 |
Élet a halál utánBiga Cubensis, 2003. október 15.  | |  | | | | 6. Szélfi | 2003. október 16. 22:32 |
| |  | |  | | | Én már csak úgy vagyok ezzel, hogy egy vaknak magyarázhatod egy évig, milyen az a kék, úgyse fogja felfogni. Aki meg lát, annak meg semmi értelme arról beszélni, hogy milyen a kék, hisz látja.
A keresztény szóhasználat túlságosan megalázkodó az én lelkemnek, de ez csak egyéni szociális problémám. Ha a falak leomlanak, onnantól úgysincs értelme ilyen különbségtételeknek.
De addig is, Alázat =/= Megalázkodás
Amiért amúgy ezt a kérdést feltettem, az alapvetően az, hogy rájöttem, hogy mi ketten oldalakon át vitatkozhatnánk, és soha nem jutnánk dűlőre, de lényegileg mindketten ugyanarra gondolunk.
Ez kicsit elgondolkodtatott. :) |
| |  | |  |
| | | | | | | | | | | | | Hát _így_ biztosan nem. És vitatkozni sem. De szerintem fontos az, hogy legyen nyelvünk arra, hogy beszélni tudjunk ilyesmiről. És a keresztény szóhasználat rendkívül mély, és jellemző rá az az önlemondás és alázat, ami alkalmasabbá teszi erre a célra minden más nyelvezetmél. Szerintem. Addig, amíg jelen van a bűn, addig tudnunk kell beszélni, kommunikálni erről a témáról. Ha (majd?) minden élő emberben teljesen tiszta lesz/volna a krisztusi visszakapcsolódás, és minden ember a szentlélek tiszta kiáradásának megvalósulásává válik, akkor egy szót sem kell ejteni ilyen kérdésekről. Mivel ebben az állapotban az élet nem más, mint az Úr dicsőítése, az összes vallással kapcsolatos szót ki lehet törölni a szótárunkból. Remélem. :) |
| | | | |
| | | | | | 4. Szélfi | 2003. október 16. 20:19 |
| | | | | | | Siphersh: Értem amit mondasz... De ha érted a kérdésfeltevés hibáját, akkor miért kapaszkodsz mégis? Mire jó az, hogy Jézusról beszélsz, meg alapvetőről, és oldalakat írsz tele a lehető legkicsavartabb nyelvi logikával, ami még mindig csak torz árnyéka annak, amit reprezentálni óhajtasz vele?
Persze nagyon nehéz elcsendesíteni az agyat, mert az magyarázatokat akar. Nem egyszer hibázom én is, és valóságképet építek fel, energiát és időt pazarolva. Látom, hogy a "bizalom", amiről írsz, mire szolgál, de ha tényleg betöltené a funkcióját, akkor is leállnál ilyesmin vitatkozni? |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | A valódi alázat végtelen bizodalmat is jelent. És ez a bizodalom nem-létező alapvetőmben sokkal több és gazdagabb és valódibb, mint akármilyen képzelgés arról, hogy miben vagy kiben bízok. Csak így válhat az ember lélekben is valóban elsősorban megvalósulássá, és csak megvalósulás-volta keretein belül megvalósítóvá. Ha saját megvalósulás-voltomat alárendelem képzetes önmegvalósításom vonatkozási körének, akkor fejem tetejére fordulok, és a vákuumba kifeszítve tépnek a mozdulatlanságba fagyott univerzum átható, élettelen, éles, és változatlan modalitású hangjai.
A bizalom, hogy ha én őáltala és őszerinte vagyok, akkor örökké megtart engem az életben. Nem a saját életemben, hanem az öröktőlvaló életben. Ez a bizalom nem jogos, még csak nem is megalapozott. Ez a bizalom egyszerűen csak az Élet kapuja.
Ha az ember csak egy fodrozódó örvény a Teremtő teste felett, és hamar tovaillan, végleg elveszítve mindent, amiben különbözik a teljes akármitől, akkor is ebben az alázatos bizalomban van valódi élete, felismerve azt, hogy mikor saját magáról gondol akár így, hogy múlandó, akár úgy, hogy örökkévaló, akkor nem saját magáról gondolja ezt, csak saját képzeteit forgatja az életemésztő önvonatkozás illúziójába.
Minden természetes. Ez igaz. A valódi, öröktőlvaló élet választása az önemésztéssel szemben pedig az ember legbennső valója, az evangéliumi értelemben vett Krisztus eredeti, megrontatlan természete. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Na, ez már tetszik...
Szerintem tulajdonképpen fölösleges azon filozofálni, hogy mi van a halál után, mert szvsz azzal kell foglalkozni, hogy életünk folyamán mit teszünk, hogyan élünk. Én nem szeretném megtudni, hogy milyen lesz a halál után, mert úgy gondolom, hagy legyen az meglepetés és ezért izgalommal ám egyben nyugodt lélekkel várom. Ha meg úgy élünk, hogy a lelkiismeretünkkel tényleg őszintén szembenézve úgy el tudunk számolni magunkkal, hogy a mérleg pozitív irányba billenjen, akkor a halál pillanata után sem lehet nagy gáz. Szerintem úgy kell élni, hogy ha bármelyik verzió is jön be, tiszta lélekkel mehessünk át. Mert bármi is van ott, az biztos, hogy az életünk folyamán cselekdett dolgaink befolyásolni fogják az ottani dolgokat, a hogyan továbbot és véleményem szerint nem is egy külső, obkójektív "Bíró" által, hanem az akkori tudatállapotunk fogja meghatározni, hogy mik a választási lehetőségeink, hogy melyik "alagút" bejáratán lépünk be a halál pillanatában: analogizálva ezt úgy képzelem el, hogy mindegyik alagút bejáratához ki van írva egy mondat, amit csak akkor tudunk elolvasni, ha értjük azt a nyelvet, amelyiken írták. "Nyelvtudásunk" pedig attól függ, hogy hány nyelvet tanultunk meg életünk során vö. hogy milyen fejlett a tudatunk. Tehát ha a tudatunk/lelkünk/Létező képes lesz értelmezni a legmagasabb szintű lehetőséget, akkor nyilván azt is fogjuk választani. Remélem értitek, hogy mit szeretnék mondani.
Én, ha választhatnék, akkor azt választanám, hogy valamilyen formában örökre együtt lehessek azokkal a személyekkel, akiket nagyon szeretek. Egyébként ez valószínűleg így megy már "egy ideje"... :) Legalábbis nekem ez az érzésem. :)
Ti mit választanátok? Erre kíváncsi vagyok! |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Az, hogy a Teremtőtől vagy és nem kaphatsz választ ilyen kérdésekre, a saját logikád szerint ugyanúgy lehet a saját egód képzelgése, és ez logikusabbnak is látszik, mivel ha egy elképzelés korlátolt, akkor valószínű, hogy az egó képzete - ami teljesen természetes, hiszen az egónak célja van. (Csak ne legyen önmaga céljává.) Az, hogy öröktől Létezők vagyunk, egy sokkal határtalanabb álláspont. Istennek egy kaporszakállú Teremtőként való felfogása, aki Úr egy régi kor szülötte, az egó kétségbeesett keresgélésének eredménye, a mai elképzelések pedig - szvsz - a Lélekkel (Létezővel) sokkal jobban együttműködő elme teremtményei. Ez az elme, többek esetében némi megdöbbentő utazgatások eredményeképpen megfürdik a végtelenben és nyitottabbá lesz a határtalan elképzelések felé. Márpedig a határtalanság Isten egyik jelzője. Az út hosszú volt, de látható... Félelem, Alázat, Tisztelet, Barátság, Egység.
És különben is, ha nem igaz? Bátran megyünk a halálba. Engem felvidít a tudat, hogy valójában akkor haltam meg, amikor születtem, és akkor születek meg, amikor meghalok. :-)
|
| | | | |
| | | | | | 0. cellux | 2003. október 16. 09:24 |
| | | | | | | Ezt szerintem senki nem fogja megérteni, aki nem olvasta végig az összes eddigi hozzászólásodat.
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Nos, az az igazság, hogy nekem az ilyenirányú képzelés meglehetősen gyanús. Ismered azt a jelenséget, mikor egy ember azt gondolja, hogy ő maga, aki ezt gondolja, azonos azzal az emberrel, akit a saját valóságképén belül én-nek nevez? Mikor azt gondolja, hogy ami a saját valóságképén belüli énképére valóságképe szerkezeti és tartalmi valóságából kifolyólag igaz, az igaz arra az énre is, akinek a valóságképéről szó van... és nem veszi észre, hogy nem a tévedés lehetősége rejlik az ilyen elképzeléseiben, hanem a kérdések, amiket feltesz nem is értelmezhetőek, hiszen csak saját valóságképén belül nyerik el értelmüket...
Na, én valahogy így érzek azzal kapcsolatban, mikor valaki az ember halála utáni sorsáról beszél. Nem arról van szó, hogy "nem lehet tudni", vagy "nem biztos", hanem úgy érzem, hogy a kérdésfeltevés vonatkozásánál fogva csak egy hurok-vonatkozás lehet, és mint minden önvonatkozó hurok, valósságának hite csak az ember önértelműségét és önérvényűségét erősíti, elválasztja az alapvetőjében levéstől, és elszorítja a végtelen forrásból kiáradó, egyre alakot öltő élet ütőerét.
Én úgy érzem, hogy aki az ilyen kérdéseket valódi kérdésként kezeli, és az adható válaszokat valódi válasznak tekinti, az saját teremtettségének természetét tekinti saját ismeretének tartományába tartozó valóságnak, ez pedig nem más, mint az Teremtőtől elszigetelő tudati önistenítés genezisi archetípusa. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | KEdves Siphers mester!
Inkább itt folytassuk a Zindexen elkezdett (?) beszélgetést. Szerintem nem a keresztény világban érdemes ezt keresned, mert minden látszat ellenére a Biblia nem sokat foglalkozik a halál utáni dolgokkal. Ha mégis valamiféle Isten létét nem kizáró magyarázatot keresel, nekem nagyon bejött anno a Beszélgetések Istennel (N.D Walsch, Édesvíz) trilógia felfogása a kérdésről. Ezt látszik tükrözni/ismételni/újrafelalálni a most megjelent "Mit keresett Isten a nappalimban" álkülföldi könyv is. Röviden így tudnám összefoglalni a mondanivalójukat:
A halál után több választásod van. Először is, a halál után mindenkinek az a világ jelenik meg, amit életében elképzelt, aki hurikkal teli mennyországot, annak az, aki pokolt, az ott találja magát. De mivel a lélek/Létező hamarosan felismeri, hogy mindez illúzió és a földi világ alatt felszedett elvárásokból áll, hamar rájön a Létezésének végtelenségére. Itt jönnek a valódi választások:
- tovább létezni a mennyországszerű létezésben, ahol a teremtés azonnali - A la "Csodás álmok jönnek"
- feloldódni az Egységben/Nirvana. Ez az állapot, bár a célnak tűnik nem az, hiszen az élet Változás, tehát a Létező túl "sokáig" nem tartózkodik a Nirvánában, mert életének célja a fejlődés és itt nincs Személyisége - tehát ez inkább egyfajta feltöltődés a vélt cél állapot helyett
- visszaszületés a Földre vagy teljesen más lét, akár idősíkokra - azaz mivel az időnek a halál után nincs szerepe, vissza lehet születni a középkorba is. Ez megvalósulhat a további fejlődés eszközeként (új tapasztalások, élethelyzetek), vagy tudatosabb Létezők mesterként, tanítóként születhetnek vissza.
Ezek az elképzelések alapján is létezik egy végső Igazság, ahová a Létezők eljuthatnak. Ha ezt elérték, újrakezdhetik az egészet, tiszta lappal egy teljesen más létsíkon. Bár ez kissé lehangoló lehet (örök kerék), de legalább változatos.
Istent a két elképzelés kissé másképp látja, de mindkettő egészen távol van a kereszténység Istenképétől. Walsch szerint Isten a körülhatárolt személyiségekké robbant Isten, aki bennünk él, de megőrizte tudatosságát és rendelkezik az összes életforma tapasztalatával - ez Isten "eledele". Azért létezik általunk, hogy tapasztalást szerezzen az önmagáért való tudás helyett. Ebből az is következik, hogy Isten is állandóan változik és valóban nincs helye a jó és rossz megkülönböztetésének - ez a szétrobbant kis tudatok találmánya. A végén, ha "összeérünk", egyesülülünk Istennel, akkor kezdődik elölről - jön a Nagy Reccs, aztán a Nagy Bumm.
A másik könyv is hasonlóan gondolja, de szerinte nincs Istennek külön személyisége, egyszerűen a Létezők eredője és semmi több.
üdv,
Biga
|
| | | | |
|
