 |
Mi tartott vissza, amikor halálvágyad volt?bombadiltoma, 2004. november 8.  | |  | | | | 56. ynul | 2004. december 14. 11:59 |
| |  | |  | | | to bordee: ez durva! elég sok dologba magamra ismertem. bár nekem nem konkrétan ebben az életben volt 100%-os boldogságom, hanem csak valami távoli emlék kísért örökké hogy egyszer voltam valahol ahol minden jó volt és én is jó voltam mindenkivel. ez hülyeségnek tűnhet meg elég elszállóssan is hangozhat másoknak de én tudom hogy nem az nem csak illúzió mert itt belül ezt "hótbiztosra" tudom.
és hogy ezzel most mit is kezdjek azt sajnos nem vágom. pedig biztos lehetne valahogy jóra használni. saját fejődésemre, de nekem nem megy... egyenlőre nem! |
| |  | |  |
| | | | | | 55. Bordee | 2004. december 14. 11:38 |
| | | | | | | badcat:
"jó lenne, ha képesek lennénk mindig attól boldogok lenni, ami éppen van, ami pont MOST a miénk.
akkor szeretni, amikor viszont szeretnek, akkor örülni a nyárnak, amirkor 40 fok van árnyékban, télen nem szidni a hideget, hanem elmenni korcsolyázni..."
én, szerintem, képes voltam erre. teljesen át tudtam élni a dolgot és beleadtam mindent maximálisan. már az elején tudtam h ez egyszer majd nagyon visszaüt, HA vége lesz, de úgy voltam vele h ha erre gondolok persze h ez fog bekövetkezni.
Éppen ezért 100%osan odatettem magam, minden más másodlagos volt. És boldog voltam, életemben először úgy éreztem, hogy igen, vannak kisebb problémáim más dolgok miatt, de megoldom őket, és boldog vagyok.
Sokszor scak mentem az utcán és nem gondolkoztam, nem figyeltem semmire, csak színtisztán azt éreztem, hogy boldog vagyok.
Én tudom, hogy megtettem minden, és pont ezért nem bírom elviselni h megváltozott a dolog.
Úgy érzem felesleges volt az egész, minden erőfeszítés, az h ottvoltam mindig 100%osan. Bele tettem mindenemet és mágsem működik... akkor mégis mire vagyok én jó?
"az egyik legfélelmetesebb dolog, amivel valaha találkoztam, az az volt, amikor kettesben maradtam a fájdalmammal."
én valahol szeretem az ilyet. ez biztos a reménytelenségem miatt van. érzem ahogy átjár a kibírhatatlan fájdalom a rengeteg gyönyörű emlék hatására, amik csak jönnek és jönnek, és meg tudnám állítani, de nem akarom, mert érzem h ezzel egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy könnyedén végezni tudjak magammal, ami enélkül nem menne, és csak tovább folytatódna a szenvedés.
"aztán gondolkodni kezdtem. ha képes vagyok mélyíteni a depressziómat, mesterségesen gerjeszteni, akkor képes kell hogy legyek az ellenkezőjére is."
képes vagyok rá, tudom. már csináltam. de (írtam már párszor) nem akarom. mikor csinálom akkor is csak azért h akkor per pillanat ne szálljon el az agyam és értelmesen tudjak gondolkodni, beszélni. de legtöbbször nincs erre szükségem és tudom h ha ilyet csinálok azt nem a hosszú távra gondolkodás miatt teszem, csak azért mer per pillanat vmiért ez kell.
tudnék én is újra az élet felé fordulni, tudom h akkor minden jobb lenne és megjavulna szép lassan. de nekem az nem kell. nem úgy kell. nem egy új boldogság kell, hanem AZ. az ami volt. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Nekem az van, hogy mindig úgy érzem, én mindent megtettem. Ez nem feltétlenül van így, de így érzem. És ez valahogy szorosan összekapcsolódik most bennem azzal, amit egy pszichó előadáson mondtak, hogy az embereknek van egy olyan rejtett modellje, hogy a világ igazságos. És ezért vagyunk csalódottak, amikor őgy érezzük, nem igazán tudjuk hibáztatni magunkat, mégis elromlott valami. Szóóval csalódott vagyok. Hiába a kognitív bizonyossáág, hogy a világ nem "igazságos" a népmesei értelemben. Talán valami transzcendentális-karmikus értelemben igen, de a hétköznapi tudat számára ez az "igazságosság" nem hozzáférhető, így marad a rejtett modell és a tapasztalás közötti diszharmónia, majd az ennek ellenére való féltudatos/nemtudatos makacs ragaszkodás a modellhez. Szinte már hittel... és ha van ez a hit, akkor az a szó legszorosabb értelmében megteremti, létrehozza istent... Tehát ha hiszek benne, lesz isten (vagy ennek bármely személyreszabott megfelelője).... ez gyönyörű.... lehet, hogy ez a kapcsoló... ha elhiszem, lesz... ez a kapcsoló elfordításának aktusa... _el_hiszem... _ha_ _el_hiszem.... befejezett igealak... csodálatos a magyar nyelv... bocsánat, asszem rácsavarodtam a képernyőre... mindegy, menjen... memento
üdv |
| | | | |
| | | | | | 53. badcat | 2004. december 9. 21:31 |
| | | | | | | a fájdalom sem biztos, hogy minden esetben önmagadhoz vezet.
kevés kivétellel akkor ismerjük fel, hogy mennyire fontos is volt valami, amikor véget ér. máskor meg hamis jelentősséggel ruházunk fel dolgokat, pont ugyanezért. ki érti ezt...
jó lenne, ha képesek lennénk mindig attól boldogok lenni, ami éppen van, ami pont MOST a miénk.
akkor szeretni, amikor viszont szeretnek, akkor örülni a nyárnak, amirkor 40 fok van árnyékban, télen nem szidni a hideget, hanem elmenni korcsolyázni...
ha van valami, vagy valaki, aki fontos, akkor értékeljük úgy, ahogy akkor tennénk, ha véget érne.
akkor szerintem könnyebb lenne elviselni a változást is, abban a tudatban, hogy amikor kellett, megtettünk mindent.
amikor úgy éreztem hogy minden értelmét vesztette, nélküle, fájt a hiánya is, de jobban fájt a bűntudat, amit minden haraggal eltöltött perc miatt éreztem.
az egyik legfélelmetesebb dolog, amivel valaha találkoztam, az az volt, amikor kettesben maradtam a fájdalmammal.
pontosabban kettesben a gondolataimmal, amik a fájdalmat generálták. ha hagytam őket elszabadulni, olyan mélyre sodortak, hogy úgy éreztem nemsokára megközelítem azt a határt, ahonnan már nincs visszaút. szándékosan feszítettem a húrt, amíg kishíján elpattant. furcsa módon örömet okozott az önmarcangolás, egy darabig. aztán gondolkodni kezdtem.
ha képes vagyok mélyíteni a depressziómat, mesterségesen gerjeszteni, akkor képes kell hogy legyek az ellenkezőjére is.
azóta bebizonyítottam magamnak, hogy így van. tudatosan kutatni kezdtem, hogy mitől érezhetném jobban magam, és ahogy megint az élet felé fordultam, az élet is újra felém fordult. a jó vonzza a jót.
a kiegyensúlyozott ember sugárzik, mint csernobil, a világ meg visszatükrözi ezt. ahogy azt is, ha negatív vagy. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Ma halálfélelmem volt. Érdekes volt, mert régóta nem éreztem ilyet, régóta nem féltem, ha a halálra gondoltam.
Változtasd meg a gondolataidat... Tapasztalatom jelenleg az, hogy meg lehet őket. Tényleg meg. Azt is, hogy hogyan viselkedem, hogyan viszonyulok, merre irányulok, stb. A fájdalom, a reménytelen reménykedés, az égre kiáltott miért azonban akkor is megmarad... és pont addig tart, ameddig tartania kell... és igen, szerintem is pont ettől emberi. Amikor ennyire nem értem, amikor ennyire emészthetetlen, no valahol pont akkor értem meg, vagy inkább érzem meg, hogy mi van. Akkor az érzelmek mélysége olyan mély perspektívába helyez mindent, hogy bár minél előbb múlttá akarnám tenni, valahogy örömmel és mélységes alázattal tölt el saját esendőségkomplexumom, és talán az is, hogy fájdalmamban vagyok a legtökéletesebben önmagam, és ezáltal a legtökéletesebben semmi...
ésatöbbi |
| | | | |
| | | | | | 51. Bordee | 2004. december 8. 22:57 |
| | | | | | | hát...
nem is tudom miért kezdtem el ide írni... nem sok értelmét láttam, csak láttam h ide vágó topic, gondoltam írkálom, ami van szt enny...
de amiket most írtatok... hát komolyan sokat segít, köszönöm...
főleg Biga-nak a legutóbbiakért, de a többieknek is...
köszönöm. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | "ragaszkodok ahhoz az állapothoz, aminek most vége lett és nem akarok megint elkezdeni küzdeni egy hasonlóért, mert akkor ezzel beismerném h a mostaninak már annyi, és soha nem jön vissza,..."
Szerintem:
- ne küzdj
- ha olyanhoz ragaszkodsz, ami elmúlt, az élettel szállsz szembe, ami értelmetlen
-vannak olyan dolgok is, melyek sohasem jönnek vissza, ez adja az értéküket
Ha szeretnéd, hogy egy régi állapot helyreálljon, egy régi kapcsolat előkerüljön, a legrosszabb, amit tehetsz, hogy ragaszkodsz a gondolatához. Ha elengednéd, ha nem határozná meg a boldogságodat, akkor még lenne is esélyed, hogy újra megkaphasd.
Ha vágysz rá - nem kapod meg, mert te magad teremted meg a vágyakozás kimondásával a hiányt, ami a fájdalmadat okozza.
Vedd észre, hogy te mindig önmagad maradsz, mindig tudsz újat, reményt és örömet találni, akkor is, ha egyedül vagy.
Neked nem biztos, hogy az a célod, hogy előző tapasztalatok másolatait hozd létre a jövődben, ne keress "hasonlót", mert ha összehasonlítgatsz, csak csalódni fogsz.
Természetesen a fentiek saját magamnak is szólnak :-) |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Néha van az, hogy a halálvágyat csak egy jó nagy adag biciklizés tarthatja vissza. :-)
Bordee: az élet változás, te is változol. Az emlékeid megmaradnak, őrizd meg őket, de jobb, ha nem válnak a világoddá. Te is tudod ezt, valahol tudod, hogy új kalandoktól és élményektől fosztanád meg magad. De az is segít, hogy kiírod ezt, és hidd el, sokan osztozunk, osztoztunk és valószínűleg osztozni is fogunk a helyzetedben...
A "nem tudok/nem akarok" kettősből az utóbbi az igaz. Ha majd akarsz továbblépni, tudni is fogod, hogyan. |
| | | | |
| | | | | | 48. badcat | 2004. december 7. 23:10 |
| | | | | | | ez azért van így, mert amikor elvesztünk valakit/valamit, vagy véget ér valami, ami jó volt, az emléke az egyetlen, ami megmarad. igyekszünk életben tartani minél tovább, hogy megőrizzünk valamit abból, ami fontos volt és már a múlté. ezért maga a felejtés is fájdalmasnak tűnik, mert veszni látszik az is, ami még megmaradt.
valójában viszont csak addig fáj a felejtés gondolata, amíg be nem következik. az már a megkönnyebbülés fázisa.
amíg amúltat vágyod vissza, addig nem lehetsz boldog, mert a múlt ugyebár attól múlt, hogy nem jön vissza. de bármit is gondolsz most, fogsz még előre nézni.
jól tud esni az önmarcangolás, néha szándékosan nyújtjuk a nehéz időszakot, és nyújtanánk a végtelenségig, ha az életösztön bele nem pofázna. talán azért csináljuk, mert minél hosszabb a szenvedés, a végén annál nagyobb lesz a katarzis.
|
| | | | |
| | | | | | 47. Bordee | 2004. december 7. 17:08 |
| | | | | | | "Az ember türelmetlenül keresi a jót, a boldog éveket. De nem veszi észre, hogy azok boldogságát éppen az előtte lévő rossz adta meg. Amikor úgy érezted, megmenekültél a pokolból és minden értelmet nyert."
ez pontosan így van...
csak most éppen olyan helyzetben vagyok, hogy eddig csak rossz volt, aztán történt valami és minden jó lett, lett értelme az egésznek, mindennek amit csináltam volt értelme, mert tudtam, hogy miért csinálom. És (és ez talán a baj is egyben) pont attól volt ez ilyen jó, mert tudtam, milyen volt az életem előtte...
És most megint visszaestem u.oda...
"Most újat kell találni, illetve majd az megtalál."
"változtasd meg a gondolataid, és megváltozik a világ is."
Tudom, hogy sokminden van még előttem, és biztos megint lehetne ilyen, de ragaszkodok ahhoz az állapothoz, aminek most vége lett és nem akarok megint elkezdeni küzdeni egy hasonlóért, mert akkor ezzel beismerném h a mostaninak már annyi, és soha nem jön vissza,...
"szerintem nyugodtan merd bevallani magadnak, hogy egyszer túlleszel ezen is, bármennyire ragaszkodsz is a fájdalmadhoz."
... de pontosan ez az amit tudok/nem akarok megtenni... |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Ez nagyon érdekes, amit írsz Cell. Én is érzem sokszor, hogy valójában egy önsajnálat, egy csalódás, egy reménytelen szerelem érzése milyen összetett és valójában szép. Valamiért az embernek szüksége is van ilyen érzelmekre, ha nem lenne, nem menekülne ilyen gyakran beléjük.
Pl. rettenetes dolog egy háború, de alatta olyan komplex érzésformákat lehet megtapasztalni, amit máskor nem, globális bajtársiasság, kegyelem, segíteni vágyás, életmentés. Egy kegyetlen környezetben ritka érzések születnek.
Csak arra kell rájönni, hogyan lehet éberen és tudatosan megélni ezeket, és hogyan lehet önmagunkba integrálni, hogy megélésükre többé ne legyen szükség. |
| | | | |
| | | | | | 45. cellux | 2004. december 7. 09:54 |
| | | | | | | a margóra: mostanában volt egy olyan intuícióm, hogy az ilyenfajta szenvedés (kínzó üresség) valójában gyönyörteljesség, csak én nem vagyok elég nyitott, megijedek a mélységtől, amikor jön, nem merek vele szembenézni és ezért alakul át a gyönyör az ellenállásomnak feszülve mély fájdalommá.
|
| | | | |
|
