 |
Songs Of The UniversePsylo'Child, 2003. november 27.  | |  | | | | 88. cellux | 2004. április 6. 10:12 |
| |  | |  | | | LaZa: az irodalom "tanítását" ezzel kéne kezdeni, hogy ezt az érzést, a művészetnek ezt a gyöngyhalászat-jellegét a tanítók megpróbálják átadni, érzékeltetni a gyerkőcökkel.
ha az ember akár egyszer is bepillantott azokba a mélységekbe, amikről beszélsz, hú de kurvára fájdalmas olyankor szembesülni azzal, hogy amit ma - az élet minden területén - általában értéknek tartanak, annak mennyire semmi köze nincs a Valósághoz.
és egyáltalán, ma az olyan ember, aki tud a valóságról (illetve dehogy tud, sejt valamit róla, sötétben egyszer-kétszer kitapogatta a körvonalait), kifejezetten ritkaságszámba megy.
...és mégis, milyen nehéz leszakadni, újra virágozni, ha az ember egyszer bezárta magát a gépezetbe. LaZa, örüljél :-)
elkeseredem... hogyan lesz ebből valami, ha az emberiség 0.0001%-a látja, hogy mi a valóság? és őket is életük 99%-ában húzza vissza a massza... olyan reménytelennek tűnik. túl nagy a feladat.
|
| |  | |  |
| | | | | | 87. LaZa | 2004. április 5. 23:58 |
| | | | | | |
köszi Cellux
neked meg üdv itt zergut!
a versed tetszett, mást nem is mondok. mert:
úgy hiszem, hogy az alkotóján kívül senki nem bírálhat el 'joggal' egy verset. aki megteszi, az csak fecseg. esetleg ál hozzáértéssel szétcincálja, s elveszi esszenciáját, elfújja a lángját.
ma az jutott eszembe irodalomórán (suxkissmari) a műelemzésről, hogy olyan, mintha egy törékeny
tündért boncasztalra kötnénk és steril késekkel, orovosi
pontossággal szedegetnénk ki a beleit, majd mutogatnánk,
hogy : látjátok, ez itt a tündér. pedig nem! messze nem! a
tündér az lény, aki elragadja szívünket és ringó, áttetsző
világába csalja, hogy mi némán, szájtátva figyeljük
földöntúli játékát, aztán aláltan visszahulljunk a porba. de
nem kiüresedve, lelkünkben egy kis darabkájával, az isteni
szikrával, ami aztán felgyújthatja világunkat. ez az alkotás.
aki "járt már fent", az különösen megbotránkozik ezen a boncoláson. hisz egy vers csak van, te elolvasod, és a kettőtök bensőséges kapcsolatából te valamivel gazdagodsz. elemezgetésnek és bírálatnak nincs helye, hisz ezek a művek olyan mélyről, és kívülálló számára érinthetetlen helyről kerülnek át világunkba, hogy bármi, ami szóval kimondható róla: hazug.
a nagy költők gyöngyhalászok, és mi, a nemhalászok nem tudhatjuk milyen a tengerfenék, míg egyszer le nem merültünk oda, egyedül, meztelen, egy levegővel.
tessék ezt átgondolni
ja és tündér alatt nem a mi kis szárnypróbálgatásainkat értem, hanem mondjuk Kosztolányi - Hajnali részegség, vagy Tóth Árpád -Esti sugárkoszorú, vagy József Attila - Kései sirató című művét. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | |
Én nem tudtam
Én nem tudtam, hogy így kell
szeretni magam. S hogy tőlem
hozzámig az út, oly hosszú, mint ahogy
csak egy karnyújtásra van.
Ccsss! Az időt hallgatom.
Már hideg az üresség, de
még a mellem mögött én lakom.
Most, hogy minden elgurult, vagy széttört
lett egy üres csarnokom.
Ccsss! Az időt hallgatom.
Te tudtad, hogy az idő Te vagy?
A tested az, min utazol. Az év, a nap, a
perc, s a többi csak jelzések a falakon.
Ha tested reszket: időd-veszted. S egy hét fut át
a karodon.
Ccsss! Az időt hallgatom.
Még a nap süt. Rajtam árnyék.
Ó te csónak meddig jársz még, ha
ily vadvizes utam? Én nem tudtam
hogy így kell szeretni magam.
2003. december 30. Budapest
És szia Cellux! Csak benéztem, még nem jártam itt.:) Tudod ki vagyok? :)
|
| | | | |
| | | | | | 84. cellux | 2004. március 31. 09:16 |
| | | | | | | LaZa, ez nagyon zsír. :-)
|
| | | | |
| | | | | | 83. LaZa | 2004. március 30. 22:47 |
| | | | | | | ahány író, annyi gond. Psylo' te a nullpont konzisztenciája vagy, én meg érettségizem :))
solidarity!
***
Tavasztalan
Ketrecem, te utált szürke iskola,
Fotelbe láncolsz; elnyomás otthona.
Magányosan tespedek csak kedvtelen,
Míg kint napfény szánkázik a szíveken.
Légy dong ablakomhoz, s értetlen néz rám,
Furcsa lény az ember -így gondolja tán.
S kinyitja hártyás szivárvány szárnyát,
Elszáll, s ég azúrja nyaldossa hátát.
Képzetem észrevétlen rá aggatom;
Vidd, vidd magaddal, hadd legyen tavaszom!
S szeljük át kacagva a festék eget,
Táncol el a templom, s egy marék gyerek,
Szikrázó háztetők, boldog emberek,
Kacskaringó Duna, s a játszóterek;
Óh élni, élni én csak így szeretek,
Hol szappanbuborékok a fellegek,
S róluk kacéran nézem életemet!
De hirtelen szétpukkad a buborék,
Mélybe zúgó, szertefoszló álomkép,
S csak a ketrec roppant, csontos vasrácsa
Volt mézízű álmom rideg párnája.
***
|
| | | | |
| | | | | | 82. LaZa | 2004. március 30. 22:39 |
| | | | | | | ahány író, annyi gond. Psylo' te a nullpont konzisztenciája vagy, én meg érettségizem :))
solidarity!
***
Tavasztalan
Ketrecem, te utált szürke iskola,
Fotelbe láncolsz; elnyomás otthona.
Magányosan tespedek csak kedvtelen,
Míg kint napfény szánkázik a szíveken.
Légy dong ablakomhoz, s értetlen néz rám,
Furcsa lény az ember -így gondolja tán.
S kinyitja hártyás szivárvány szárnyát,
Elszáll, s ég azúrja nyaldossa hátát.
Képzetem észrevétlen rá aggatom;
Vidd, vidd magaddal, hadd legyen tavaszom!
S szeljük át kacagva a festék eget,
Táncol el a templom, s egy marék gyerek,
Szikrázó háztetők, boldog emberek,
Kacskaringó Duna, s a játszóterek;
Óh élni, élni én csak így szeretek,
Hol szappanbuborékok a fellegek,
S róluk kacéran nézem életemet!
De hirtelen szétpukkad a buborék,
Mélybe zúgó, szertefoszló álomkép,
S csak a ketrec roppant, csontos vasrácsa
Volt mézízű álmom rideg párnája.
***
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Visszatérésem alkalmából rögtön szeretném megosztani veletek egy versemet, ami hűen tükrözi, hogy miért voltam eltűnve...
SZUMMA IKSZ
Törésvonalak
Törésvonalaim lehengerelt
lelkem aszfaltrétegén megint kinyíltak.
A mélység mekkora? Belékiáltok;
s talán hallanom kéne hangomat?
Nem rezonál. Pedig ragyog az űr!
Kifelé vagy befelé? Merre mozgok?
Magányom inerciarendszerében
sub-zero létezem, s az arcom is,
miképp a Semmi: rezzenéstelen
és lényeg nélküli, akár egy isten:
a nullpont konzisztenciája én vagyok.
Psy |
| | | | |
| | | | | | 80. LaZa | 2004. március 8. 22:59 |
| | | | | | |
Az óceánmély sötétjébe bámulok, csodálva nézem az ezüstben derengő rákocskák táncát. Közben belülről Isten feszít, mint egy buborékot. Az öntudat olajfoltja, idegesen csuszkál felszínemen, néha átsiklik rajta a fény, s ilyenkor halhatatlan mivoltát fedezheted fel a színek pompájában. A foltot lemossa az idő, de a színek soha nem vesznek el. Néha annyira a bűvkörébe von a büszke egó, hogy hajlamos vagy elfelejteni nem az olajfolt vagy a felszíneden.
Ám egód a kaktusz csókjára ijedten rezzen össze, érzi hogy lassan elpukkad az illúziók szükséges buborékja, s rá már nem lesz szükség. Hogy mihez? A valósághoz. Mind királyok vagyunk, kik egy rozsdás maszk mögött a sötétben élnek, elfeledve világuk eredendő szépségét, fogalmak nélküli egyszerű létét. A fény óráiban úgy csusszan le az álarc arcunkról, mint egy puha selyemkendő. A virágok színei táncolnak, a méhek zsongása a taoról dalol, s a felhők neked játszák időtlen színdarabjukat. Úgy érzed minden megnyugodott, megbékélt az élettel, minden együtt lüktet Isten ereiben. Persze ez mindig így is volt, és az emberen kívül minden tudja is ezt. Tudja az egységet. Gyakran érzem úgy túl magasan vagyunk ahhoz hogy észrevegyük a fűben heverő igazságot.
A rohanó tömegben ülök a földön, csendben, gondolatok nélkül. Szürke, élérevasalt nadrágjukban suhognak el mellettem, a lábak erdeje mélyen magába zár, s csak ritkán látok meg egy-egy társat, akik szintén ülnek. Egy pillanat az egész, még arra sincs időnk, hogy egymásra mosolyogjunk. Aztán megint csak várok, várok a szerencsére, hogy újból szétlibbenjen a hétköznapok függönye. De föl nem állnék, a passzivitás már megfertőzött, az élérevasalt nadrágokkal jelent meg, s mára kitenyészett a lelkek javában. Arcomon végiggördül egy könnycsepp, melyben egész világom benne van. Sötétbe láncolt fény, talán ez fejezi ki legjobban fájdalmam. Szomorúan nézem az embereket, szellemet kaptunk, hogy elfelejtsük honnan jövünk. Kérlek vesd hát le jelmezed, dobd el mankóid, s gyere az éjbe játszani velem, a világ csodálatos. Nézz csak körül, találhatsz kincseket akár a lábad alatt is, a kopár sivatag egy eldugott szegletében mindig ott él egy fűszál. Lemondóan hírdeti hogy tavasz van, hiába tűnik úgy hogy esik a hó, s kopár a táj. S úgy hajt ki, ahogy egy művész virágzik ki a betondzsugel szürke porából, az elidegenedett emberek havas masszájából. Megkeresheted hát a fűszálat a sivatagban, de jobban tennéd ha te is leülnél a tömegben, s magadban találnád meg. |
| | | | |
| | | | | | 79. LaZa | 2004. február 27. 14:29 |
| | | | | | |
Verset írok, szavakkal bolondozok
Magamba lenyúlok, egy érzést lopok
Szétcincálom világom
Elhiszem, így láthatom
S közben elrohan, elrohan az élet
Mosolyogj, mosolyogj: ez a lényeg!
|
| | | | |
| | | | | | 78. LaZa | 2004. február 10. 23:21 |
| | | | | | |
Virágok
Tekintetem boldogan tompa, vak éjbe űzöm
Bohó város halk mámorát gyengéd csókra fűzöm.
Egy kacagó szellő lehell rám, s fogja meg kezem
Én ölelem őt, selymes húsán szikrázik szívem.
S e láthatatlan utazó méla, bohó szárnyán
Hajlong rab hanga lelkem az ezüstéjbe vágyván.
De magam ki nem téphetem: betonmező, hazám
Ide születtem egy halk, neonfényes éjszakán.
Azóta emberek közt, egy műanyag ég alatt
Botorkálok kábán, felettem üveg madarak.
Az útból sehovába vezető, gyors sztráda lett
A virágokból öntudatlan, éldegélő gépezet.
Ám ha figyelsz majd ma éjjel alvó város felett
Mi, a virágok álmokat énekelünk neked.
És minden apró dal, minden fátylas hanga lélek
Egy egy szó a nagy versben, s én e szóért élek.
ars poetica |
| | | | |
| | | | | | 77. kroton | 2004. január 12. 00:43 |
| | | | | | | Ágnes asszony gondolatai a tömlöcben.
Elveszett emlék
Sötét, messze, egyedül
Zakatol súlyosan, feketén
Felszínre tör, megérint, ELÉG!
Rám néz és elindul felém.
Jeges, szoros, feszes
Morajlik, majd nevet
Kínozva szeret - el
soha nem ereszt.
Engem nem lát,
De a sötétben rámtalál,
Bárcsak ő lenne a halál -
Vak tekintete eltalál.
Felnyársal,
megmérgez;
Eláraszt,
megtéveszt.
Sötétben egyedül nézek rá
Ám soha többé nem látom már.
Nem tudom, de létezik,
Lelkem mélyén működik. |
| | | | |
|
