 |
Versfaragásbarka, 2004. szeptember 8.  | |  | | | | 541. cellux | 2011. szeptember 30. 09:01 |
| |  | |  | | | (Ezek a versek nagyon jók.)
|
| |  | |  |
| | | | | | | | | | | | Endüméon álma
Teremtőm útját járom szakadatlan,
messze, s közel a határtalan vég,
hol mindig állandó, s múlhatatlan,
az újrakezdés, és pillanatnyi lét...
De vannak álmaim, ha a te álmaid is csupán,
gyermekként dalolni a csillagokkal,
arról hogy elmosódik a határ,
s befejeződött a megvalósulás.
Ó mond, mi végre e játszma,
vándorló lelkem nyugalmat hol talál?
Ó mond, meddig tart e lét végtelen álma,
mígnem elszakad egyszer az isteni fonál,
s a Minden-Egyben föloldódva
nem talál ránk többé sem élet, sem halál...
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | ALTEREGO
Ugyan abban a világban élünk, ugyan azon a helyen,
Csak a te fádon alma, az enyémen kígyó terem.
Ugyan abban a szobában vagyunk, ugyan abban a testben,
És mikor a tükörbe nézel, én állok veled szemben.
Én vagyok belőled, kinek szemében már kialudt a fény,
Én vagyok, aki máshogy lát, mint minden emberi lény.
S ha úgy érzed, hogy szép világunk tőlem remeg meg,
Törd hát össze e torz tükröt, csak nehogy te repedj meg.
﴾SIT﴿
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | A világosság felé
Én már úgy járok a földön, mint évezredek üres bölcsessége,
lábam alatt tudós, s oktalan porhüvelyek tömkelege,
szolgálnának bár aranyfonálként mely elvezet a fényre,
s nem mint ketrec, megannyi hiábavaló szentencia koporsó.
Törékeny szobor vagyok, fodor idő, s tér óceánján,
nem kísér szerencse, csupán az ösztön, hogy porba dugjam fejem,
s reszkessek ha lecsap a villám, vajon mikor vesztem életem,
a nagy hitek is csak az ég felé fordítják a tekintetet.
Ám Ti számlálatlan csillagok, s Te sápadozó hold,
úgy pöffeszkedtek odafent mint minden titkok tudói,
hallgattok, s ha már feneket kerítettek nektek,
hát irigyen őrzitek mindazt mit belétek képzelnek.
De én vigasztalhatatlan vagyok, mint kit a mély vízbe löktek,
a világosság felé tartok, nyomomban lohol ezernyi halál,
bármi szóvirág nyugtot nem adhat, szemem lehunyni nem tudom már,
az igazságot messziről látom, de az igazság engem nem talál.
Ezüst köpönyegem lassan kopott gúnyára cserélem,
Mit cserélem? A kor szaggatja le rólam ifjúságom szövetét,
helyébe ezernyi nyavajából készít felöltőt a mulandóság,
világcsúf mintát ráncból, s foghíjból szabva rá.
Lassan kihunyok vagy lobbanva elégek, ez minden mit tudok,
kitörni, ez hősnek való tett lenne már,
a végtelen hajt, hogy legyőzzem az élet labirintusát,
Minden ember egy csillag-szólt a boszorkány.
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Csavargó
Csavargó vagyok tán,
bár több az otthonom, s hazám
mint bárkinek e földön.
Fáradatlan űz az ok tovább,
forró láz mi nem hagy alább,
s hívogat, hogy megláthatnám
a sejtéseket ma már,
lehet meglelem,
hogy miért zöldebb ott fenn
a fű, s a hegyoldal... |
| | | | |
| | | | | | | | | | | |
AUTIZMUS
Egy sötét szobában, a sarokban ülök.
Véres könnyel szememben, messze kerülök
A valóságtól, mely bánt.
Kezem ökölbe szorítom, és üvöltök,
Csak magamban. Tombolok, arcomba ütök.
Tornádó pusztít némán.
S ha már elfogyott az összes könny e testből,
És elszállt a kínzó fájdalmam lelkemről,
Felemelem hát fejem.
A nyugtató csönd hasítva zúg fülembe.
Nincs kijárat! Be vagyok zárva lelkembe,
Min nincs ajtó, sem ablak.
Keresem a rést, mint csapdába esett vad,
Kaparom a falat, körmöm is fölszakad,
De nincs! Nincs már kijárat.
(SIT)
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Génünkbe kódolva keresztünk
keresztül-kasul de visszük.
A helyet keressük,
ahol ezt le tehetjük.
Saját magunk Jézusai
Jé, zsoldunk mégis spártai!
Bűnhődni gyökereinkért,
felmenőink bűneiért.
Kik talán saját magunk.
A magunk csírázik,
remélem egyszer fel virágzik! |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | a vallásos ember
agymosó és agymosott
is egyben
a pénzváltók istene
részesíti eme
kegyben
dicsőség az úrnak
alant
minden lefelé száll
hozzá
övé az eredendő
bűn
nincsen
aki feloldozná |
| | | | |
| | | | | | 533. gundul | 2011. szeptember 19. 21:08 |
| | | | | | | A hitetlen
Imádkoznék én, csak látnám,
hogy aki hisz üdvözül,
a bűnös elnyeri méltó büntetését.
De látom, Káin gyóntat épp,
Ábelre ütik a szégyen bélyegét.
Sámson sántán és bénán italra kéreget.
Délilla áldást oszt,
a kurvák fehér ruhában,
szemlesütve térdepelnek az oltár előtt.
Putifárné megkövezteti Zsuzsánnát,
a nyálcsurgató vének Lótot avatják szentté,
papnők a lányai.
Salamon Jóbtól kér tanácsot,
Noé nem épít bárkát,
rentábilisabb egy kupleráj.
Sóbálvánnyá válnak az igazak,
Szodoma és Gomora fölvirágzik,
Ninive a példakép.
Jónástól hányingere lesz a cetnek,
ő most a legmenőbb lemezlovas.
Lucifer a Földet kiveszi gebinbe,
Isten ül a babérjain,
nem hullik könnye értünk,
mindenekfelett a profit!
A nyomor még mindig álmodik.
Meddig még,
s miért?
Umhauser Ferenc |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Nem gondoltam volna, hogy ez még megvan, de ha már megtaláltam:
Túl a mindenen, hol a halott hajó bolyong
Ott jártam én, ott vártam egykoron.
Túszként oda engem, csalfán tőrbe csaltak
Utat nem hagyván, egyes egymagamnak.
Szándékuk mi plántált, rossz volt s abnormális
Nyakam törné örömmel, vajhmennyiük máris.
S lám, tervüket végül siker koronázta
Börtönömbe engem, örökké bezárva. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Te is Én is egyek Ő vele, aki Mi vagyunk. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Lendület a semmibe,
egyenesen mindenbe!
valótlan valóság
igaz szó, hazugság
szeretet vagy a szer etet?
mindegy is mert mind egy,
te is én is ő is mi is!
mise magunkba!
szertartásos szeánsz
szerekkel vagy nélkülük
egyre megyünk, lendülünk!
|
| | | | |
|
