig. Aki nem kapott szeretet, akit bántottak és ezért elveszítette bizalmát az emberekben, aki sok rossz mintát tanult, akinek lehetősége sem volt megismerkednie a világ, az élet és önmaga valóságával, aki nem tanulhatott, aki nem olvashatott, aki nem játszhatott szabadon és ezzel intellektuális fejlődését is korlátozták, aki érzelmileg egy négy -ötéves gyermek szintjén rekedt, mert akkor erőszakolta meg az apja és az akkor és azóta érzett rettegést a tudatalattijába száműzve személyiségfejlődése teljesen eltorzult, de már csak az is, akinek nem magyarázták szeretettel és odafigyeléssel, hogy mitől nő a virág, és mitől repülnek a madarak, mert a szülők saját problémás életútjuk és személyiségük miatt nem tudták mi a feladatuk, vagy nem tudták megtenni azt
nos mindezek az emberek sérültek. Olyan hátrányokkal indulnak, amik sokszor elképzelhetetlenek egy szerencsésebb ember számára. Ez azt jelenti, hogy az őket érő gondokra-bajokra nem fognak tudni megfelelően reagálni, illetve a reakciójuk egyenes következménye lesz az addigi életútjuknak. Segítség híján többnyire egyre jobban elveszítik a reményt, kapcsolataik fellazulnak, kiüresednek, végül megszűnnek. Teljesen egyedül, pedig még egy optimista, életerős ember is csak addig tudja biztosítani az egzisztenciáját, amíg nem éri őt valami baj.
ˇ És akkor most jön az a rész, hogy vajon annak mi lehet az oka, hogy a társadalmunkban egyre több emberrel előfordulhat, hogy így leépüljenek a kapcsolatai, hogy teljesen egyedül marad? Itt jön be a szociológia, a történelem, neadjisten a politika. Rengeteg különféle magyarázat létezik, lehet válogatni ízlés szerint: individualizáció mint szükséges és kívánatos folyamat a társadalomban kontra elidegenedés az elnyomás és az egoizmus egyeduralma miatt. Ezeket a dolgokat is szívesen megvitatom, de most csak annyit jegyeznék meg, hogy amint egy társadalom aktuális állapota meghatározza valamilyen szinten az egyént és annak életét (lásd a fent kifejtetteket), úgy a társadalom aktuális állapota is elsősorban a múltban lezajlott különféle folyamatok eredménye.
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Mes enfants!
Mivel egyre ritkábban látogatom a daath-ot, mindig meglepődök, hogy ezt a nagyszerű közösséget, ahol a pszichedelikumok használata elsősorban az igazság keresésének része volt, és ahol az intelligens kommunikáció és a kölcsönös nyitottság az egyes témák máshol alig tapasztalható mélységekig történő feltárását eredményezte (legalábbis a többség esetében), merre viszik manapság a fiatal versenyzők indulatos magamutogatásai.
(Szerencsére Gén és még néhány senior kitartása megőrzött, valamit az eredeti szellemiségből, és azért van néhány pozitív példa az újak között is.)
Megdöbbenve állok az empátia és az önismeret ilyen mértékű hiányának jelen megnyilvánulásai előtt, de remélem, hogy egyszer az eddigi indulatos és előítéletes hozzászólások szerzői is elgondolkodnak azon, hogy mi az a kiszolgáltatottság, illetve azon, hogy a saját jó sorsuk miként határolta be a gondolkodásukat. (Szerencsére Gén és még néhány senior kitartása megőrzött, valamit az eredeti szellemiségből, és azért van néhány pozitív példa az újak között is.)
Remélem azt is, hogy talán az alábbi gondolataimmal egy kicsit konstruktívabb irányba terelhetem a téma tárgyalását, és ahogy Nargile is mondta, visszatérhetünk a topic indító kérdésének tárgyalására (bár valóban érdemes a lehetséges megoldásokról is beszélni, de szvsz ez csak a filozófiai alapvetés utánkövetkezhet):
Azzal kezdem, hogy egyetértek Tetrával és azokkal, akik szeint hihetetlenül sokrétű egy porbléma ez ám
( Öreg fizikatanárom mondta mindig: aminek csak egy oka van, az meg sem történik!)
Szóval ez a téma visszanyúlik egészen a sors a karma a szabad akarat az eleve elrendeltetettség kérdésköréig, illetve másik oldalról pedig a tudományos személyiségfejlődési, krízispszichológiai, illetve általában a pszichológia elméleteket, valamint a társadalmi (ne adj Isten történelmi) folyamatok magyarázatait érinti.
A válasz attól fog függeni, hogy miként értelmezzük a fenti fogalmakat, illetve milyen az aktuális világképünk (persze, ha hisz valaki valamelyik konkrét elméletrendszerben vagy tanításban, annak könnyű a dolga, de én most a kérésre választ kereső szemszögéből fogom vizsgálni ezt az egészet).
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | kritikus:
Ugyanannyi mint neked: napi 24 óra.
Csak többnek tünik, mert nem mókuskerékben töltöm... |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | re 143.
Gén, sok időd lehet. Irigyellek. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Nargile:
De akkor az már nem is vita, hanem felmérés/kutatás. |
| | | | |
| | | | | | 146. propio | 2006. február 10. 18:07 |
| | | | | | | az addig ok, hogy érdekel, hogy miért kerültek oda, de miért maradnak ott??
dolgozni nem? ha meg igen, akkor egy 1000 ft-os ágyat még egy hómunkás is (pont most hallottam, hogy 10 óra meló=2500HUF) ki tud csengetni úgy, hogy marad kajára & dohányra is...
én nem értem!
(cigit szoktam adni, vagy ha bevásárlásból jövök & jófej csövi jó dumával jön, kap 1 sört)
|
| | | | |
| | | | | | 145. Nargile | 2006. február 10. 17:44 |
| | | | | | | | Gén: szerintem azért igenis érdemes vitatkozni arról, hogy milyen okokból kerülnek az utcára az emberek, hogy rálátásunk legyen a szélesebb összefüggésekre. Adakozni lehet és kell emellett is. |
| | | | |
| | | | | | 144. anjou. | 2006. február 10. 13:49 |
| | | | | | | Én szoktam pénzt adni, de sokszor elég rossz szájízzel, mert félek, hogy piárra fogják költeni.
2 hajléktalan nőnek (testvérek) rendszeresen segítünk a családommal. Ök azért kerültek az utcára, mert az idősebbik fia heroinista volt és rengeteg adósságot halmozott fel. Aztán a gyerek öngyilkos lett, és így rájuk maradtak a kölcsönök.
A vállalkozásunkban elég sok papír hulladék halmozódik fel, így az összeset (heti kb. 100 kg) nekik adjuk.
Csak azért mert tudjuk, hogy ők tényleg önhibájukon kívül kerültek az utcára. |
| | | | |
| |
| 
 |
