Nomad:

Szétfolyó álom

Az élmény ideje: 2003. július 26.
Az adag: egy bélyeg és egy spangli.

A legújabb élményem elég rövid része volt igazán trip, de elképesztően érdekes volt. Múltkor már ettem két bélyeget, és szép volt látni a telefirkált falat hullámzani, élni, a sörösüveg és a hamutartó (hát ezek a drogok...) pedig lélegzett. Most csak egyet ettem, de a peak után kicsivel elszívtam egy spanglit, és tudtam, hogy ez most különleges lesz. Eddig mindig szociális cselekményekbe kellett bonyolódni, ide-oda menni stb. az előzőek alatt, most végre úgy döntöttem, hogy egyedül sétálok egy kicsit, aztán kifekszem a fűbe, mielőtt a többiekkel mennék valahova. A fülemben Shpongle szólt, és egyedül mászkáltam a Műegyetem – ELTE parkjában. A fénykörökben egészen MÁS világ bontakozott ki, a növények úgy néztek ki, mintha víz alatt lennék, de ez nem volt annyira lényeges, mert utána lefeküdtem, és csukott szemmel utaztam.

Eleinte nem láttam túl élesen a képeket, de aztán elkezdett kikristályosodni. Valamennyire kellemetlen volt, hogy a zenében sok ambient hatás volt, és úgy éreztem, hogy valakik, bár inkább valamik, jönnek felém, mind a külvilágban, mind a tripben. Egyszercsak megjelent egy motívum a vízióimban, a rothadás-korhadás-rozsdásodás, legalábbis én így nevezném. Bármi, amit láttam, elkezdett szétmállani, miközben feketésbarna, sűrű olajszerű folyadék lepte el, ez mindig egy ponton keletkezett, aztán elkezdett terjedni, miközben az eredeti kép szétesett, szétrohadt, kb. mint az alienek vérétől szétmart padló. Elkezdtek a szétmállott részeken csontok, koponyák megmaradni, és tudtam, hogy itt érdekes találkozásra lehet számítani.

Eleinte úgy vettem, hogy ez kellemetlen lesz, de aztán azt mondtam magamban, hogy ám legyen, teljesedjen ki, borítson el mindent ez a dolog. Utána megláttam egy leírhatatlan lényt, aminek én eddig a fejét láttam, ahogy belenézett a képeimbe, az egész teste ilyen feketésbarna masszából állt, amiből csontok lógtak ki, és lyukak voltak benne. Megnéztem magamnak, hogy tessék, te egy ilyen vagy, lelepleztelek, nincs bennem félelem irántad, nem ítélkezem rólad, csak tapasztallak, látlak, aztán ez a massza elkezdett visszafolyni a feje irányában, majd eltűnt róla, és alatta egy hosszú nyakú sárkány volt, aztán ez is eltűnt. Az az érdekes, hogy én ezt utólag értelmezve, teljesen „valós” – ha szabad ilyen szót használni rá – jelenségnek tartom, de nem tekintettem személynek, inkább tűnt úgy, mint valami olyan próba, ami a saját részem.

Utána már semmi nem zavarhatta meg a látványt, a képeket, amik egyébként a zenétől függően, de nem annak ritmusára változtak. Ahogy feküdtem a fűben, elkezdett megszűnni a testhelyzetem érzékelése, azaz nem volt érdekes, hogy vízszintesen, vagy függőlegesen fekszem, állok stb. de a gravitáció iránya is mindenhonnan hatott, a föld alattam pedig nem is a hátamat nyomta, hanem mindenhonnan egyszerre, aztán már sehonnan. Tökéletesen tudatomnál voltam, nem ego-loss szerűség volt, hanem, hogy a testem, az énem a külső világ, elvesztették a jelentőségüket, számomra megszűntek, nem foglalkoztam velük. Elkezdtem én magam lenni az a vízió, amit láttam, ami szintén nehezen leírható, egy végtelen fehér felületen fekete, és vörös foltok, némelyik csak egy paca, némelyik egy vagy több vonal mentén el van tolva, szétdarabolva, némelyik pedig a franciakártya motívumaira hasonlított.

Ezek eleinte egy síkban voltak, aztán egyszercsak mintegy varázsütésre az egész elkezdett lefolyni, kavarogva, örvényeket képezve, és én EZ voltam, ebben voltam benne. Valami hihetetlen biztonságérzet, és kellemes élmény volt, mert pont, hogy csak a víziók hátán sodródtam, hagytam magam tapasztalni, látni, nem gondoltam magamra, ezért nem is volt lényeges a testem, meg az, hogy ki vagyok. Ebből az állapotból akármikor ki tudtam jönni, látni a sötét parkot, a lámpák fényét, érezni a testemet, „tudni”, hogy itt fekszem, de megfelelő ellazulás után vissza tudtam menni. Megpróbáltam irányítani, de ez most nem igazán ment, ráadásul úgy nem is annyira kellemes. Amiket láttam, színek, alakok, formák, minták, mozgások, fények, teljes mértékben visszaadhatatlanok leírva, esetleg számítógépes animációk formájában a hangulata az egyes helyeknek. Most már tudom, hogy az átlépés más világokba lehetséges, sőt szükségszerű velejárója az igazi élménynek. Az egész olyan élmény volt, mintha a hétköznapi „valóság” szélét megtalálva én egy buborékban kiléptem volna ebből a világból. Csak a fenséges szó jut eszembe erről a tripről. Mikor úgy gondoltam, hogy ideje visszamenni a többiekhez, még megmaradtak a minták és kavargások nyitott szemmel is.

Másnap szívtam egy kis zöldet (kötelező, ha valaki ezt nem szokta, az pazarlás), és minden eddiginél élesebben láttam mintákat, sőt, a TV- és filmnézés közben a nagyobb egyszínű felületeken is láttam ugyanezeket, ami teljesen cool volt. Ilyenkor sokkal mélyebb, harsányabb a betépés. Hihetetlen lehetőségek vannak az LSD-ben.

© Copyright 2003, 2003 Daath.