 |
Mi tartott vissza, amikor halálvágyad volt?bombadiltoma, 2004. november 8.  | |  | | | | 20. Talamon | 2004. november 10. 19:07 |
| |  | |  | | | a karma az éles kerék-fegyver, mely mese nélkül visszatér, ha nem jót cselekszel - nincs jó, nincs rossz - de az ártás(magadnak, másnak- ugynaz) pl axiomatikusan rossz
apró öntudatszikraként könnyű ragaszkodni - én, a világ - duális létélmény - sodródás a karmában, az ok-okozati tisztítógépben-
emberi testben számtalan lehetőség van ezt gyakorolni -
van aki még a ragaszkodást gyakorolja, van aki az elszakadást -
sőt, van aki az absztrakt szabadságot
a karma, az, ahogy felépül az egód, s ahogy lebomlik - ha a test halála előtt, az kellemes, ha épp akkor, az durvább
úgy halj meg, hogy a szíved dobogjon tovább!
mindent beledobni a pillanatba - ez az igazi halál |
| |  | |  |
| | | | | | | | | | | | | Nomad, nem lehet, hogy ezzel a karma hülyeséggel okozod magadnak ezt az érzést? Nekem úgy tűnik, hited a karmikus fizetségben megnehezíti, hogy javuljon az életed. Ugyanis az égvilágon semmit sem tudsz az előző életedről, tehát a karmikus adósságod csak egy feltételezés. A buddhizmus szerintem majdnem hasonló károkat okozott a karma megteremtésével, mint a kereszténység az eredendő bűnnel. Olvass egy kis Oshot és Walschot, érdekes dolgokat mondanak a karmáról - nem azt, hogy nincs, hanem azt, hogy a legtöbben félreértik a jelentőségét. |
| | | | |
| | | | | | 18. Nomad | 2004. november 10. 15:33 |
| | | | | | | Cellux: naná :(
Sajnos fiatalabb koromban pontosan ilyen dolgok érdekeltek leginkább, úgy gondoltam, hogy én az élet esküdt ellensége vagyok. Semmi esetre sem érdekelt volna az ideológiájuk, mert a fajelmélet szerintem röhejesen primitív, de akkor úgy gondoltam magamra, mint szadista embergyűlölőre, és egy erőszakrendszer úgy vonzott, mint lepkét a gyertya. Akkor a legfőbb értéknek a hatalmat és az erőt tartottam, és azt gondoltam, azok az emberek a legmagasabbrendűek akik képesek minden könyörület nélkül ölni, mert ők felülemelkedtek az együttérzésen (ami gyengeség) és az életen (amit úgyis elveszítünk, tehát gyengeség és ostobaság értéknen tartani). Ráadásun szeretet nem is létezik, aki ilyent mond az csupán azért hazudik, hogy nekem fájdalmat okozzon, úgyhogy minden ilyen ember a megvetendő ellenségem, hiszen a szeretet azt feltételezi, hogy szükségünk van másokra. Akkor ezt a lehető legnagyobb gyengeségnek tartottam. Még az idegenlégióba is ki akartam menni, hogy ott minden emberséget kiöljenek végre belőlem, mert azt hittem ez a szenvedés forrása.
Sajnos ennek most kell megfizetnem az árát, de még mindíg jobb, mintha csak a halálom után derült volna ki mekkora hülye voltam... Az eddigi egyetlen előnye ennek a kitérőnek az erőszak világába csupán annyi volt, hogy tökéletesen megértem az összes gyilkost, szadistát, gyűlölködőt, szóval az agresszív embereket, és nem elítélem őket, hanem sajnálom, mert tudom honnan jönnek, és hová mennek. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Helyesbítés: mégiscsak kétségbeesésből lett volna. Már, ha a kétségbeesés az jelenti, hogy kétségek merülnek fel bennem azzal kapcsolatban, hogy akarok-e tovább élni, viszont abban sem vagyok biztos, hogy meg akarok-e halni. Ezért most úgy vélem, a halálvágynak csak a szenvedés lehet az oka, az egyébirányú okfejtés (legalább is az enyém) csak arra jó, hogy coolabb, meg összhangabb az önképemmel. A legirónikusabb, hogy asszem sosem lennék képes megölni magam...
bt, aki vihar a lombikban |
| | | | |
| | | | | | 16. cellux | 2004. november 10. 13:58 |
| | | | | | | "... hogy örökre beleégjen a tetemem képe a lelkükbe"
figyu Nomad, érdekelne valami.
ha most 1936-ot írnánk, te Németországban élnél, és Hitler épp gyűjtené magának az "igazság-harcosokat", te el tudod képzelni, hogy ezzel a dühhel azonnal elmennél könyörtelen nácinak?
(a válasznál kéretik figyelembe venni, hogy 1936-ban még nem égett bele a kollektív emberi tudatba a Hitler képviselte "hatalom akarásának", mint lehetséges hozzáállásnak a kudarca.)
|
| | | | |
| | | | | | 15. Nomad | 2004. november 10. 11:42 |
| | | | | | | | Vagy inkább cseppet sem meglepő, hiszen nem az élettel van bajunk, hanem a szenvedéssel. Csak reméli lehet, hogy ha az életet elkerüljük, nem lesz szenvedés (de). |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | tényleg megnyugtató gondolat.
még akkor is amikor az ilyen őrületes szenvedések után kellemes megkönnyebbülést érzel. Én viszont már nem lennék öngyilkos. vhogy hatalmas életvágyam lett, másra se vágyom csak élni. úgy érzem, amíg ilyen küzdelmes minden, addig nem szabad, majd megölöm magam, h minden rendben van és minden tök jó, persze kérdés, h akkor megteszem-e?de addig nem éri meg, nem jó dolog úgy befejezni az életet, h mindenféle szenvedések között vergődsz, inkább akkor amikor minden szép, jó, nyugodt. csak hát nem hiszem, h az ember olyan lenne, h akkor is meg akarna halni. érdekes. |
| | | | |
| | | | | | 13. ynul | 2004. november 10. 10:31 |
| | | | | | | nálam is hasonló a helyzet, nálam az öngyilkosság gondolata egy olyan "nyugtató" ami autómatikussan előjjön a legszarabb helyzetekbe amikor nem látok kiutat akkor arra gondolok hogy még bármikor megölhetem magam és ekkor olyan megmagyarázhatatlan nyugalom vagy őrület:) fog el és elkezdek felváltva sírni meg nevetni aztán másnap olyan könnyűnek érzem magam mint egy madár...
persze a halál is kiváncsívvá tesz de úgyis eljön egyszer akkor meg mindek?
persze ezt most így könnyű leírni de átélni nem annyir mert volt olyan már párszor hogy majdnem megtettem de eddig visszatartott vmi...
ki tudja talán szerencsére talán nem
majd meglátjuk:) |
| | | | |
| | | | | | 12. Nomad | 2004. november 10. 09:56 |
| | | | | | | Mostanában elkezdtem egy tisztító meditációt, és remélem ez segíteni fog. Például arra is rájöttem, hogy ha sok vétket halmoztam föl, akkor még ha most nem követek is el hibákat, a rossz dolgok akkor is még sokáig fognak visszaszállni rám. Viszont ha ettől haragot, vagy gyűlöletet érzek, csak még tovább tetézem, és még hosszabb és gyötrelmesebb lesz a tisztulás.
Szóval most esik a fekete eső.
Meg kell várni, hogy elmúljon, hátha akkor végre megláthatom a napot. Ezért kell leszoknom a halálvágyról.
Mindenkinek azt kivánom, hogy minnél örömtelibb legyen az életük ahelyett, hogy egy elkerülhetetlen dolgot akarnának feleslegesen előrehozni.
Karmapa Csenno |
| | | | |
| | | | | | 11. Nomad | 2004. november 10. 09:47 |
| | | | | | | Hát ez a legegyszerűbb, és a legtöbbször sajnos csak ez ad erőt, hogy tovább éljem ezt a büntetést. Mindenképp meg fogok halni, és szerencsére MINDEN NAP, ÓRA, PERC közelebbvisz hozzá, hogy végre elpusztuljak. Ha ebbe belegondolok, az meg szokott nyugtatni.
Egyébként a halálhoz, és öngyilkossághoz való viszonyom is eléggé sokat változott az idők folyamán. Először azért akartam magam megölni, hogy fájdalmat okozzak a szüleimnek. Szóval nekem pont az ellenkezője volt az igaz, mint amit írtatok, direkt azért akartam volna meghalni, hogy a szüleimnek úgy kelljen végigélni az életüket, hogy mekkora selejtek voltak már, és halálukig szenvedjenek tőle. Pont ezért minnél durvább módon akartam véget vetni az életemnek, hogy örökre beleégjen a tetemem képe a lelkükbe.
Aztán volt egy időszak, amikor egyszerűen magamért akartam meghalni. Mivel ezt tudtam, hogy komolyan gondolom, és nem figyelemfelhívás lenne, komolyan is vettem a késztetést, és úgy éltem, hogy na jó, akkor jövő héten megölöm magam. Akkor az a hét amelyik az utolsó lett volna, teljesen megszépült, és így sikerült mindíg kitolni a halált. Aztán egyszer egy számomra teljesen felfoghatatlanul bonyolult (emberi kpacsolatok), és általam becsületbeli ügynek tartott dolog miatt végleg elhatároztam, hogy meghalok. Bevettem egy adag patkánymérget, és utána, mikor más érezni kezdem a hatását, akartam felvágni az ereimet, majd ugrani egy hídról a folyóparti kövekre. Máig nem tudom, hogy milyen elképesztő mázlim volt, bár azt mindíg is tudtam, hogy rendkívül erősek a védelmezőim. Szóval semmi hatása nem volt a méregnek, úgyhogy szégyenszemre hazakullogtam, és elhatároztam, hogy másnap kés a szívbe, aztán vége. De ekkor a szüleim már látták, hogy nagy gáz van, és otthon maradtak velem beszélni, és végül nem lett belőle semmi. Az viszont, hogy bár elhatároztam, hogy végzek magammal, de mégsem tettem meg, akkora lelki megrázkódtatás volt, hogy évekre(életre?) meggyűlöltem magam, mert gyáva féreg voltam, és ezt a szar életet választottam. Utána még sok évig (az első füves ego-loss trippemig) folyamatosan arra gondoltam, hogy valamikor be kell bizonyítani magamnak, hogy az akaratom erősebb az életnél. Szerencsére jöttek a drogok, és végül rájöttem, hogy az öngyilkosságnak semmi értelme sincs, mivel nem változik tőle semmi. Persze mikor erre rájöttem, még jobban elkeseredtem, mert ekkor más semmi kiutat nem találtam, csak hogyha megőrülök. Aztán ennek is beláttam az ostobaságát, és most nincs semmim, csak a régi rossz érzelmek visszhangjai, amibe néha sikerül nem belekapaszkodni.
Még most is sokszor gondolok öngyilkosságra (bár ez nem igazán mint megoldás, hanem a kellemes és megnyugtató gondolat volta miatt), és még sokkal többször, hogy bárcsak minnél hamarabb meghalnék. Már elhatároztam, hogy erről le fogok szokni, de a legtöbbször úgy látom, hogy semmi esélyem erre. Mivel életem nagy részét - elejét önsajnálattal, közepét főképp gyűlölettel töltöttem, most pedig próbálok megszabadulni tőle - teljesen esélytelennek tartom, hogy egyszer normális emberi kapcsolataim legyenek. Így viszont csak egy kínlódás, vegetálás, örömtelen üresség az életem, és teljesen érthető vágyam az, hogy szeretném, ha minnél előbb elmúlna. Már nagyon belefáradtam az életbe, hihetetlenül jó lenne megpihenni végre, úgy érzem legalább 300 éves vagyok, és vagy öt háborút megtapasztaltam már, hozzám képest az emberek csecsemők, és semmit nem tudnak a világ sötét oldaláról (persze én meg a világosról nem tudok semmit). Egy ideig az is volt az ötletem, hogy minnél extrémebb dolgokat csináljak, hátha hamar kiégek, és talán fásultan sokkal könnyeb lenne ennek a szennynek az elviselése, de ez is hiú ábránd maradt, és csak a fájdalom nő mindennel. |
| | | | |
| | | | | | 10. --64 | 2004. november 9. 17:39 |
| | | | | | | természetesen az utolsó sort elírtam, az akart lenni hogy:
"De annyira NEM éget a vágy, hogy most rögtön megtegyem."
ez talán egy üzenet volt az "égiektől", hogy vigyázzak jobban magamra? :] |
| | | | |
| | | | | | 9. --64 | 2004. november 9. 17:36 |
| | | | | | | szerintem az embereket legtöbbször az tartja vissza, hogy nem akar a többi embernek fájdalmat okozni a halálával. Ha elgondolod, hogy hogyan reagálnának a szüleid/barátaid, ha benyitnának a szobádba, és elvágott erekkel, egy hatalmas vértócsa közepén fehér arccal fekszel, egyből józanabbul fogod látni a dolgokat, legalábbis nálam ez használt anno.
Sőt, ha jobban meggondoljuk, ilyen esetben az öngyilkosság önzőség, nem? (mármint olyan esetben, hogy még van minimum egy valaki, aki szeretetet érez irántad)
Engem továbbá visszatartott a kíváncsiság is (="annyi mindent nem próbáltam még ki"). Ez az érzés is elég erős tud lenni bizonyos szituációkban, legalábbis nálam.
Voltam már kíváncsi is a halálra (talán mindenki volt már egyszer, nem?), ez a hajni+n2o kombináció hatására volt. Elképzeltem, hogy biztos csinos vizuálok leszenk, meg minden. De annyira éget a vágy, hogy most rögtön megtegyem. :] |
| | | | |
|
