 |
Legfrissebb hozzászólások (13681 - 13690)
 | |  | | | | |  | |  | | | hello,
valakinek nincs tapasztalata a king of kings ginseng kapszulájáról?
ma estére akarom bevenni a szellemi és fizikai frissességem érdekében.
ha iszok nem lesz valami kellemetlen kölcsönhatása? vagy amúgy? rossz szájszag, vagy hasmenés, esetleg ilyesmi? gyors választ várok a mai napra való tekintettel. köszi ! |
| |  | |  |
| | | | | | | | | | | | Szín: -nincs szín-
Logó: -nincs logó-
Forma: -nincs forma-
6724.
ÁMEN:))))!!! Bár nem vok már mai gyerek de így legyen és tartson amíg tartania kell:)) |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Sziasztok, filozofikus szösszenet következik...
Tegnap a délutáni makkfőzés közben elbeszélgettem a mókusommal. Megosztotta velem nézeteit a pszichoaktív szerek és növények működésével kapcsolatban. Mindehhez egy rövid Kratom-trip összefoglalót is mellékelt. Az ő szavait adnám vissza (nem tökéletesen).
Jó pár "Kratom por"-os élmény után úgy döntöttem teszek egy próbát magával a levéllel. Na jó, valójában nem egész levelekről volt szó, hanem azok már elővágott formájáról. A váltásra az az elképzelésem és tapasztalatom motivált, hogy a hatóanyag, a kivonat, a por és az eredeti növény között általában igen komoly különbségek mutatkoznak (nem csak hozzáértő szemmel nézve).
A vágott leveleket forró vízbe áztattam egy időre, aztán leszűrtem, a kiszűrt részt megettem, a folyadékot megittam. A mennyiség kb 5-6g-ra tehető. Az elképzeléseim beigazolódtak. Egy egész napos, igen mély, olykor kellemes és felemelő, olykor pedig iszonyúan émelygős-remegős-hányos élmény következett.
Megjegyzendő, hogy elkövettem egy butaságot a trip előtt: ettem néhány szelet csokit. Mindez a trip folyamán a gyomrom számára túl nehéznek bizonyult és több részletben kiürítésre is került...
Mi az, ami miatt egy számomra már jól bevált kratom poros megviós eljárás helyett mégis inkább ezt az eljárást választanám legközelebb is? Miért vállalom be az émelygést, a hányást, a rosszullétet?
Nem sok pszichoaktív növényt próbáltam, de mégis egyre jobban látom, hogy szükség van az émelygésre, a hányásra és a rosszullétre. Hozzátartozik az élmény menetéhez. Hozzátartozik a megtisztuláshoz. Köztudott, hogy mindez a szervezet természetes reakciója a mérgezésre, ezáltal valamilyen szinten önmaga szabályozza a véráramba került mennyiséget...a szintetikus szereknél, a kivonatoknál ez kevésbé igaz.
"Egyél sok csattanó maszlagot akkor metanolba áztatva" (erősen nem javasolt!), mondta, akinek eme elméletem előadtam.
Az igazság relatív és valahol a kettő között keresendő...
Végre sikerült összeszednem néhány gondolatot és vállalható formába öntenem. Azért mondtam el ezeket, mert kíváncsi vagyok a véleményedre, az elképzeléseidre. Ha lehet reagálj! -kérte a mókusom.
Ti is segítsetek a mókusomnak és mondjátok el a véleményetek! :)
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Boldog Új Évet! Gyarapodó belső csendet! Nagy hanyatt flesst :) |
| | | | |
| | | | | | | | | | | |
1. Szél
Szerettem a szél zúgását mindig is. Gyerekkoromban gyakran hasaltam a bejárati ajtónk előtt a szelesebb napokon, s csak hallgattam hogyan lopakodik be a huzat a lépcsőházba, fel az emeletre, s végül be az ajtó alatt. Különös, hipnotikus ereje volt számomra, mintha egy hatalmas élőlény, egy sárkány szuszogott volna, vagy mintha egy elfelejtett birodalom akarna üzenni nekem. Libabőrösen hallgattam ezt a hangot, s képzeletben messze szálltam vele, olyan csodák földjére, melyekre csak egy gyermek vágyhat. Megtanultam tisztelni és szeretni a szelet, s nemsokára olyanok lettünk mi együtt, mint két jó barát. Ismertem az arcait, s ha végigsimított rajtam, mindjárt tudtam milyen hangulatban van. Tavasszal reményteli, üde, s langyos volt érintése, mint láthatatlan kéz simított végig a világon, hogy kis virágok, s zöld fű fakadjanak nyomában, s olyan szép felhőket formált nekem a távoli horizontra, hogy úgy képzeltem ott lakik a szél, fent a magasságban, felhőpalotában. Ott él ő, időtlen idők óta, s a világon minden kérdésre tudja a választ. Azt is hittem, hogy a szél és én igazából testvérek vagyunk, de én valamiért lepottyantam az égből, és most itt élek a földön, mint egy elcserélt gyermek. A szél nevetett ezen, s vele nevettem én is.
Később, mikor az idő nyárba fordult, a szél erővel teli lett. Könnyedén pofozgatott hatalmas viharfellegeket, vagy olyan álmos csendet öntött a világra, melynek bágyadtságába csak a templomi harangok zúgása merészkedik a mozdulatlan vasárnapi délben. Aztán megannyi édes, s békés nap után, a szél az elmúlás üzenetét is elhozta hozzám. Lehullott falevelekkel játszott; felkavarta őket a földön, vagy segített nekik elszakadni a fáktól, s ilyenkor kiszámíthatatlan ívben kanyarogtak a föld felé a színes levelek. Ha egy ilyen levél az emberre esett, azt igen jó jelnek tekintettem, jómagam meg igyekeztem elkapni őket, s otthon egész nagy gyűjteményem volt ilyen ereklyékből. De játékába már belevegyültek a hideg fuvallatok, s egy reggel arra ébredtem, hogy a szél hatalmas hópelyheket fúj az ablakomhoz. Kitártam az ablakot, a hópelyhek már összetorlódtak az ablakpárkányon, s jeges hideg süvített az arcomba. Fehér lepel takarta a világot, s a szél azt suttogta minden elmúlik egyszer.
- Karolj belém mondta aztán gyere sétáljunk egyet.
Felkaptam a kabátomat, az ajtóból még visszaszaladtam sapkáért és sálért, majd követtem a szelet le az utcára.
- Sötétedésre itthon kell lennem mondtam a szélnek. Szél mosolygott, majd megindult a kavargó hópelyhek között, végig az álmodó házak során. Futva követtem, s csak akkor lassítottam, mikor végre észrevette, milyen gyorsan repül, s bevárt engem egy utcasarkon.
- Szeretnélek bemutatni pár barátomnak mondta- kövess engem.
Átvágtunk a városon a lassú téli szürkületben, mígnem már az erdőszélen jártunk. Sohasem jártam még itt egyedül. A fák méltóságteljes csendben álltak, mint néma őrei a mindenségnek. Kopasz ágaik, akár az antennák meredtek fel az alkonyati égre, talán hogy üzeneteket foghassanak a csillagoktól, s ők is mesélhessenek életükről. Ehhez hasonló érzések jártak át, mikor Szél megszólalt.
- Ő, barátom az Erdő.
Átsiklott a fák között, leverte a havat az ágakról, s vidáman visszatért.
- Mindig számíthatsz rá, mint barátodra, s mesteredre. Az Erdő ereje oly hatalmas, hogy annak, aki barátja a fáknak megnyithatják a végtelenséget.
Csend volt körülöttünk, s ebben a szent némaságban átéreztem Szél szavait. Minden olyan időntúli békességet árasztott, a hazatérés nyugalmát. Szívembe zártam az Erdőt, s tudtam ez a barátság sokáig élni fog. De Szél már repült is tovább, ide-oda röppent egy szűk kis ösvényen, s bíztatott, hogy induljak én is. Követtem tekintetemmel útját; egyre elmosódottabbá vált a táj, mindent belepett a sötétség. A fák halovány árnyalakok voltak csupán, s hirtelen abban sem voltam biztos már, hogy honnan jöttünk, és merre találunk majd vissza, vissza a városba, a szülői házba, a biztonságba.
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | |
Inamba szállt a bátorságom, szinte reszkettem a gondolattól, hogy örökre eltévedtem ebben a végtelen feketeségben. Reménytelenül álldogáltam csak, jobbra-balra tekintgetve.
- Gyere - zúgta Szél -, már nem fordulhatunk vissza.
Mikor látta, hogy még mindig tétovázom, könnyedén mellém repült, s átkarolt.
- Kérlek légy erős, még nem érkeztünk el utunk végéhez.
- Sokáig tart még? - nyöszörögtem, saját hangom idegensége megrémisztett.
- Nem, egy pillanat az egész! - nevetett Szél, majd gyengéden előretuszkolt az úton.
Így sétáltunk ott ketten a magányos sötétségben, mely elrejtette a jól ismert világot. Ásító feketeségében minden halkan elsuttogott rémmese amit csak ismertem életre kelt, hogy fenyegető táncot lejtsen körülöttem. Apró ág roppant valahol; talán nyúl riadt fel szendergéséből, s most lopva menekül, ám én rémséges szörnyeket láttam mindenütt, és kétségbeesetten szorítottam meg Szél kezét. Szél megállt, s mosolyogva, nagy hangon felkiáltott:
- Ő, barátom az Éj.
Egy pillanatra annyira meglepődtem, hogy félni is elfelejtettem.
- Hát az Éj is a barátod? - kérdeztem.
- Igen, oly régóta, mint Erdő. Szinte elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. - újra nógatott, s lassan elindultunk az ösvényen.
- Tudnod kell - folytatta-, hogy aki nem ismeri a sötétséget, akinek nem barátja Éj, az a Világosságot sem ismerheti úgy, mint egy barátját; idegenek maradnak egymás előtt örökre.
- A sötétség-mutatott körbe-, Éj félelmetes, tudom. Minden amit ismersz eltűnik, hogy helyét a bizonytalanság, a csalóka képzelet vegye át. De azt is tudnod kell, hogy Éj csak olyan formában jöhet hozzád, ahogyan te hívod, te adsz alakot neki, s ő mint jó barát segít neked ebben. Tekints hát rá, mint barátodra, és utazásod könnyebb és élvezetesebb lesz.
Szél jókedve ragadós volt, félelmem elpárolgott, mintha soha sem létezett volna. Felbátorodva lépegettem amerre Szél vezetett.
- Mesélj még Éjről kérlek!
- Éj a mag pihentető álma, mielőtt a csíra kibújik a földből. Éj mindennek a bölcsője mi teremtetett a világban, s Éj a lépcső, mely a Fénybe vezet.
- A Fénybe?
- A mag legyen mag barátom - nevetett Szél. - Most csak érezd Éjt, hagyd hogy elérjen, engedd hogy vezessen, semmi másra nincs szükség.
Csendben vándoroltunk tovább, csak a hó ropogása követett minket töretlen lelkesedéssel, s a sötétség, melyet Éj öntött ránk feneketlen kútjából. Beljebb és beljebb hatoltunk valami csodálatos birodalomba, mely szavakkal elmondhatatlan, és mégis a legtermészetesebb dolog, amit ember csak megélhet, még ha oly elérhetetlennek is tűnik néha.
Kis tisztásra érkeztünk, s ahogy kiléptünk a fák közül Szél előreiramodott.
- Jöjj, másszuk meg azt a dombot! - mutatott Szél a távolba, hol nagy lusta domb terpeszkedett. Felszíne kitűnt az egybefüggő hótakaró alól, mintha még mindig nyár lenne ott, az erdő e tenyérnyi darabján. Nevetve futottam utána, s ahogy közeledtem a dombhoz, akár csak egy álomban lennék, a fehér mezőt élénkzöld fűszálak váltották fel. Kis patak keresztezte utamat, Szél a partján várt rám.
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | - Ő, barátom Víz, minden élet anyja.
Az éj csendjében a patak csobogása, mint megannyi varázslatos csengettyű zúgott a levegőben, s oly sokáig révedtem különös dallamain, hogy csak Szél barátságos nevetésére tértem magamhoz.
- Az éjszaka rövid mondta, s körülintett a tájon. Most sietnünk kell, de bármikor visszatérhetsz barátaidhoz, ők várnak rád.
Szuszogva lépdeltem Szél után, a meredek domboldalon. Valahol bagoly huhogott a fák között, visszhangját körbe hordta a táj, átható, évezredes kiáltás echójaként, s úgy tűnt megértem a jelentését, de ehhez az értéshez nem társult tudás, csupán valami mindent betöltő csendes nyugalom, hogy nem vagyok idegen itt. Mire felértem a dombtetőre, egészen leizzadtam, s kimerülten hemperedtem a fűbe. Nem messze lángok fénye táncolt az árnyékokon, s Szél vidáman táncolt egy fa alatt. Lágy fuvallat simított végig a dombtetőn, az apró tábortűz lángjai erőre kaptak, s megvilágították a kis ligetet, mely a fa alatt terült el. Odatelepedtem Szél mellé.
- Ő, barátom Tűz, minden élet apja.
Egy kis ágat dobtam a Tűzre, Tűz ropogtatni kezdte, s nemsokára új lángnyelvek törtek az ég felé mely kitisztult felettünk, láthatóvá téve a csillagok pompáját. Palotájából előgurult a hold, s szélesen mosolyogva ezüst fényt öntött a vidékre, csillogó szőnyeget terítve lábam elé. Szél körbetáncolt a dombon, nevetése messzire szállt.
- Ő, barátom a Hold, s gyermekei a Csillagok.
Ámulva néztem ezt az égi tüneményt.
- Üdvözöllek Hold! - kiáltottam, s körbe forogtam - Sziasztok Csillagok!
- Szervusz Földgyermek. mosolygott Hold, s a csillagok felnevettek, édes, visszhangzó kacagással.
- Hát te is beszélsz hozzám?
- Persze mondta Hold mindenkihez beszélek, csak nem mindenki hallgat meg. Tudod Földgyermek, a Földemberek elfelejtettek hallgatni, már kevesen tudják hogyan kell. De nem csak engem nem hallanak, hanem nővéremet sem, a ti édesanyátokat.
- A mi édesanyánk?
Szél lépett mellém.
- Ő, barátom Föld.
Végigsimítottam ujjaimmal a Földön. Éreztem mily termékeny, éreztem az életet amit hordoz, hogy ezt az ajándékot, hogy itt lehetek tőle kaptam.
- Mi a baj az emberekkel? sóhajtottam.
- Süketen élnek, elzárkózva, elbújva arcunk elől. Haha, de hogyan bújhatna el a gyermek a szülei elől? Csak a szoknyánk alatt vannak, s attól félnek megtaláljuk őket, lerántjuk róluk a leplet, s akkor ott lesznek csupaszon, ahogy méhünkből megszülettek. Látod, nincs ebben semmi félelmetes, de aki messzire került fényünktől vakságában bolond dolgokat képzel, s bolond módon cselekszik.
Leheveredtem Tűz mellé. Merengve bámultam a parazsat, s a felszálló kis tűzcsíkokat. Egészen elnehezült a szemhéjam, laposakat pislogtam már.
- Aludj most Földgyermek, te csodálatos. súgta Hold. Álmodban vigyázni fogunk rád
Erős fényre ébredtem, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok.
- Hasadra süt a nap te széltoló. hallottam anyám hangját, miközben kihúzta a függönyt.
Felültem, megdörzsöltem a szememet, s az ablakhoz rohantam. Világosság borította a tájat, nyoma sem volt a hónak, tavaszias meleg ölelte át az utcát.
Az ajtóhoz sétáltam, de hirtelen eszembe jutott valami, visszaszaladtam az ablakhoz, kitártam szárnyait, s belemosolyogtam a fénybe.
- Üdvözöllek barátom, Nap!
|
| | | | |
|
