 Kategória:
Filozófia 
Létrehozó: Sad
Létrehozás ideje: 2004. november 25.
Utolsó hozzászólás: 2019. április 21. |
| |
Érdeklődés: 20886 letöltés
630 hozzászólás |
| |
|
|
HalálrólSad, 2004. november 25.  | |  | | | | 510. hlm | 2011. április 29. 15:22 |
| |  | |  | | | Deep, ez a gondolat szerintem is igen helyt álló.
"Ugyanakkor úgy élni, hogy azt tesszük meg, amit jónak gondolunk és szeretünk az baromi nehéz és nagyon sok bátorságot igényel. Úgy élni, hogy egy szűk spektrumban mozgunk a félelmeink miatt meg szinte hétköznapi jelenségnek számít."
Na én érzelmileg pontosan ebből szeretnék kitörni. Mintha egy megmagyarázhatatlan erő visszahúzna. Komolyan mondom néha azon idegesítem fel magam hogy ugyan most meg mi a fra..tól félek. |
| |  | |  |
| | | | | | 509. hlm | 2011. április 29. 15:13 |
| | | | | | | Szerintem igen is bátor az aki megmeri tenni. Bár tulajdonképpen nem is ez a megfelelő jelző, mivel úgy gondolom hogy aki valójában rászánja magát, annak a lelke már kilépett a testéből, csak egy zombi és minden olyan emberi jellemvonás mint bátorság, okosság, stb. érvényét veszti.
Vajon aki önkezével vet véget az életének, az hibás döntés eredménye. -Nem hiszem.
Úgy gondolom hogy amikor megfoganunk és egy új testben folytatja életet a lelkünk, akkor mindannyian teljesen egyformák vagyunk gondolkodásilag meg egyáltalán minden szempontból.
Csak az a nem mindegy hogy mikor és hova születünk, mivel már az anyaméhben is különböző impulzusok érnek minket, éppen ezért ilyen változatos az ember.
Egyszóval inkább élnék kevés ideig, de kiteljesedve, megtalálva önmagam, mint hogy majd idősen ha visszanézem az életem, csak azt fogom tudni konstatálni hogy ennek meg mi értelme volt. |
| | | | |
| | | | | | 508. Zsuzsk4 | 2011. április 29. 14:41 |
| | | | | | | Nem lehet, hogy félsz örülni a jónak és kimutatni, mert könnyű hozzászokni és utána még rosszabb lesz elfogadni a negatív dolgokat?
A mosoly és az ölelés például tanulható, nekem szerencsém volt, olyanok is kerültek mellém, akik kicsalogattak a csigaházamból... :)
(bár még mindig van egy nagy adag távolságtartás bennem, úgy érzem a legtöbb átlag ember nem bírja elviselni, ha közvetlen kedvességet és szeretetet kapnak, szinte támadásnak veszik, vagy csak nem tudnak vele mit kezdeni... nem akarom zavarba hozni őket, így sosem tudom általában kihez hogyan álljak - partyn kívül, mert az az egyetlen hely, ahol nem kérdezem meg magamtól, hogy mi lesz, ha most csak úgy megölelem ezt a kvázi idegent :>) |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Magamban az egyik legfurcsább tulajdonságnak azt tartom, hogy a pozitív érzelmek megélése és kifejezése számomra sokkal nehezebb és félelmetesebb, mint a negatívoké. Van valaki még így ezzel? Nem jutottam még nagyon előrébb a dologban, a jelenlegi koncepcióm az, hogy ez valamilyen szinten gyakorlás kérdése. Próbálkozni kell aztán egyre könnyebben fog menni. De, hogy miért pont a pozitív a ciki? Fura... |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Ugye a bátorságról akkor lehet beszélni, ha félelem is van. Pl. aki félig öntudatlan állapotban megöli magát az nem nagy bátorság, de full józanul odaállni a 10. emeletre és akkor eldönteni, hogy na most lépek még egyet előre biztosan embert próbáló feladat.
Ugyanakkor úgy élni, hogy azt tesszük meg, amit jónak gondolunk és szeretünk az baromi nehéz és nagyon sok bátorságot igényel. Úgy élni, hogy egy szűk spektrumban mozgunk a félelmeink miatt meg szinte hétköznapi jelenségnek számít.
Amikor elképzeli valaki, hogy bármikor meghalhat is ahhoz vezet optimális esetben, hogy megbánás nélkül bátran, tudatosan és felelősséget vállalva cselekszik. Na, de ugye gyakorlatilag senki se tudja elképzelni úgy igazán, hogy bármikor meghalhat. Nincs súlya, talán aki régóta gyakorolja annál van. A másik lehetőség egy erős hallucinogén trip, ott ugye többről van szó, mint hogy elképzelem, hogy meghalhatok. Van, hogy tényleg úgy érzi az ember, hogy most meghalhat. Bár nekem olyan élményem még nem volt, hogy meghaltam és újjászülettem, olyan volt, amikor a meghalás kapujába érkeztem. Nem mondanám, hogy mindent el tudtam engedni, talán ezért se volt még meg ez az élmény. |
| | | | |
| | | | | | 505. Zsuzsk4 | 2011. április 29. 14:08 |
| | | | | | | Szerintem az élethez sokkal több bátorság kell,mint ahhoz, hogy véget vess az életednek. Itt minden percben meg kell harcolnod önmagaddal, a világgal. Kell erő és kitartás, hogy meglásd mennyi minden van, amiért érdemes élni. Persze sokszor botladozunk, de végül csak felkelünk és megyünk tovább.
Lehet, hogy a halállal megszűnnek a szenvedéseink, de végül semmi nem oldódik meg, mert feladtuk. Vajon ez valóban bátorság? A könnyebb utat választani? (persze ez abban a materiális olvasatban, hogy nincs semmi se a halál után) |
| | | | |
| | | | | | 504. cellux | 2011. április 29. 12:59 |
| | | | | | | ezt gondolom, de bárhogy lehet
a materialista álláspont is tökéletesen védhető. by design. ;)
|
| | | | |
| | | | | | 503. jackob | 2011. április 29. 12:04 |
| | | | | | | | nem gondolod ha egy pszáj élményben átélheted a halál ujjászuletést akkor valojaban nincs is halál ? :) |
| | | | |
| | | | | | 502. cellux | 2011. április 29. 08:12 |
| | | | | | | Az igazán mély pszichedelikus élmény egyik vonzereje számomra épp az, hogy megadja az embernek a halál és az újjászületés lehetőségét. Nagyon értékes lehetőségnek tartom, hogy ily módon találkozhatunk a halállal, anélkül, hogy fizikai értelemben is meg kéne halnunk.
|
| | | | |
| | | | | | 501. hlm | 2011. április 28. 23:35 |
| | | | | | | Csodálkozom hogy eddig ide nem írtam. Pedig bennem mindennap felsejlik a halál gondolata. Na nem azért mert tényleg véget akarok vetni, mivel ahhoz bátorság kell, hanem mert irigylem azokat akik nem félnek a haláltól.
Tudom valamilyen szinten mindenki tart tőle , hogy milyen lesz utána, de mégis tisztelem azokat akik meg is merik tenni. Annál pszichedelikusabb élményt nem tudok elképzelni, mint amikor valakinek az a vágya hogy majd a következő testben jobban ki tud teljesedni a szelleme.
Még az öngyilkosok ha a pokolra is jutnak, akkor is fenntartom ezt. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Szevasztok
Nekem is volt már élményem .Télen majdnem megfagytam
és belenyugodtam hogy meghalok. Amikor elsírtam magam és ráfagyott az arcomra eszembe jutott: mi értelme van az életnek? A halál megold mindent nem fogom érezni hogy merevre vagyok fagyva, nem fogok többet fázni, nem érzem magamat többet egyedül érezni. Teljesen belenyugodtam, örültem neki. Aztán felálltam és azt mondtam magamnak akármennyire jó lenne nem fogom magam hagyni. Felálltam és elkezdtem sétálni. mentem néhány kiló métert akkor vettem észre hogy kezd felébredni a világ körülöttem. Megjelentek az autók, megláttam egy buszt. ez erőt adott.Besétáltam a városközpontba. Kinyitott a melegedő váróterem, ide beültem aztán megláttam ezt az embert aki miatt elmenekültem de nem érdekelt. felszálltam a buszra ami hazavitt. Az volt a vicces az egészben hogy az egész azért történt mert annyira ki voltam hogy azt se tudtam hol vagyok és egy meleg férfi molesztálni akart én meg elfutottam amilyen messze csak bírtam.(Az ösztön bekapcsolt hogy veszély van, más nem jutott eszembe csak az hogy futás)
Egy dolgot megtanultam. Nem félek a haláltól, nem várom és ha tehetem elkerülöm de hogyha elkerülhetetlen akkor mosolyogva fogom várni. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Ja :) Sokáig poénkodtam én is ezzel. |
| | | | |
| |
| 
 |
