 |
HalálrólSad, 2004. november 25.  | |  | | | | 522. Zsuzsk4 | 2011. április 30. 12:19 |
| |  | |  | | | Deep,
szerintem a döntéseink határozzák meg kik vagyunk, nem az hogy valójában milyen jó vagy rossz lehetőségek rejlenek bennünk.
Neutron csillag,
egy életen belül is megkapod azokat a pótvizsgákat, ha elbuksz, tapasztalatom szerint legalábbis, ha valamit nem tanulok meg, mert félek és elfutok vagy rosszul döntök, akkor ugyan az a probléma előjön, máskor másformában. |
| |  | |  |
| | | | | | | | | | | | Igen bárhogy nézzük mindig az az legoptimálisabb, ha a lehető legjobban felfogod a körülményeket+ami benned van és nem csak azt fogadod el amit dob a gép, hanem azt is, hogy azt cselekszel, amit dob a belső gép. :)
Amúgy ilyen karmikus szempontból nem az van, hogy ha öngyilkos leszel akkor nem, hogy reload, hanem még nehezebb körülményekkel indulsz? Mondjuk ez alapján hibázni végzetes lenne és egyre nehezebb lenne kitörni belőle. Vagy pont ha már elég mélyre kerülsz akkor tudsz kitörni belőle? Hmm... |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | fL3x
A táplálékmegvonás, mint az öngyilkosság módja a Dzsaina vallásban érdekes módon elfogadott, más vallásnál nem hallottam erről. Igaz náluk nem a depresszió a kiváltó ok, hanem egyszerűen, ha valaki úgy érzi eleget élt, nincs már mit elérnie; távozhat a világból.
Egy félre eső helyen leül a delikvens, és csendes szemlélődésbe merülve fokozatosan, szelíden eltűnik az anyag világából...
Érdekes hány ember jött itt a reload elmélettel: ha öncélúan megszakítjuk a filmünket, a szerkesztők újraindítják a filmet :)
Régebben sokszor előfordult velem, hogy egy nagyon erős deja-vu élmény közben azt éreztem: igen, már jártam a filmemnek ezen a pontján, éppen itt. Ez mindig jó érzéssel töltött el, mert kicsit olyan hangulata volt, mintha egy jelzés lenne, hogy jó úton járok. Aztán az is eszembe jutott, hogy ha többször átéltem már ugyanazt a pillanatot, akkor lehet, hogy hibáztam egyszer valamikor, és éppen most pótvizsgázok a kis filmemben? Egy időben ez a filó majdnem döntésképtelenné tett engem, valahogy a dolgok hiábavalósága maga alá gyűrt. Aztán változtattam a szemléletemen, és arra törekszek inkább, hogy elfogulatlan szemlélő lehessek, s elfogadjam azt ami van, amit dob a gép. Végigcsinálom, bármit is hoz magával az élet, ez a legtisztább.
om mani padme hum
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Van amikor elmegyek valahova és még ott se vagyok, de már olyan állapotba kerülök, mintha valami baj lenne az odamenésemmel. Mert mondjuk nem korán mentem, hanem később, igaz, hogy nem időre kell odaérni, de valamiért autómatikusan olyan szintre juttatnám magam, hogy ha megérkezek akkor szarul érezhessem magam mások előtt és régebben ezt szépen rá is vetítettem a környezetemre, tehát lestem mások negatív reakcióit, hogy beigazoljam a feltevésemet. Igazából azért írom le ezeket, mert most éltem meg többször egymás után, hogy ezek a dolgok nem igazán én vagyok és nem is igazán rólam szól, sokkal inkább egy belémivódott rossz működésmódról. Régebben fogalmam se volt róla, hogy miért érzem rosszul magam és teljesen elfogadtam a tényt, hogy rosszul kell éreznem magam.
Trippen többször volt, hogy alapvetően hallottam a gondolataimat, de hát végülis a gondolatok hangok nem? Voltak olyan gondolat mintáim, amik trippen előjöttek csak épp úgy, hogy a bátyám hangja mondta. Akkor jöttem rá, hogy ezt még egész kis koromban szinte egy az egyben átvettem tőle és bármennyire nem tűnt fel ez idáig, de tényleg azt csinálom, amit ő is. Azóta a gondolataimat jobban be tudom azonosítani, hogy ki mondja, belső hallás alapján. Ha a rosszándékú részem mondja és ezt észreveszem akkor sokkal kevésbé kerülök a hatása alá és érdekes, mert sokkal jobb elfogadni azt a tényt, hogy van rossz is bennem, de nem ez határoz meg, mint azt a tényt, hogy úgy azonosulok a rosszal, hogy közbe ez fel se tűnik nekem. Ugye utóbbinál akkor lehet másokról gondolni rosszat, emberről, állatról, tárgyakról, bármiről, mint ahogy bárkit és bármit is lehet hibáztatni mindig. Ezt azért csinálják az emberek, mert így fennmarad az a látszat, hogy velük minden rendben van. Igazából mindenki saját magát bassza át, ha azt hiszi neki nincs egy árnyék oldala, márpedig alapból úgy nevelnek és tanítanak minket, hogy ezt gondoljuk. Arra már jóval kevesebben tanítanak, hogy ismerd meg az árnyoldaladat is és tanuld meg kezelni azáltal, hogy megismerted. Szerintem másoknak is érdekesebb azt olvasni, hogy az ember hogyan küzd meg a nehézségekkel az életében, mint azt olvasni, hogy ő neki már mennyire simán megy minden, mennyire képben van és mennyire boldog és a többi. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Buká elgondolkodtatott a kérdésed. Sírni valóban nem szoktam mások előtt és van, hogy még egyedül is nehezemre esik. Két komolyabb érzelmi veszteség után viszont már egész könnyen kiengedem egyedül. Mindig is tudtam, hogy jót tesz csak valamiért bennakadt félúton. Igazából tényleg nagyon sebezhető az ember, ha kifejezi ami benne van, legalábbis ezt gondolja az ember. Aztán amikor meg ki tudom fejezni magam úgy tényleg akkor meg nem szoktam parának érezni és gondom se volt még belőle, sőt... sokkal jobb és letisztultabb volt minden. De aztán ez elmúlik valamiért visszatér az ember ebbe a szűkebb állapotba és azt hiszem mindig egyfajta félelem áll a hátterében annak, hogy egy szűkebb működésmódot választunk a létezésre.
fl3x érdekes még az irónia is, ami ugye végül is egy -1 es szorzó arra amit tényleg gondolunk. Valamiért sok ember élvezi azt, hogy nem azt mondja, amit gondol, hanem elrejt benne egyfajta utalást, amivel visszafejthető. Talán ez is egyfajta védettséget szolgál a plusz lépés miatt. Én szeretem az iróniát érteni is szoktam, de megfigyeltem, hogy ha valaki sokat használja akkor zavar, mert egy idő után tényleg nem tudja már az ember, hogy na most ez épp megint irónia volt vagy most kivételesen csak szimplán elmondta amit gondol.
hlm kedves tőled, hogy azt gondolod bennem béke és harmónia van tartósan, de ez nincsen így! Viszont a vissza-visszatérő érzelmi és egyéb kavalkádokat már teljesen máshogy kezelem, mint évekkel ezelőtt és ezek a drasztikusabb állapotok mindig sok lehetőséget kínálnak fel, de csak akkor, ha nem az az első reakció, hogy jaj ezt nee és elkezdünk küzdeni azzal, amit először is csak meg kéne engedni magunknak. Remélem még sokáig fogok ide írni, mert az azt jelenti, hogy van új mondanivaló.
Zsuzska igen a megbocsájtás képessége meg tényleg fontos, ez is olyan, amit meg kell tanulni és gyakorolni. Tudatosan eldönteni, hogy attól még, hogy haragszom a másikra nem történik semmi se azon kívül, hogy én szar dolgokon forgok. Ettől még lehet jogos a sérelmem és nyugodtan elkerülhetem a másik embert a jövőben, csak épp nem ragad rá úgy a figyelmem, nem hajt a bosszúvágy, hogy én tegyek igazságot. |
| | | | |
| | | | | | 517. Zsuzsk4 | 2011. április 29. 21:34 |
| | | | | | | Deep,
ismerős érzés ez a hangulati hullámzás, főleg mióta tapasztalom az egyre intenzívebb boldogságot, ami nem csak egy halvány mosoly, hanem a lelkedből való sugárzás(furcsa néhány ember ezt észre veszi és látod rajtuk, hogy most jól vagy, mert jó hatással vagy rájuk is).
Magunkat elfogadni és szeretni a legnehezebb, mivel (jobb esetben) azt ismerjük a legjobban, legmélyebben, és nem tudom miért, de általában magunkkal vagyunk a legszigorúbbak. Ráadásul ez nem valami egyszeri dolog, minden nap meg kell bírózni vele, hogy vétünk hibákat és újraésújra meg kell bocsátani önmagunknak. (sajnos manapság nem csak az önkegyetlenség nem szokás, hanem általában a megbocsátás)
|
| | | | |
| | | | | | 516. hlm | 2011. április 29. 21:31 |
| | | | | | | Elég mélyen beleéltem magam abba, amiket írsz. Már csak azért is, mert ez az önmarcangolásos gondolatfolyamatok nálam is mindig előjönnek, csak annyi különbséggel hogy én sokszor ezeket nem tudom a helyén kezelni és ezért mondhatni a személyiségem sínyli meg, amit utólag magamon is észreveszek. Az 1 másodperces szindróma nálam is játszik.
Tudod azon gondolkodtam hogy azért elég sokat írsz erre a fórumra és egy picit csodálkozok hogy benned is ilyen érzelmi kavalkád játszódik le. Nyilván nem ismerlek, de az eddigi hsz-aidból valahogy ezt nem gondoltam volna.
Különben az ilyesfajta hangulatváltozásokat illetve az önmagunk szeretetének hiányát úgy érzem minden ember átéli, ám lényegében a hatásfokát az érzelmi labilitás mennyisége és minősége határozza meg. |
| | | | |
| | | | | | 515. fL3x | 2011. április 29. 20:53 |
| | | | | | | Érdekes dolog az öngyilkosság kérdése, soem felejtem el amikor 2 évvel ezelőtt olvastam elösször poppertől a hogyan legyünk öngyilkosok cikkét,ő azt írta hogy az a legtisztább módszer ha az ember elmegy messzire és nem vesz magához táplálékot,2-3 hét múlva szívgyengeségbe meghal vagy vmi iesmi álmába,persze azt is hozzátette hogy ne legyünk öngyilkosok akkor ha szarba vagyunk mert az élet olyan mint ergy dugattyú minden nagyon mély után jön egy nagyon magas,de én akkoriba nagyon önmagam alatt voltam és elhúztam a hegyekbe és sose felejtem el amikor ültem egy mátrai falu közepén egyik cigit a másik után szívva és megjelent faterom,meg a casj aki miatt magam alatt voltam,fater mondta h ez egy megérzés szerűség volt nála h hol vok,és akkor ezt egy nagyon mély külső üzenetként fogtam fel h muszály életbe maradni bármennyire szar is néha,
másfelől énis attól parázok amit sokan vallanak meg amit cellux említett hogy fasznak van kedve újra visszajönni ide ugyenezért,az olyan mintha a legkisebb dolog amit elértünk volna hasztalan,lehet újrakezdeni,köüsz inkább nem.
Másfelől tényleg nagyon nehéz öngyilkosnak lenni,mert az emberbe ösztönszerűen ott motoszkál az élni akarás,de tisztelni még a harakirit elkövetőket se fogom,magamat is szánalmasnak tartottam amikor próbálkoztam öngyivel,ami nem azt jelenti hogy megvetném őket,sajnos nagyon is van racionális magyarázat sok sok öngyinek és ez nem CSAk az egyén hibája hanem a világunké is.
A negatív érzelmekkel én is ezt figyeltem meg hogy énis meg más emberek is könnyebben tolják ki a - mint a +t,legalábbis -hoz soxor nem kell erőfeszítés magától jön,+hoz meg soxor nagyon sok kell.
Cinikusnak könnyebb lenni mint alázatosnak stb stb.
Jó gondolat h gyakorlat segíthet ezen a téren,erről a tudatosság jut eszembe hogy "megvilágosodottak" mondják hogy ők nem értik meg miért nem tudnak az emberek spontán lenni az életben/mostban ő nekik már az nehezbb,hogy ne legyenek ott,önmaguk megtagadása lenne ha nem,ők már átlendültek,
jó nekik... |
| | | | |
| | | | | | 514. Buká | 2011. április 29. 17:54 |
| | | | | | | Egész biztos, deeptrip, hogy a negatív érzelmeket könnyebb kimutatnod? Például ha igazán szomorú vagy, azt meg mered mutatni? mersz mások előtt sírni? szerintem (magamból kiindulva) az igazán mély, lélekbemarkoló érzéseket nehéz kimutatni, lásd bizalom, szerelem, szeretet, fájdalom stb. A felszínesebbek - frusztráció, sikerélmény, bosszúság, harag, ilyesmik - kimutatásához nemigen kell tökösség. Azok nem tesznek igazán kiszolgáltatottá. Ha viszont valakinek tudtára adod a mély érzéseidet, akkor bármivel megbánthat, akár szétreped a szíved a boldogságtól, akár fáj a lelked. Ez nem biztos hogy + és - kérdése, de javíts ki, ha benned ez másképp működik.
Halál:
tegnap láttam Samuel Beckettől az Endgame c darabot YT-on. Már vagy egy hete totál depressziós vagyok, de ez még szuiciddá is tett... megütöttem a rok bottomot. De aztán némi feldolgozás után egészen felelmelő gondolataim lettek tőle. Asszem nincs hová menni. Klausztrofób létezés. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Jó ötlet a visszakérdezés! Amúgy van amikor ki tudom fejezni, pont azóta tűnik fel a nemkifejezés, amióta partikon átéltem komolyabb szeretetet és bizalmat mások iránt. Meg alapvetően társaságban vidám szoktam lenni, inkább az ilyen ölelgetés és másokra csakúgy mosolygás nem megy annyira.
Úgy vettem észre van egy részem, ami igen komoly befolyásoló erővel bír rám nézve. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van amikor tök jó kedvem van úgy érzem rendben van minden és jön egy gondolat, aminek a tartalma annyi, hogy lóf*szt van minden rendben, mit képzelsz, ez nem így megy!
Régebben ez olyannyira nem tűnt fel, hogy 1mp alatt megváltozott a hangulatom és a tudatállapotom is jóval korlátoltabb lett. Sok év után most ezt már úgy élem meg, hogy vissza tudom keresni, hogy ennek a gyors hangulatromlásnak volt egy kiváltója és most már inkább úgy élem meg mintha egy másik ember mondaná ezt nekem, tehát meg tudom tenni azt, hogy nem reagálok rá és így fenn tudom tartani az eredeti állapotot. Önelfogadás hiánya, önkritikusság talán ezek a probléma gyökerei. Néha megélem magam úgy, hogy vagyok én meg bennem egy kisgyerek, aki sír és boldogtalan. Néha olyan kegyetlenül tudok bánni saját magammal, illetve bizonyos részeimmel, ahogy másokkal biztos nem tenném. És a legdurvább az egészben, hogy ez az önkegyetlenség annyira megszokott, hogy nem is élem meg kegyetlenségnek. A gondolkodásom probléma orientált, szinte mindig keresi hol van probléma, amit meg kell oldani. Mellesleg kiskorom óta rajta vagyok azon, hogy mindenre én magamtól jöjjek rá és ez tök jó, viszont a problémaorientált nézet sokszor csak elégedetlenséget von magával és teljesen más, mint amikor elégedett vagyok azzal, ami van. Néha elképzelem, hogy saját magamat ölelgetem és szeretgetem és bevallom, jó érzés ez nekem és érdekes, hogy saját magamat is úgy tudom kezelni, mintha egy másik ember lenne. |
| | | | |
| | | | | | 512. hlm | 2011. április 29. 15:48 |
| | | | | | | Deep!
Olyan témát dobtál fel amiről rengeteget tudnék írni. Egyébként a pszichoterápia alapja is tulajdonképpen az hogy miként tanuljuk meg a pozitív érzéseket megfelelőképpen kimutatni.
A lényeg hogy minden emberben ott van a kedvesség, szeretet, mosoly, csak sokkal mélyebben mint a gonoszság, kapzsiság stb.
Igen. Nekem is az a véleményem hogy ezt meg lehet tanulni, csak kellenek hozzá a megfelelő partnerek.
Deep!
Amikor kommunikálsz egy ismerősöddel valamiről, a téma végén csak úgy váratlanul kérdezd meg hogy beszélgetés közben milyen érzelmeket látott az arcodon, milyet váltott ki belőle és később ezt hasonlítsd össze azzal amit te valójában éreztetni szerettél volna. |
| | | | |
| | | | | | 511. cellux | 2011. április 29. 15:28 |
| | | | | | | A "jobban teszem, ha meghalok, mert úgy teljesedhetek ki igazán" témához ajánlom a Serial Experiments: Lain c. animét. Igen elgondolkodtató az, amit a halálba csalogató szellemi erők működéséről, esetleges motivációiról mond.
Számomra önmagam fizikai elpusztítása azért nem tűnik megoldásnak, mert hiszek benne, hogy ez esetben visszajönnék (restart level), és nem akarnám még egyszer végigszívni ugyanezt. Inkább megyek tovább előre és beteljesítem a feladatot most (ha tudom), hogy ne jöjjön vissza soha többé.
A halállal való tapasztalati találkozást (pszichológiailag) azért tartom értékesnek, mert segít perspektívába helyezni a dolgokat, segít meglátni, hogy mi fontos és mi nem. Segít leszakadni a függőségekről. Kész szerencse, hogy ezt meg lehet tenni anélkül, hogy az életet elbuknám. (Bár olyankor odaadom - oda kell adnom -, de aztán varázslatos és csodálatos módon visszakapom az újjászületésben.)
|
| | | | |
|
