Nomad:

A Szent Hegy

Az élmény ideje: 2003. június 20.
Az adag: 1 db LSD bélyeg, egy spanglival beindítva.

Már régóta ki akartam próbálni az LSD-t, és az is egyértelmű volt, hogy ez valami különleges alkalomkor lenne igazán jó trip, úgyhogy a születésnapomon látszott a legmegfelelőbbnek az utazás. Mivel engem először is filozófiai és vallásos értelemben érdekelnek a pszichedelikumok, és tisztában voltam a személyiségváltoztató hatásával, úgy gondoltam ez egy jó módszer lesz az önfejlesztésre, és elsősorban nem a szórakozást fogja szolgálni. Több leírásban is olvastam, hogy az első utat nem szabad komolyra venni, fontos kérdéseket boncolgatni, de én elég „tapasztaltnak” gondoltam magam ehhez, és a már ismertetett durva füves tripek alapján egy gyötrelmesen induló, parás, ego-loss-ban kicsúcsosodó tripre számítottam, erre fel is voltam készülve. Egyáltalán nem így alakultak a dolgok, de menjünk csak sorban.

Egész nap a születésnapomon azon paráztam, hogy mégsem fog megérkezni az anyag, és hiába készültem rá ilyen hosszú ideje, értelmetlen lesz minden felkészülés. Szerencsére este nyolc előtt néhány perccel telefonált, akit nem akarok megnevezni, de hihetetlenül hálás vagyok azóta is, hogy mehetek érte a körtérre. Gondoltam ez kicsit gáz lesz, hogy a maradékot, amit nem fogyasztunk el, majd az egész trip alatt magamnál kell tartani, és parázni fogok, de hát nem akartam túl későn elindítani, úgyhogy utána rögtön mentünk a tett helyszínére, a Normafához, mert mindenképpen egy hegyre akartam felmenni. Még mielőtt felértünk volna, leszálltunk a buszról (amin egyébként elég érdekes emberek utaztak, egymással hangosan civakodó, vagy inkább anyázó csöves pár, néhány igen részeg ember, akik mindenkinek magyarázták, hogy milyen jó lesz a Depeche Mode koncert, és miért nem oda megyünk, szóval nyers indulatok, és közvetlenés volt az utolsó tapasztalatunk az emberekről), és elővettem a cuccot. Szárnyas szem motívum díszelgett a bélyegen (szerencsére akkora adagot vettem, hogy ez látszott), és én egy egészet, a barátom, A, egy felet vett be. Először úgy volt, hogy mindketten egy egésszel kezdünk, de ő meggondolta magát, és ez az egész tripjén meglátszott.

Felsétáltunk a hegyre, és leültünk az első padhoz meginni egy sört, mert tudtam, hogy az enyhíti a várakozás feszültségét. Kb. egy óra múlva azt éreztük, hogy VALAMI történik, de nem igazán lehetett megfogalmazni, hogy mi, egyszerűen valami megváltozott (ilyent a gombánál is éreztünk, de az olyan kicsi adag volt, hogy ennél tovább magában nem ment). Közben a hihetetlenül gyönyörű kilátásban feltűnt egy tűzijáték, amit csak én láttam, csak egy fellobbanás volt, és utána vége, de hallottam is, azóta sem tudom, hogy ez csak nekem szólt-e. Közben elkezdtem játszani a cigarettával, hogy megpróbáltam a levegőben írni vele, és kezdett is sikerülni, de még mindig nem volt olyan, amire azt mondtam volna, hogy na, ez már biztos a hatás. Egyébként a cigaretta mozgatása közben már kezdtem apró kéken világító fénypontokat látni, amik követték valamennyire a cigarettát, de nem parázsdarabok voltak, mert körben repültek. Egy óra és húsz perc után úgy döntöttünk, hogy sétálni kéne egy kicsit, és később leültünk egy másik padhoz. Egyébként az a bizonyos pad látható az interneten is, ahol beütött, és el lehet képzelni, a kilátásról, hogy akkor ez acid-del éjszaka milyen látvány lehetett. Mivel nem jött igazán, elszívtunk egy spanglit, hogy ez majd hátha beindítja. A körülöttünk futkározó vad kutyák, és az időponthoz képest rengeteg ember eleinte zavarónak hatott, de később teljesen megszoktuk. Az első parám az volt, hogy ha hátranéztem, akkor a szemem sarkából két világító zöldessárga ruhás rendőrt láttam lefelé jönni hozzánk, de mikor teljesen hátranéztem, eltűntek. Viszont egyre közelebb értek hozzánk, és úgy gondoltam, hogy tessék, kiképzés, mégsem fogok parázni, emiatt közben meg is szűnt ez a kényszerképzet.

Úgy másfél óra múlva elkezdődtek a csukott szemmel látható vizuális hallucinációk, nem igazán volt konkrét kép, kivéve a visszatérő szemet, inkább fraktálszerű mintázatok. Mivel szinte koromsötét volt, ezért ezek nyitott szemmel is egyre hangsúlyosabbak lettek, és láttam a város fényeit, hogy minden fénypont egy szem, sőt, a fák és a bokrok is tele voltak szemekkel. Ezek leginkább stilizált, színes szemek voltak, de láttam egy párszor emberi szemet is. A világ, ahogy én láttam, kezdett pixelesedni, láttam RGB pontokból összeállva, és interlaced-en is, de legalább három különböző fázis volt. Az ég egy érdekes boltozattá, vagy tányérrá változott, és a csillagok is élesebbek voltak, sőt, ha jól emlékszem, az egész pörgött. Ha valamire ránéztem, akkor ott a minták mindig összesűrűsödtek, emiatt úgy tűnt, hogy egy alagút falán látom ezeket. Egyre több ilyen alagutat láttam, és elkezdtek a minták rajtuk forogni. Baromi szép volt látni egy kaput a hegy belsejében az egyébként fehér murvás úton, amint a forgó minták a végtelenbe vesznek. Hang-hallucináció nem igazán volt. Elkezdtünk goát hallgatni, A-nak nem tetszett, hogy csak ezt hoztam, ezért ez nem volt annyira szórakoztató, mint előre számítottam, bár az tény, hogy szerintem a goa nem csak egy zenei műfaj, hanem megfelelő segítséggel tudatosan vizuális művészet is, tehát, hogy az ember miket lát tőle az bár lehet egyénfüggő, de meg van szerkesztve. Azért vittem egy kis Szalacsi Sándort, meg Pógár Jenőt is, ez, mint ahogy számítottam, fergeteges volt, alig bírtunk nem legurulni a hegyről. Közben egyébként elképesztően hideg volt, ezért elindultunk egy ismert éjjelnappali kocsmába, hogy legalább ne fázzunk. Ekkor jött még egy érdekes hatás, ugyanis járni eleinte igen nehéz dolog volt, a lábam kocsonyásan hullámzott, és eleve nem is nagyon tudtam, hogy kell, mindegy, a hideg segített.

Innen kezdődik az út szerintem legérdekesebb szakasza, a vizuális hallucinációk már elmúltak, és gyalog akartunk eljutni a körtérre. Nem is ismertem az utat, de közben kitaláltuk, mindig a lefelé menő utcát kellet választani, így előbb utóbb lejutottunk. Végre nagyjából elmúlt a fű hatása, és elkezdtem tisztán érezni az LSD-t, valami fenséges volt. Nekem EDDIG elég sok pszichikai problémám volt, és mindenhol azt lehetett olvasni, hogy ez milyen parákat, bad-tripet, pszichózist okozhat, ehhez képest földöntúli biztonságérzetet éltem át. Egyrészt rájöttem, hogy a fű eddig azért kellett, hogy felkészítsen a találkozásra önmagammal, betépve már minden parámat megoldottam, egyszerűen nem volt rá szükség, hogy az LSD-t úgy éljem meg, ahogy ezt a fűvel megszoktam, tehát egy nyomasztó gondolat felbukkanása, utána szembenézni vele, katarzis, megbékülés, és jöhet a következő nyomasztó önelemző gondolat. Rájöttem, hogy míg a fű olyan, mint egy lift, ami egy üvegfülkében felvisz egy következő emeletre, de utána vissza is hoz, és nem szállhatsz ki a fülkéből, az LSD olyan volt, hogy megérkeztem a következő emeletre, ahol már az ember egy tisztább, szabadabb tudatossággal fogja fel a dolgokat, ott és akkor mindent megváltoztathatok, amit csak akarok magammal kapcsolatban. Azzal számítottam, hogy miután heroikus erőfeszítések árán legyőztem az összes maradék halálfélelmemet, egy jutalom ego-loss és újjászületés után, majd a felhők látványosan kettéválnak, és megjelenik isten, aki gratulálni fog nekem, de legalábbis valami tanító szellem-entitás-akármi megjelenik. Semmi ilyesmi nem történt, egyáltalán az, hogy én így képzeltem el, csak a fűnek volt köszönhető. Olyan volt, mintha felkapcsolnának egy villanyt, bennem ilyen hatással volt a sav, most már TUDOM, hogy az ember akármikor megváltoztathatja önmagát, a világhoz való hozzáállását, és ebben az erőfeszítés igazából nulla, egyszerűen mostantól másképp csinálom, mert eddig nem voltam igazán képes boldognak lenni, most már teljesen elfogadtam magamat, és nem gondolkozom annyit. Volt egy olyan pillanat, amikor erre az egészre ráéreztem, amikor lefelé mentem az utcán, még a hegyen, és éreztem a szelet körülöttem, és rájöttem, hogy én irányítom, sőt, az egész időjárási rendszert a hegyen én irányítottam, aztán elengedtem ennek a tudatosságát. Onnantól kezdve úgy éreztem, életem legéletszerűbb élményét élem meg, ez a legtermészetesebb állapot, egyszerűen cselekedni. Ha valaki gondolkozik, hogy mit kéne csinálni, akkor csak a benne lévő parák akadályozzák az élésben. Mostantól teljesen el fogom ezeket engedni, és csak természetesen teszem a dolgokat.

Mindenképpen eddigi életem legnagyobb élménye volt, olyan önbizalmat adott, ami még annál is több, nem egyszerűen pozitívabban értékelem magamat, hanem rájöttem, hogy a sajátmagamról alkotott akármilyen vélemény teljesen felesleges akadály, nem kell ezzel foglalkozni. Egyébként kb. reggel hatkor ért véget (láttuk a napfelkeltét) a hatása, utána még sokáig nem tudtam elaludni. Egyébként visszatérve az adagra, A megbánhatta, hogy inkább felet evett, mert az út közben ő állandóan elfáradt, pihenni kellett, hajlamos volt a visszazökkenésre. Elég sokat gyalogoltunk, de nekem minden lépésnél több energiám lett. Az afterparty abból állt, hogy a másnapi zöld is teljesen újszerűen hatott, és az egész egy folyamatos tripre hasonlított. Volt már megint visszatérő motívum, az alagút. Csukott szemmel egy átlátszó kristályból lévő bolygót teljesen átszövő labirintusrendszerben, kör alakú folyosó közepén repülve gyönyörködtem a folyosó falain lévő színes mintákban, amin átlátszott valamennyire a többi folyosó mintája is, és az egész folyosó „levegője” O2 és N2O-ból állt. Igen, valóban kéjgáz flashbackem volt, ráadásul folyamatosan, kb. egy órán keresztül, pedig életemben egyszer próbáltam.

Összefoglalásul csak annyit tudok mondani, hogy ez megváltoztatta az életemet (illetve megmutatta, hogy ez milyen egyszerű dolog), és azóta is boldog vagyok. Ez volt az, amitől ennyire meg akartak engem védeni? Olyan könnyű, egyszerű, biztonságos, és hasznos az LSD, hogy teljesen érthető, hogy be van tiltva.

© Copyright 2003, 2003 Daath.