 |
Drogambulancia--64, 2004. szeptember 12.  | |  | | | | |  | |  | | | Nem tetszik annak a topiknak témája? Miért? És mi volt az a csak nálad létező párhuzam?
És igen, ez még mindig a drogambulancia... |
| |  | |  |
| | | | | | 22. cellux | 2004. november 24. 11:42 |
| | | | | | | lassan minden offtopiccá válik...
eltűnnek a határok :-)
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | De hogy jön mindez a drogambulancia topikba?
Mostanában elég hevenyészettem olvastam a daathot, így tegnap egyszerre sokat olvastam. És az a benyomásom támadt, hogy minden topik nagyjából egyirányba fejlődik és a közös nevező a topikokat gyarapító emberek halmaza.
ésatöbbi |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | "ha ez tényleg olyan jó, akkor miért nyitottad a Mi tartott vissza... c. topicot?
bocs2"
Nem látom az ellentmondást. Vagy pontosan mit kérdezel?
Számkivetettek, kiközösítettek: nem, nem mindenki érzi magát annak itt. Legalábbis én nem. Néha marslakónak, de akkor az emberi léttel van gondom úgy en bloc. Én szívem szerint konformista lennék, csak kényszerkisvállalkozásban lázadok. Mondjam a nézőpontomat? Múltkor majdnem beírtam az iskolaügyben valamelyik topikba, hogy először a tanulás, aztán a drogozás. Mert ha nem tanulsz, nem lesz jól fizető munkád, és nem tudsz drogot venni. Pont. Illetve nem pont. De most mindegy. Aztán mittudomén, biztos van még nézőpontom egy csomó dologgal kapcsolatban, de mind olyen képlékeny, mint egy amőba. Ma olybá tűnt a Márai-féle Füveskönyv sok szempontból az én ars poeticám is lehetne... Na abban vannak jó nézőpontok -- olyanok, amelyekben magamra ismerek. |
| | | | |
| | | | | | 19. cellux | 2004. november 23. 10:38 |
| | | | | | | Tessék egy trippes magyarázat:
Ha vannak emlékeim, azokból fel tudok építeni magamnak egy múlt-jelen-jövő tengely mentén kifeszülő fantáziavilágot, amiben a középpontból elősugárzó energiák el tudnak vegyülni oly módon, hogy ne rémítsenek halálra. A magenergiák ártalmatlan, hétköznapi jelenségek, barátok, szülők, tanárok formáját öltik magukra és így, álruhásan segítenek a fejlődésben.
Ez a vegetatív fázis: amíg be nem hatolok a középpontba, az Istennek gondoskodnia kell rólam. Teremt számomra egy világot (csak nekem, az én egyéniségemnek megfelelőt), amiben hiány nélkül megnyilvánulhat a teljesség. A "külső" formákon keresztül eljuttathatja hozzám a fejlődésemet segítő üzeneteket (a közvetlen kommunikáció lehetetlen, amíg én magamat az egészről lehasadt, magányos, különálló létezőnek hiszem).
Az üzenetek kulcsok, amelyek láncreakció-jellegű folyamatokat indítanak el. Lassan elkezd mélyülni a vortex: az örvény a múltat és a jövőt a jelen felé vonzza. A pillanat egyre telítettebbé válik: mintha az, ami addig az emlékekben és képzeleti képekben lett volna szétszórva, visszatérne az én-lényhez, felkészítve őt az eggyéválásra. Ezzel egy időben a külső valóság folyamatosan veszít határozottságából, az időbeli elhelyezés már problémákat jelent, ami történt, mintha időn kívül történt volna, lehetett volna tegnap, tegnapelőtt, de akár két hónappal ezelőtt is. Minden megnyilvánulás üzenet - a világ beszél hozzám, és én egyre jobban értem, amit mondani akar.
A megfelelő sűrűség/intenzitás elérésekor elkezd nyílni a pillanatra merőleges dimenzió, éledeznek az elfelejtett érzékszervek, nyiladozik a tudat, most már valóban indulhatok befelé, a Forrásom felé. (Ettől a ponttól van értelme a meditációnak.)
A jelen pillanat gyökeréhez hatolva a múlt és a jövő képzeteinek fenntartása feleslegessé válik. Amíg a tudat elmosódott (tükör által homályosan), addig a világ, mint ok-okozati háló egy viszonylag nagy területen szóródik szét a Most körül (múlt-jövő, mindenfelé ágas-bogas, elmével követő, elvesző). Ha a tudat kiélesedik (kihegyesedik, mint a vadzsra-jogar), akkor az olyan, mintha keresztet szúrnál a világtörténelem középpontjába (a Mostba). A múlt és a jövő visszahúzódik a jelenbe. Az okokat és az okozatokat most észleled, függetlenül attól, milyen távolra esnek egymástól a széthúzódó időtengelyen.
A végállomás: as above, so below - forma és üresség, egységben.
És ami miatt félünk (én legalábbis azt hiszem ezért félek): "elég egy hajszálnyi különbségtétel, s ég és föld máris végtelen távolságra került egymástól." Ami csak akkor mulatságos, ha az ember már beérkezett. Erről az oldalról nézve az ember démonokkal csatázó angyalokat, világégést, Armageddont lát.
|
| | | | |
| | | | | | 15. cellux | 2004. november 22. 10:37 |
| | | | | | | th, most mit bosszankodsz?
(ja, hogy ez is az utadhoz tartozik.)
velem úgy volt ez, hogy ha találtam magamban valami olyan "idegen elemet", amiről úgy gondoltam, jó lesz ellenpontnak (ami körül kifordulhat és kicsit átrostálódhat, átrendeződhet, letisztulhat az eddig összehordott mémtömeg), akkor azt bedobtam a közös tudat darálójába és vártam, hogy mi lesz.
de a visszajelzések akkor is max. arra voltak jók, hogy adalékokkal szolgáljanak a saját bensőmben zajló csatához. végül is én birkózom az Istennel, nekem is kell kitalálnom a megoldást. a legdurvább ellentmondásokat, belső feszültségeket mások mintha nem is érzékelnék, hiába beszélek, a visszajelzésekből nyilvánvaló, hogy ez csak nekem szól.
perpill. úgy látom, ez az egész egyfajta kiegyensúlyozatlanság következménye. kiegyensúlyozatlanul az erők kibújnak a testből (ami egyébként szép rendben összefogná őket) és mindenféle torzulós gizmó formájában (Isten, halál, Sátán, alien, predator, akármi, minél nagyobb az erő annál szélsőségesebb a forma) öltenek testet.
aztán ezeket a formába ömlött erőket valóságnak hisszük, elkezdjük nyomatni a megfelelő antitéziseket, és ezzel konzerváljuk a kiegyensúlyozatlanságot. ellenpontként a) meg lehetne várni, amíg a keljfeljancsi visszatér középre b) ügyesebben lehetne a tudatba dobálni a különféle elemeket, hogy aztán ezek jól egymásnak támaszkodjanak és így a forma is megmaradjon (egyensúlyban, egységben), meg az üresség is (bölcsesség, középen maradás).
mint a templomépítés. kezdetben az embernek elég egy kalyiba, később már egy takaros ház, aztán gótikus katedrális, esetleg piramis... a formát (mémek, tudat-elemek) olyan szerkezetbe rendezzük, ami képes "megtartani" a mennykövet. minél közelebb kerül a konstrukció az ideálishoz (ami szubjektív, teremtményre szabott), annál jobban érezhető a tűz heve, ami belülről törekszik kifelé. amint az utolsó elem is a helyére kerül, ez a tűz megtölt és elégeti az akadályokat.
(mondjuk ezt békének nem nevezném, a kép egyelőre túl feszült és félelemmel teljes)
|
| | | | |
|
