Siphersh:

Dzsambó-mambó

A lét egy. A mindenség a megélés. A benyomások a fej, a szív és a has síkján. Minden tartalom a sajátom. Az egész univerzum személyes létem része. Az én létem egy a mindenséggel. Három síkon élem meg a létet. Az ember különböző szinteken élheti meg létét. Megfelelő körülmények között teljesen állati. De ugyanez az ember megfelelő körülmények között teljesen emberré válhat. Általában e két stabil pont között van, ami labilis állapot, és a kevert funkcionalitás, a kevert megjelenés szenvedést okoz. A teljesen emberi létmegélés a fej síkján a teljes elfogadás. Az állati megélés a teljes meghatározottság. A köztes, labilis megjelenés a félelem. A szív síkján az állati a reflexszerűség, a teljesen emberi az erő, a köztes pedig a szorongás. A has síkján az állati megjelenés a késztetés, a teljesen emberi a szépség szerelme, a zavaros köztesség pedig a rémület. Mivel az én valóságom maga az egyetlen mindenség, végtelenül nagy a felelősségem abban, hogy milyen a helyzetem a végtelen tudatállapotok terében. Ez a jelenlét a végtelen lehetőségek terében. Az én állapota nem más, mint a mindenség állapota. A tudatosság viszont nem abszolút meghatározó kategória. Csak egy elnevezés. A jelenlét folyton változik. Az én felelősségem a mozgása. Ez a mindenség felelőssége, végtelen felelősség. Egy vagyok a mindenséggel. Nem vagyok teljes ura, de az én felelősségem, hogy a teljességet milyen tisztaságban és milyen intenzitással terjesztem ki benne. A legbelső szférákból indul a teljesség, és hatókörének nincsenek határai. A valóság lehetőség és jelenlét, állandóan változó. A centrifugalitás a tudatosság, a közvetlenség és a hatalom jellegének mutatója. Nem mértéke, csak természete. Ez is csak esetleges természet. Mindhárom jelenlét a végtelen lehetség-térben van jelen valamilyen helyzetben vagy kiterjedésben, vagyis minőségben. A lehetséges jelenlevők egy része mint tárgy hordozza a megvalósulást. Tudati jelenlét, elfogadás, tudomás; igenlés, előmozdítás, megélés; vágy, szerelem, extázis.

Az akarat nem mozgató. Csak a folyamat egy aspektusának elnevezése. A mozgás önvaló. A gátló görcsök, félelmek, tagadások okozta ellenállás súrlódása az akarat. A teljességhez elengedhetetlen a görcsök teljes feloldása, és így az akarat megszűntetése.

A szív meditációja pedig az önvaló mozgás, a has meditációja pedig a szépség és művészet élvezete és alkotása.

Nem szeretek magyarázni. Az ésszerűség keretein belül egy rendszer sem tudhatja meghatározni önmagát. De az ésszerűségnek van magáról egy képe önmagán belül, és nemhogy nem igazolja ez által önmagát (amit ugye nem is tehetne), hanem éppen hogy rámutat ugye saját esetlegességére. És mivel az, hogy egy rendszer nem igazolhatja önmagát, az ésszerűség sajátja, az ésszerűen meghatározott és kezelt rendszerekre vonatkozik, nincs szó másról, mint hogy az ésszerűség az a hiperrendszer, ami magában foglalja saját megalapozottságának hiányát. Egy kibaszottul buzi kis cinikus rendszer, az önsajnálat és hitehagyottság bálványa. És mi pont ezt tekintjük abszolútnak?! Bármely rendszert tekinthetnénk abszolútnak, és mi pont azt az egyet istenítjük, amelyik magában foglalja saját önmegalapozatlanságának igazolását?! Mekkora balfaszok vagyunk!

Maradéktalanul korrekt megfogalmazás. Nem akarunk többet, mint láttatni magunkat. Takarékos kicsi felhő szisszen, és sziszegne tovább, már itt sem vagyok... Analizátor megaperfekt, hiperkorrekt ne mondd, hogy te tudod, és azt magyarázod! Á-háh. Szégyellős piciny ignorandusz féreglárva közönséges házi görcseny. Áss bele, fejtsd ki, terítsd ki, lapítsd le, simogasd, szépen, alaposan, és figyeld, figyeld nagyon közelről, és csücsöríts, mintha lenne olyan valós, mint az eredeti, mintha nem is lenne semmiféle kicsinyes félelem, mintha azt hinnéd, hogy ez – az.

Csikorogva fülled tarkódra a leheletem, de jaj, nehogy felnézz, csak undorodva húzd el a szádat, és gondolj arra, hogy nem az a valós, ami megjelenik, hanem amit gondolsz róla, és szigorúan kattanj vissza a tokba, ahol nem lötyög, és nem lóg ki. Hé, hát ki vagyok én, hogy ki akarlak zökkenteni? Hát úgy nézel rám... nem hiszem, hogy tudom, nem. Hiszen én nem is tudok. Elfelejtettem tudni, mert felfordult tőle a gyomrom. Én ilyen kis érzékeny vagyok.

Nem akarok gondolkodni. Kiráz a hideg a fagyosra köszörült élektől. Ha erősen magamhoz szorítom, felvágja a húsomat? Belesüllyedhetek lüktető húsom meleg és sűrű vérébe? Körüljár, és megfertőz? Nem is hiszem el, hogy hozzá lehetne érni. Te mindig azt mondod, hogy ez a valós, akkor miért nem lehet még csak meg sem érinteni? Nem visz rá a lélek, hogy higgyek neked, érted? Visz engemet másfele elfele bele bele a sűrűjébe, és már régen lenyalta a szívemről a sík formák, és az egyenes élek karcolta hártyát. És buroktalan a szívem, és a bugyogó vörös húsmasszába vágyik, ahonnan jött.

Nem meghaladni végzetem a valóságot, hanem feloldani annak képzetét önmagamban. Egy kis alázat, testvér. Bűn lenne talán? Ha bűn is, hát nem az én bűnöm, ha meg az enyém, hát csak öngyötrés, nem igaz? Nem. Nem én játszom a szavakkal, hanem azok játszanak velem. Amit te nevezel valóságnak, az nem több szavaknál. Százezer éve még nem is létezett. Ha beszélek, kiszolgáltatottja vagyok a fogalmak világának. Saját magamat szopatom hülyére saját fogalomrendszereim kusza és önkényes útvesztőiben. Nem a valóságon töröm a fejemet, hanem saját képzeteim gügyeforma mozsarában. Bvf! Dzsing ha kétszer, vuss és vuss még egyszer, nem akarok visszanézni, mert ott fekszem vérbe fagyva olyan gusztustalan látvány. Na? Szökni próbál a kis pimasz? Ez a MI valóságunk, aki innen szökni remél, az nem lehet feltétlen híve a mi valóságunk abszolút érvényességének, ugye? Égessük meg! Na! Elég az magától, mikor átlépi a felszínt, puff, csak hamu, és szétfújja a szél, ha pedig visszatér még, akkor mi van? Elmutogatja? Kkrrr.

Minden idők és terek legfenomenálisabb szopatása. Teremtsünk olyan állatot, amelyik nevet tud adni a szopatásnak, és beszélni fog, és felnéz majd, és azt mondja: ez egy kibaszott szopatás, bazdmeg. És akkor lesz neve a szopatásnak, és meg lehet ismételni. Mert az anyagot szopatni jó. Mi más is lehetne a jelenlét célja, mint ez a zseniálisan kifinomult szembekötősdi?

Na nem. Ez olyan, mintha az óvodásoknak tanítgatnák, tessék szépen kórusban kántálni, hogy a szemlélettől független érvényesség fogalma ésszerűen nem értelmezhető, szépen, tapsra. Beszélgetek az öntudatommal, és e párbeszédben építem fel a valóságképemet, és magyarázok, és magyarázok, és észreveszem, hogy egy saját tükörképemmel beszélgetek. És figyelem, és nézem, és integetek neki, és elkezdek kiabálni, hogy nézzétek, én rájöttem, megmutatom nektek is, hogy valójában ez hát végül is logikus, nem? Nézzétek meg, és felém hunyorognak, hogy mit kiabálok én itten, és mutatom nekik, hogyan integet vissza a tükörképem, és megkaparom a szélét, és felhajtom a tükröződés felületét, és benézek mögé, és szembetalálom magamat saját élettelen arcommal. Egy hulla, bőre fakószürke, kékes foltokkal, egy mozdulatlan, néma, üres tekintet, és a szemébe nézek, és nem látok mást, mint a teljes ürességet, a semmit, végtelen, feneketlen ürességet. Nulla. Nem létezés. Hideg, és egyetlen, mindent kitöltő érvényessége a minden érvényességtől való tökéletes mentessége. És halálra váltan fordítom el a fejemet, és kérdezik, hogy mi van, mit nézel így, és most akkor mit mondjak? Nem mondhatok mást, mint hogy semmi, bocs, tévedtem, felejtsd el.

Nem vagyok semmi. Csak a létezés van, csak a jelenlét létezik. Semmi vagyok, akármi, és minden. Lélek vagyok, test, és elme. Mozdulatlan vagyok, és folyton változó. Üres, és a mindenség kelyhe. Minden belül van, és kitölti a végtelent.

Egy vagyok a kozmikus örvényléssel, egy vagyok saját sorsommal. Az esetlegesség mocsarában fogantam, termékeny, nyüzsgő veremből másztam elő. Még érzem a bőrömön ősanyám forró méhének tápláló lüktetését, és egy maradok vele. A dallam gyermeke vagyok, és eggyé válok vele, mert eggyé válok önmagammal. Én vagyok az ember, én vagyok az átváltozás a valamiből az akármivé, én vagyok az átváltozás az esetlegességből a teljességgé, a meghatározottságból az elfogadássá. Minden egy, és minden él. Az egy teljesség kitölti a mindenséget bennem.

Hitet teszek hát az élet mellett; az élet mellett, amit nem korlátoz sem ésszerűség, sem analogikus szellemi alakzatok, sem elvárások, sem a jövőbe vetettség, sem az emlékek, sem akármi más. Itt minden alakzat csak játék, csak fűszer. Az élet teste a jelenlét, a megélés, a benyomás. Szépség, erő, teljesség; élet.

Wo /ma:\(gr)'ura – jome\'inne.

© Copyright 2003, 2003 Daath.