 |
Versfaragásbarka, 2004. szeptember 8.  | |  | | | | |  | |  | | | bizony az isten szívtelen (című versem)
isten szívtelen
általam bennem
értem és nekem
leszáll önmaga
mélyébe
velem
megtagadom őt
és felemelem |
| |  | |  |
| | | | | | | | | | | | önismereti napló ingamozgás közben
a cél az önismeret
a probléma az hogy az akit megismerni vágyunk nem létezik
az isten bennünk és általunk fázik élvez és éhezik
a tudat hiába kutat egyebet nem lel csak utat
mester a holdra hiába mutat
önmagát egyre tükröző tükör
minden egyenes
és minden kör
ezt a paradox koant
mely sosem keletkezett
te sem fejted meg
létté lettél
így már nem lehet
magad vagy a lét
így már nem lehet
ős szemmé lettél
imádj képeket
minek borulsz le
hol az istened |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | mélységes ősvíz
fodraid közt
arcom meglátom
mélységes ősvíz
fodrozódol
arcom nem látom
mélységes ősvíz
fodrozódom
arcom nem látom
mélységes ősvíz
te vagy a titok
elveszítelek
beléd olvadok
mélységes ősvíz
vagyok a titok
mit veszíthetek
benned áradok
a valóság:
a VÍZ
nem lebeg
felette
senki sem
legfeljebb te
meg én
ég és föld
között
minek
a remény
/az őskáosz és az intelligencia: egy/
(ahogyan a látó a látott és a látás is egy)
(ez mind: víz)
emeld fel a fejed
ebben bízz
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | az ami
nincsen
tízezer síkon
nyilvánul
meg
mégis
megnyilvánulatlan
marad
álltában mozog
de nem
halad
végtelennek
születünk
ezért
végesbe
megyünk
mi egyebet
tehetünk |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | E csodaország
Add a kezed,
Dávid el vezet
Téged oda,
hol a csoda
nem álom,
hanem ország.
De itt nincs
kalapos nyúl,
csak Aliz.
Aki izgul,
fel esik
és cselekszik.
Eszeget szereket!
E végett szeretetet
erez, él, lélegez.
S elvesztette kit keres.
Önmagát bent.
Benne van a gát
És át rajta nem lát.
Csak egy tanács
Ami lehet jó.
Ahogy érzed de;
Kövesd a fehér nyulat
neked utat mutat!
D.
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | álom álom édes álom
rózsát láttam álmomban
rózsát láttam álmomban
felébredtem
álmodtam
álmomban álom voltam
sehol és mindenhol voltam
álmomban itt fekszem holtan
azt álmodom valóság voltam
álmomban mindent szerettem
halhatatlan istenné lettem
álmomban álmokat írtam
világok világaival
bírtam
álmomból felébredek
hogy ismét álommá legyek
...
mélységes ősvíz
fodraid közt
arcom meglátom
mélységes ősvíz
fodraid közt
arcom nem látom
mélységes ősvíz
te vagy a titok
mélységes ősvíz
beléd olvadok
itt vagyok és ott vagyok
ködök között
hol vagyok
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | sziasztok, első hozzászólásom a fórumban, egy salvia-tripről szóló versem. kíváncsi vagyok, egy kívülállónak mennyi jön át belőle.
lassú ritmus szól, parázslik a füstölő
a szobában öt árnyalak, csak a felkészülés ez
az izgatottság lassan nyugalommá csitul
készen állnak a teljes elmélyüléshez
hirtelen fény gyúl, egy másik világban
megszületik az ember teremtő mivolta,
majd kiszakad belőle, saját öntudatra ébred,
hogy életet teremtsen, vagy az életet kioltsa
eléri az elsőt, ifjan, tudatlanul
megengedi neki szabadon alkothasson,
de mit az ember teremt, csupán pillanatnyi öröm,
így barlangba zárja, amit hátrahagy, rom
a másodikat vehemensen gödörbe taszítja,
az hiába kapaszkodna, lenéz rá a többi négy
zuhan a mélybe, sehol se lel fogást
mikor elfogadja sorsát, az álma is véget ér
a harmadiknak füstből rajzol egy világot
forognak a többiek, ő az országúton halad
harcol az álommal, ám a teremtő tapasztalt
amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan kiszalad
negyedik. a csendes gyilkos váratlanul berántja,
hegyekbe viszi, sokáig egymást nézik,
mégis magára hagyja az embert, a naívat, aki bár
légszomjjal küzd, mosollyal az arcán végzi
ötödik az utolsó, már tudja, mikor jön az álom
üldözi a világ, vele rohan ötven rabló
a macskaköves úton elhalványulnak a képek,
az álom elszáll, de az élmény maradandó
lenyugodnak kedélyek, a zene helyrerázza őket
mindenkin áthaladt a révülés, vége
az öt alak egymáshoz közelebb húzódik,
mesélnek, belekezdenek az álomfejtegetésbe |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Sebesen futok mégsem vérzem.
Érzem, hogy sose lesz végem.
És ez lehet csak egy tévhit.
De engem ez az ami épít. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Nincs semmi, csak egy nagy üres buborék,
Örökhajnalváró izgága csendülés,
s a gondolat, mint leláncolt moszkvics
kereng időtlenül rozsdás tengerekben.
Osztán meg mibűl? - kérdi Nagyanyám,
így hát én is leestem a fellegekbű ... |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Hangulatom bús s komor.
Okol engem sok okos,
de nem érdekel mit mond,
annak lesz jó aki vagyok!
Vágyom a szépre a jóra.
Esküszöm a mindenhatóra.
Ó ha tudnád, ó ha tudnám!
Mit hoz a holnap? |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | A csalód, ás.
Csalódtam benned Te gyerek.
Remek volt mikor átvertél,
Á nem ér, ezt érdemlem Én?
Fém íz a fogaim közt, mit éreztem,
Élveztem kicsit, de nem volt jó!
Ott ócska dumád el csábított,
Bár itt most csak le fáraszt.
Már azt is unom, hogy ezt olvasom.
Ó hagyom inkább!
Nem pazarlom a klaviatúra tintát... |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Ön szinte őszinte,
De szerinte hazudik!
Hamuz itt a cigivel,
Kamuzik, de nem kell!
Nyugalom, Jóság van.
|
| | | | |
|
