 |
Megint könyvet írok :-)Biga Cubensis, 2004. december 28.  | |  | | | | |  | |  | | |
1. Szél
Szerettem a szél zúgását mindig is. Gyerekkoromban gyakran hasaltam a bejárati ajtónk előtt a szelesebb napokon, s csak hallgattam hogyan lopakodik be a huzat a lépcsőházba, fel az emeletre, s végül be az ajtó alatt. Különös, hipnotikus ereje volt számomra, mintha egy hatalmas élőlény, egy sárkány szuszogott volna, vagy mintha egy elfelejtett birodalom akarna üzenni nekem. Libabőrösen hallgattam ezt a hangot, s képzeletben messze szálltam vele, olyan csodák földjére, melyekre csak egy gyermek vágyhat. Megtanultam tisztelni és szeretni a szelet, s nemsokára olyanok lettünk mi együtt, mint két jó barát. Ismertem az arcait, s ha végigsimított rajtam, mindjárt tudtam milyen hangulatban van. Tavasszal reményteli, üde, s langyos volt érintése, mint láthatatlan kéz simított végig a világon, hogy kis virágok, s zöld fű fakadjanak nyomában, s olyan szép felhőket formált nekem a távoli horizontra, hogy úgy képzeltem ott lakik a szél, fent a magasságban, felhőpalotában. Ott él ő, időtlen idők óta, s a világon minden kérdésre tudja a választ. Azt is hittem, hogy a szél és én igazából testvérek vagyunk, de én valamiért lepottyantam az égből, és most itt élek a földön, mint egy elcserélt gyermek. A szél nevetett ezen, s vele nevettem én is.
Később, mikor az idő nyárba fordult, a szél erővel teli lett. Könnyedén pofozgatott hatalmas viharfellegeket, vagy olyan álmos csendet öntött a világra, melynek bágyadtságába csak a templomi harangok zúgása merészkedik a mozdulatlan vasárnapi délben. Aztán megannyi édes, s békés nap után, a szél az elmúlás üzenetét is elhozta hozzám. Lehullott falevelekkel játszott; felkavarta őket a földön, vagy segített nekik elszakadni a fáktól, s ilyenkor kiszámíthatatlan ívben kanyarogtak a föld felé a színes levelek. Ha egy ilyen levél az emberre esett, azt igen jó jelnek tekintettem, jómagam meg igyekeztem elkapni őket, s otthon egész nagy gyűjteményem volt ilyen ereklyékből. De játékába már belevegyültek a hideg fuvallatok, s egy reggel arra ébredtem, hogy a szél hatalmas hópelyheket fúj az ablakomhoz. Kitártam az ablakot, a hópelyhek már összetorlódtak az ablakpárkányon, s jeges hideg süvített az arcomba. Fehér lepel takarta a világot, s a szél azt suttogta minden elmúlik egyszer.
- Karolj belém mondta aztán gyere sétáljunk egyet.
Felkaptam a kabátomat, az ajtóból még visszaszaladtam sapkáért és sálért, majd követtem a szelet le az utcára.
- Sötétedésre itthon kell lennem mondtam a szélnek. Szél mosolygott, majd megindult a kavargó hópelyhek között, végig az álmodó házak során. Futva követtem, s csak akkor lassítottam, mikor végre észrevette, milyen gyorsan repül, s bevárt engem egy utcasarkon.
- Szeretnélek bemutatni pár barátomnak mondta- kövess engem.
Átvágtunk a városon a lassú téli szürkületben, mígnem már az erdőszélen jártunk. Sohasem jártam még itt egyedül. A fák méltóságteljes csendben álltak, mint néma őrei a mindenségnek. Kopasz ágaik, akár az antennák meredtek fel az alkonyati égre, talán hogy üzeneteket foghassanak a csillagoktól, s ők is mesélhessenek életükről. Ehhez hasonló érzések jártak át, mikor Szél megszólalt.
- Ő, barátom az Erdő.
Átsiklott a fák között, leverte a havat az ágakról, s vidáman visszatért.
- Mindig számíthatsz rá, mint barátodra, s mesteredre. Az Erdő ereje oly hatalmas, hogy annak, aki barátja a fáknak megnyithatják a végtelenséget.
Csend volt körülöttünk, s ebben a szent némaságban átéreztem Szél szavait. Minden olyan időntúli békességet árasztott, a hazatérés nyugalmát. Szívembe zártam az Erdőt, s tudtam ez a barátság sokáig élni fog. De Szél már repült is tovább, ide-oda röppent egy szűk kis ösvényen, s bíztatott, hogy induljak én is. Követtem tekintetemmel útját; egyre elmosódottabbá vált a táj, mindent belepett a sötétség. A fák halovány árnyalakok voltak csupán, s hirtelen abban sem voltam biztos már, hogy honnan jöttünk, és merre találunk majd vissza, vissza a városba, a szülői házba, a biztonságba.
|
| |  | |  |
| | | | | | | | | | | |
Inamba szállt a bátorságom, szinte reszkettem a gondolattól, hogy örökre eltévedtem ebben a végtelen feketeségben. Reménytelenül álldogáltam csak, jobbra-balra tekintgetve.
- Gyere - zúgta Szél -, már nem fordulhatunk vissza.
Mikor látta, hogy még mindig tétovázom, könnyedén mellém repült, s átkarolt.
- Kérlek légy erős, még nem érkeztünk el utunk végéhez.
- Sokáig tart még? - nyöszörögtem, saját hangom idegensége megrémisztett.
- Nem, egy pillanat az egész! - nevetett Szél, majd gyengéden előretuszkolt az úton.
Így sétáltunk ott ketten a magányos sötétségben, mely elrejtette a jól ismert világot. Ásító feketeségében minden halkan elsuttogott rémmese amit csak ismertem életre kelt, hogy fenyegető táncot lejtsen körülöttem. Apró ág roppant valahol; talán nyúl riadt fel szendergéséből, s most lopva menekül, ám én rémséges szörnyeket láttam mindenütt, és kétségbeesetten szorítottam meg Szél kezét. Szél megállt, s mosolyogva, nagy hangon felkiáltott:
- Ő, barátom az Éj.
Egy pillanatra annyira meglepődtem, hogy félni is elfelejtettem.
- Hát az Éj is a barátod? - kérdeztem.
- Igen, oly régóta, mint Erdő. Szinte elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. - újra nógatott, s lassan elindultunk az ösvényen.
- Tudnod kell - folytatta-, hogy aki nem ismeri a sötétséget, akinek nem barátja Éj, az a Világosságot sem ismerheti úgy, mint egy barátját; idegenek maradnak egymás előtt örökre.
- A sötétség-mutatott körbe-, Éj félelmetes, tudom. Minden amit ismersz eltűnik, hogy helyét a bizonytalanság, a csalóka képzelet vegye át. De azt is tudnod kell, hogy Éj csak olyan formában jöhet hozzád, ahogyan te hívod, te adsz alakot neki, s ő mint jó barát segít neked ebben. Tekints hát rá, mint barátodra, és utazásod könnyebb és élvezetesebb lesz.
Szél jókedve ragadós volt, félelmem elpárolgott, mintha soha sem létezett volna. Felbátorodva lépegettem amerre Szél vezetett.
- Mesélj még Éjről kérlek!
- Éj a mag pihentető álma, mielőtt a csíra kibújik a földből. Éj mindennek a bölcsője mi teremtetett a világban, s Éj a lépcső, mely a Fénybe vezet.
- A Fénybe?
- A mag legyen mag barátom - nevetett Szél. - Most csak érezd Éjt, hagyd hogy elérjen, engedd hogy vezessen, semmi másra nincs szükség.
Csendben vándoroltunk tovább, csak a hó ropogása követett minket töretlen lelkesedéssel, s a sötétség, melyet Éj öntött ránk feneketlen kútjából. Beljebb és beljebb hatoltunk valami csodálatos birodalomba, mely szavakkal elmondhatatlan, és mégis a legtermészetesebb dolog, amit ember csak megélhet, még ha oly elérhetetlennek is tűnik néha.
Kis tisztásra érkeztünk, s ahogy kiléptünk a fák közül Szél előreiramodott.
- Jöjj, másszuk meg azt a dombot! - mutatott Szél a távolba, hol nagy lusta domb terpeszkedett. Felszíne kitűnt az egybefüggő hótakaró alól, mintha még mindig nyár lenne ott, az erdő e tenyérnyi darabján. Nevetve futottam utána, s ahogy közeledtem a dombhoz, akár csak egy álomban lennék, a fehér mezőt élénkzöld fűszálak váltották fel. Kis patak keresztezte utamat, Szél a partján várt rám.
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | - Ő, barátom Víz, minden élet anyja.
Az éj csendjében a patak csobogása, mint megannyi varázslatos csengettyű zúgott a levegőben, s oly sokáig révedtem különös dallamain, hogy csak Szél barátságos nevetésére tértem magamhoz.
- Az éjszaka rövid mondta, s körülintett a tájon. Most sietnünk kell, de bármikor visszatérhetsz barátaidhoz, ők várnak rád.
Szuszogva lépdeltem Szél után, a meredek domboldalon. Valahol bagoly huhogott a fák között, visszhangját körbe hordta a táj, átható, évezredes kiáltás echójaként, s úgy tűnt megértem a jelentését, de ehhez az értéshez nem társult tudás, csupán valami mindent betöltő csendes nyugalom, hogy nem vagyok idegen itt. Mire felértem a dombtetőre, egészen leizzadtam, s kimerülten hemperedtem a fűbe. Nem messze lángok fénye táncolt az árnyékokon, s Szél vidáman táncolt egy fa alatt. Lágy fuvallat simított végig a dombtetőn, az apró tábortűz lángjai erőre kaptak, s megvilágították a kis ligetet, mely a fa alatt terült el. Odatelepedtem Szél mellé.
- Ő, barátom Tűz, minden élet apja.
Egy kis ágat dobtam a Tűzre, Tűz ropogtatni kezdte, s nemsokára új lángnyelvek törtek az ég felé mely kitisztult felettünk, láthatóvá téve a csillagok pompáját. Palotájából előgurult a hold, s szélesen mosolyogva ezüst fényt öntött a vidékre, csillogó szőnyeget terítve lábam elé. Szél körbetáncolt a dombon, nevetése messzire szállt.
- Ő, barátom a Hold, s gyermekei a Csillagok.
Ámulva néztem ezt az égi tüneményt.
- Üdvözöllek Hold! - kiáltottam, s körbe forogtam - Sziasztok Csillagok!
- Szervusz Földgyermek. mosolygott Hold, s a csillagok felnevettek, édes, visszhangzó kacagással.
- Hát te is beszélsz hozzám?
- Persze mondta Hold mindenkihez beszélek, csak nem mindenki hallgat meg. Tudod Földgyermek, a Földemberek elfelejtettek hallgatni, már kevesen tudják hogyan kell. De nem csak engem nem hallanak, hanem nővéremet sem, a ti édesanyátokat.
- A mi édesanyánk?
Szél lépett mellém.
- Ő, barátom Föld.
Végigsimítottam ujjaimmal a Földön. Éreztem mily termékeny, éreztem az életet amit hordoz, hogy ezt az ajándékot, hogy itt lehetek tőle kaptam.
- Mi a baj az emberekkel? sóhajtottam.
- Süketen élnek, elzárkózva, elbújva arcunk elől. Haha, de hogyan bújhatna el a gyermek a szülei elől? Csak a szoknyánk alatt vannak, s attól félnek megtaláljuk őket, lerántjuk róluk a leplet, s akkor ott lesznek csupaszon, ahogy méhünkből megszülettek. Látod, nincs ebben semmi félelmetes, de aki messzire került fényünktől vakságában bolond dolgokat képzel, s bolond módon cselekszik.
Leheveredtem Tűz mellé. Merengve bámultam a parazsat, s a felszálló kis tűzcsíkokat. Egészen elnehezült a szemhéjam, laposakat pislogtam már.
- Aludj most Földgyermek, te csodálatos. súgta Hold. Álmodban vigyázni fogunk rád
Erős fényre ébredtem, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok.
- Hasadra süt a nap te széltoló. hallottam anyám hangját, miközben kihúzta a függönyt.
Felültem, megdörzsöltem a szememet, s az ablakhoz rohantam. Világosság borította a tájat, nyoma sem volt a hónak, tavaszias meleg ölelte át az utcát.
Az ajtóhoz sétáltam, de hirtelen eszembe jutott valami, visszaszaladtam az ablakhoz, kitártam szárnyait, s belemosolyogtam a fénybe.
- Üdvözöllek barátom, Nap!
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | A Torony
A nevem Baal Berith. A Kumeteer ház szülöttje, a Nap földjéről. Hallgasd meg történetem.
30 éve kerestem már az igazságot, míg utam magas felföldekre, sűrű csúcsokkal övezett burjánzó völgyekbe vezetett. A legnagyobb hegy tetején egy óriás torony állott. Lépteimet arra irányítottam hát, s napszálltára oda is értem a hatalmas épület tövébe, hol egy gyönyörű ligetben hosszú szakállú bölcsek heverésztek, vagy szelíd ábrázattal a nagy tömegnek magyaráztak.
Letelepedtem hát a torony tövében, s hallgattam tanításukat. Megtudtam, hogy ez a torony az igazság tornya, bárki aki felhág a lépcsőkön a torony tetejére, a csúcsáról meglátja az istent.
Így beszéltek az öreg bölcsek, s nyugovóra tértek.
Másnap újra folyt az élet, s megismétlődött a korábbi nap. A bölcsek heverésztek, vagy nagy tömegek előtt magyaráztak. Mikor befejeződött a beszéd, odamentem egy tekintélyes arcú bölcshöz, s megkérdeztem tőle:
- És miért nem mentek be?
- Nem szükséges bemennünk ahhoz, hogy tudjuk mi az igazság mondta, majd összevont szemöldökkel megkérdezte- ugye te sem szeretnél bemenni?
- Márpedig én ezért jöttem ide! válaszoltam, s elindultam a torony ajtaja felé. Ruhámba akaszkodtak, s úgy kellett odavonszolnom magam, de mikor kitártam az ajtót, s megcsapott a torony hideg levegője, mind elengedtek, s visszatértek a ligetbe.
Elindultam hát felfelé a lépcsőn köröttem a sötétség árnyaival. Éjfekete éjszaka borult rám, már nem láttam semmit, csak mentem felfelé. Évezredek teltek el, s már nem tudtam ki vagyok, csak mentem egyre felfelé. Mígnem fényt láttam magam előtt, s egy terembe léptem be. A teremben vidám tekintetű emberek ültek, vagy egy hatalmas ablak előtt álltak, ami arany színben ragyogott.
- Isten hozott az ablaknál testvérem köszöntött egyikük, s odavezetett az ablakhoz.
Kinéztem rajta, s tekintetem bejárta a mindenséget, minden egyes porcikám az Egység extázisában őrjöngött, áradó energia lettem túl mindenen. Így éltem évezredeken keresztül, míg eszembe ötlött valami, s egyik társamhoz így szóltam:
- Figyelj, ez csak egy ablak, még nem vagyunk a csúcson. Velem jöttök fel a lépcsőkön?
Összenéztünk, s elindultunk mind, otthagyva az ablakot az utánunk jövőknek.
Egyre csak mentünk, eónok teltek el míg felértünk a torony legfelső emeletére.
Kitártam az ajtót, s kiléptem a torony csúcsára, tekintetem körbejárt. Egy ligetben voltam, hol hosszú szakállú bölcsek heverésztek, vagy szelíd ábrázattal a nagy tömegnek magyaráztak.
Letelepedtem hát a torony tövében, s hallgattam tanításukat. Megtudtam, hogy ez a torony az igazság tornya, bárki aki felhág a lépcsőkön a torony tetejére, a csúcsáról meglátja az istent.
|
| | | | |
| | | | | | 105. Padre | 2011. január 18. 22:45 |
| | | | | | | Új vagyok itt és gondoltam megosztom veletek.Nem a legjobb történet, de gondoltam, ha már megírtam akkor akkor ne a fióknak.
Menny vagy Pokol ?
Behunyod a szemed, spirituális, varázslatos zene ringatja elméd egy szebb és tisztább világba vagy felkavarja érzéseid, zaklatott vagy, netán egy sötét, zord világ kapui előtt töprengsz?Rajtad áll.Ismered az igazi éned?Mindent be mersz vallni magadnak?Tudod mitől félsz?Nem számít, gondolod te.Hosszú út áll előtted az ismeretlenbe.Most felfedezheted azt amit legbelül lakozik,
vagy akár azt ami a legtávolabb áll tőled.
Kinyitod a szemed, a testeden mámoros, csábító eufória lett úrrá.Nem tudod mi történik, de nem is érdekel, hihetetlenül boldog vagy, a mosolyt nem lehet az arcodról letörölni.Az érzés amit
érzel felfoghatatlan.Mire észbe kapsz már elindultál, még nem tudod hova, visszafordulni már nem tudsz, de nem is akarsz.
Arra leszel figyelmes, hogy nem lélegzel.Mi történik?Rá parázol vagy vele élsz?Kezded megtanulni irányítani a helyzetet.Az idő megáll vagy érzékelhetetlenül gyorsan rohan,nem tudod eldönteni.
Nincs fel, nincs le, nincs előre vagy hátra.Álom vagy valóság?Azt hiszed kezded megérteni,de mit is kell megérteni?Elvesztél a gondolataid között.Gondolatok ezrei száguldanak át az agyadban,
nagy részük megelevenedik.A pólusok felcserélődnek.Ez egy ismeretlen világ, már nem tudod mennyi ideje vagy itt, nem tudod, hogy egyszer visszatérsz-e még a valóságba.Vagy a mostani állapot a
valóság?Újjá születtél?Megtisztultál?Lehet, hogy a halál küszöbén állsz?Nem érted mit keresel itt, milyen céllal jöhettél ide.Kérdésed nem tudod megfogalmazni, de érzed, hogy már választ kaptál rá,
csak nem jöttél rá még, hogy mi is a kérdésed illetve mi rá a válasz.Bonyolult, összetett világ ez: a színek összefolynak és hallod őket, talán még a hangokat is látod.A tárgyak eltorzulnak mint minden ami körbevesz,a fák, a bokrok, a falak elfolynak, az utca hullámzik.Istenhez fohászkodsz, meglepő módon megszólít vagy csak a belső gondolataidat hallod?Ebben a világban néhány dologgal
újraismerkedsz mint kisgyerekként megszülettél. A tér és az idő összefolynak, talán nem is léteznek, talán te sem létezel...Okosnak kell lenned, nem sokallhatsz be,akkor minden a rossz irányba fordulhat és megütheted a bokád.Felfogtad, hogy ez a
normális és élvezed az utazást.Itt minden megtörténhet vagy pont, hogy semmi sem történhet meg,talán nem is történik semmi.Érzékeid kifinomultak, mindent máshogyan látsz, a színek kiélénkültek, de lehet, hogy nincs is szükség érzékekre, hiszen csukott szemmel is mindent érzékelsz.Leírhatatlan ami történik.
A zenét újra kezded hallani,eddig nem hallottad, egyesültél vele, te voltál maga a zene.Kezdesz visszatérni.Elméd kezd kitisztulni, vagy pont, hogy a valóság szennyezi be megtisztult gondolkodásodat, bár már nem vagy tisztában a valóság fogalmával.Érzed a kapcsolatot még a másvilággal, de már kezd szakadozni a kép.Végig gondolod
mi is történt, de egyelőre még nem tudod szavakba önteni.Életed egyik legszebb utazásán vagy túl.Visszavágysz, de egyenlőre elég volt ízelítőnek ez a "kis" túra.
A döntés rajtad áll hogy mit kezdesz vele:Vissza élsz vele,eltúlzod?Vagy magad megismerésére,
a világ feltárására szenteled...
písz |
| | | | |
| | | | | | 104. PostMan | 2010. december 3. 22:08 |
| | | | | | | Hogy kezdődött minden?
Honnan indult ez az egész őrület?
Hol szakadt meg a normális élet fonala, hol léptem ki a társadalomból?
Minden egy füves cigivel kezdődött.
Nem ez így nem igaz.
Minden a középiskolában kezdődött.
Mert ki akartam próbálni... ki akartuk próbálni... De miért?
Nem volt semmilyen problémám, nem voltam szegény, sem árva, az életem rendezett volt
teljesen átlagos. Szeretetben nőttem fel.
Kell-e szégyellnem magam, csak azért mert meg akartam tapasztalni valami újat?
Miért kell úgy éreznem, hogy ez csak magyarázkodás... Hiszen EZ az igazság.
Szóval Középiskolában osztálytársammal megbeszéltük, hogy ki fogjuk próbálni.
Hála a szerencsének, a romlott rendszernek, vagy a karmánknak, sikerült összeismerkednünk
valakivel, aki hozzá is segített minket 0.8 gramm ropogós zöldhöz.
A cigitekerésről fogalmunk sem volt, vízipipázni viszont nagyon szerettünk.
Beizzott a szén, és elkezdett dőlni a füst. Szívtuk kétpofára, negyed óra múlva
haver azt mondta, neki elég volt. Én nem éreztem semmit, az jutott eszembe,
persze, hogy is éreznék, a világ annyi amennyi. Nincs mögötte semmi.
Az alkoholtól berúgsz, a cigi füstöl, a kv.tól nem alszol el.
És pont... Egyszerre szívtam a két csövet, összetörtem. Nem fog hatni?
Soha nem tapasztalhatok meg valami különlegeset, ami túl van a földi dolgokon?
És akkor hirtelen egyik pillanatról a másikra,
bekerültem egy féreglyukba, egy mentális örvénybe, ami ide vezetett...
Hajszolni az élvezeteket. Mi más értelme lenne az életnek?
Tapasztalni, tapasztalni, szórakozni és azt hazudni,
hogy ennek a szórakozásnak a tapasztalás a célja.
Ebből állt sokáig az életem. De akkor, egy szép napon, leszoktam.
Leszoktam az ostoba közhelyek szajkózásáról,
leszoktam a követelmények teljesítéséről. Felégettem magam mögött mindent.
Bárcsak tényleg megtehetném, bár ne csak felvágás lenne ez az egész.
Ide vagyok béklyózva és ennek a kötöttségnek az összefoglaló neve: ÉLET.
Nem motivál semmi, sőt olyan fokú a motiválatlanság, hogy már az motivál valamilyen különös módon.
Motiválatlanságomban már kezdenem kell magammal valamit,
különben megőrülök. Mire vágyok? Csak vissza a nyárba, vissza Agárdra...
Öt jó barát Négy nap 10 Gramm fű Két bélyeg.
Felelőtlenség, napsütés, korlátok nélkül, egy autóval és sok alkohollal.
Száguldás az éjszakában, száguldás a fiatalságban, tapasztalás?
Életveszély? Nők!
Akkor úgy tűnt soha nem lesz vége és most úgy néz ki egy megismételhetetlen emlék marad csupán.
Pedig úgy feleleveníteném, de hol van már a nyár, leszek e még olyan mint akkor?
Vajon felfogok e nőni, és ez tényleg olyan változás lenne, hogy van egy határ, amin
az idő folyama áttaszít, és már csak visszatekinteni lehet?
Miért érzek folyamatos melankóliát,
miért érzékenyülök el, ha visszaemlékszem, hiszen lesz még nyár.
Még meg lehet ismételni. Vagy meg kéne komolyodni?
Visszalépni a sorba, amiből egy percnyi szabadulást kaptam?
|
| | | | |
| | | | | | 103. kisyasa | 2010. november 12. 12:56 |
| | | | | | | | | | | |
| | | | | | | | | | | | Cögyal Tungpo
Azt beszélik, senki sem látott még bolondabb mestert Cögyal Tungpónál. Még a szútrákon is csak nevetett, s minden alkalmat megragadott, hogy a többi szerzetest megtréfálja. Mély meditációjuk közben vizet löttyintett az arcukba, vagy oldalukat böködte, majd hahotázva továbbállt. Máskor meg olyan hülyeségeket kérdezett, amiknek a világon semmi értelme nem volt. Mégis szerették, mert lényéből olyan mély nyugalom áradt, hogy mindenki a hatása alá került aki csak találkozott vele.
Egy alkalommal a kolostor apátjának egy régi barája érkezett látogatóba, egy bizonyos Pao Jü, ki országos ügyekben járt, s hogy munkája ide szólította, egy napra megszállt a kolostorban.
- Ingatag az én lelki békém barátom - mondta Pao Jü miközben az apát szobájában teáztak -, be tudnál engem avatni a tiszta csönd tudományába?
- Nálunk Cögyal Tungpo a legnagyobb mestere ennek - simogatta meg állát az apát -, keresd fel hát, de szólok, hogy nagyon furcsa módszerekkel tanít.
Az apát barátjának érkezéséről persze már mindenki tudott, hisz még az egerek is erről cincogtak. Pao Jü végigjárta a kolostort, s végül a konyhában találta meg Cögyal Tungpót, aki éppen egy üres edényben kavargatta a levegőt egy fakanállal.
- Hát te mit csinálsz? - kérdezte zavartan Pao Jü.
- Semmit készítek. - válaszolta Cögyal Tungpo, s felemelt üres bal kezével akkurátusan úgy tett, mintha beleszórt volna valamit a fazékba, majd hümmögve tovább kevergette a semmit.
Pao Jü nagyot nézett, csak nem a kolostor bolondjához küldték? - gondolta felháborodva, de Cögyal Tungpo mintha csak olvasott volna a másik koponyájában.
- A csendes elmét keresed, hm? Ne félj, jó helyre jöttél, régóta tanítom már.
Pao Jü megnyugodott kissé.
- Nos, milyen tanításod van számomra? Nagyon elfoglalt vagyok, szinte minden nap máshol hajtom le fejemet, a szelíd elvonulás gyakorlata nem nekem való.
- Ki foglalt el? - kérdezte Cögyal Tungpo, és felnevetett. Na, gyere velem, együk meg ezt a finomságot a kolostor lépcsőjénél, s közben beszélhetünk is.
Szedett két nagy tányérral a semmiből, s üresen zörgő edénnyel kivonultak a kolostor elé, s ott leültek. Cögyal Tungpo nagy étvággyal evett, míg Pao Jü zavartan nézelődött, s amikor egy csapat szerzetes nevetve-mutogatva elhaladt mellettük, egészen a füléig vörösödött.
- Miféle marhaság ez? - kérdezte felindult hangon.
- Na, teli szájjal nem beszélünk! - mondta Cögyal Tungpo, s kacsintott hozzá. Meg sem kóstolod mit főztem?
Pao Jü lerakta az edényt, és felpattant.
- Inkább a tanításról beszéljünk. - s zavartan nézelődött, mert a nevető szerzetesek megálltak a sarkon, s még mindig feléjük mutogattak.
- Jól van hát - sóhajtott Cögyal Tungpo, s megtörölgette száját - , sötétedéskor légy a kolostor mögött, s átadom neked a tanításomat. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | |
Pao Jü már alkonyat előtt hátra sétált a kolostor mögé, de egy teremtett lelket sem látott. Türelmetlen várakozását egy mosolygó szerzetes zavarta meg.
- A mester ott vár rád - mondta Pao Jü-nek, s a tyúkólra mutatott, ahonnan valóban izgatott kotkodálás hangzott.
- Ez már sok, a mesteretek megbuggyant - fortyant fel Pao Jü, s indulni készült, de ekkor kitárult a tyúkól ajtaja, s Cögyal Tungpo integetett ki rajta.
- Végre ideértél - kiáltotta- Gyere hát, ha a csendes elmét keresed!
Pao Jü bosszúsan odament, s meghajtva fejét belépett a tyúkólba. Odabent riadt szárnyasok figyelték őket, s mindketten leültek egy egy szénakupacra.
- Keresve sem találhat csendesebb helyet az ember - suttogta Cögyal Tungpo - és még dolgozni sem kell érte.
Csendben ültek, szótlanul, s ahogy az éjszaka ráterítette köpenyét a világra, mind mélyebb és mélyebb csönd burkolta be őket, olyan csönd, ami szinte sugárzott, s Pao Jü minden gondját, s baját feledve ámulva hallgatott. Egészen hajnalig ültek így mozdulatlan, s lelkükben szent csendességgel, mígnem Pao Jü felállt, meghajolva köszönetet mondott Cögyal Tungpónak, s elindult a holmijáért, hisz még hosszú út állt előtte. De Cögyal Tungpo még az udvaron utolérte, s megérintve karját megkérdezte:
- A tanításomat meg sem hallgatod?
Pao Jü értetlenül nézte, miről beszélhetnének még?
Cögyal Tungpo teleszívta tüdejét:
- Kukurikú!
|
| | | | |
| | | | | | 100. H2O | 2010. október 21. 00:00 |
| | | | | | | Küldjed, kérlek!:)
(Eddig le voltam tiltva a kommunikációról, húúúú borzalmas volt!!!) |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | h2o,
az a palacsinta kolbász kivételével, és ha kell elküldöm egészben, mert ez csak az eleje (bár nem sokkal hosszabb egészben sem),
de amúgy ez ilyen kis gagyiság csak, tele van "lopott" ötlettel :) (épp aliz csodaországbant néztem, az indította el tulképp... asszem érződik...)
na de lényeg, h ha kell írj IDE és elküldöm emailben |
| | | | |
| | | | | | 98. H2O | 2010. október 20. 02:28 |
| | | | | | | Szeretném ha az alábbiakhoz fogható "bármi, akármi..." ki tudna jönni általam a világra!!:)
WOW, holnap elolvasom tiszta tudattal is, (már ha holnap visszatér, attólfügg akarom-e, hogy jöjjön) de így kifejezetten tetszik!!!
:)))
Művészek, kérem szépen, zenekomponista művészek!!!!!
Kettő van belőlle, mutatom kettődarab! A Johanszebasztyián Frakk és a Lidvig fon Bélgólem!!!
Vagy valami ilyesmi...:)
Ezen a Tudásfán viszont egy van, az tuti!
"-Tudod te, merre megyünk?
-Én ugyan nem
-El innen
-De hát itt vagyunk
nem értem
-Itt vagyunk, de egy másodperc múlva ott leszünk, és az itt lesz az ott, az ott pedig az itt
-Erről beszéltem." Csak ezért mert ezen röhögtem!
H2O |
| | | | |
|
