Pavarottis Infarction:

Semmi különös

Vajon miért kérdezték meg, láttam-e valami különöset?

Hideg volt és hullott a hó. Úgy éjfél körül járhatott az idő. Az út rövid volt ugyan, én mégis úgy éreztem, régóta kerülgetem már a napközben megolvadt, hó alkotta tócsákat. Lehet, hogy mégsem volt olyan hideg? Sőt, az évszakhoz képest elég meleg lehetett, hiszen a lehullott hó nyomban el is olvadt. És olvadt, ami az előző nap esett és az összes, ami az azt megelőző időszakban. És hallani lehetett, ahogy mindenhonnan csorog, csöpög a víz. Ha becsuktam volna a szememet, azt hihettem volna, csendes nyári eső hull alá. Csak néhány utcai lámpa pislákolt a környéken. Félelmetes volt minden, ami körülöttem volt és mégis olyan szép. Szépek voltak a megolvadt jégcsapok, a nedves aszfalt, melyen gyalogoltam és szép volt minden gondolatom. Szép, mégis olyan különös, mintha egy mese szereplője lennék. És a természet hangjait kivéve csend volt. Égbekiáltó csend. Tudom, ez furán hangzik, de hangos volt a csend. Sőt. Ordított a csend. Torkaszakadtából üvöltött. Szinte könyörgött.

Arra gondoltam, lehetetlen, hogy ebben a másodpercben is meghal valaki. Pedig minden pillanatban ez történik és a helyére egy új élet kerül. Mert minden percben ezer és ezer csecsemő látja meg a napvilágot. De ilyenkor nem születhet, és nem halhat meg senki. Hiszen ez egy másik világ. Ebben csak a természet él. Úgy, ahogy emberi szemnek soha nem mutatkozik. Szinte vigadozik. A bokrok lassú táncot lejtenek a hűvös fuvallattal. A fák altatódalt énekelnek a madaraknak, és én vagyok az egyetlen, aki ezt láthatja. Vagy mindenki látja csak senki nem veszi észre. Miért nem? Hiszen ez csodálatos! Nap, mint nap vakon megyünk el a természet megmagyarázhatatlan csodái mellett és fittyet sem hányunk rá? És mi a helyzet a tárgyakkal, az árnyékokkal? Mit érez a fény? Úgy éreztem, hogy figyelnek engem. Sőt vigyáznak rám. A fény megvilágítja utamat. A fák árnyékot adnak, ha szükségem van rá. A virágokban gyönyörködhetek, ha kedvem tarja és a ház falai oltalmat adnak.

De a természet meg is haragudhat rám. Villámok cikázhatnak az égen és belefulladhatok a tóba, ahová úszni mentem, hogy enyhítsek a Nap által elviselhetetlenné fokozott hőségen. És én ezt csak ilyen ritkán veszem észre? Milyen gyengék vagyunk mi, emberek. Milyen sajnálatra méltóan tehetetlenek...

„Elnézést, uram! Idejönne egy percre?” A rendőr már ki is szállt a kocsiból. Én odaléptem hozzá, odaadtam a személyimet és vártam. Arra gondoltam, ők ketten milyen gyalázatos módon szakították félbe a gondolataimat. Úgy, ahogy csak egy ember tudja. „Oké, rendben. Nem látott valami különöset?”

Nem szóltam semmit. Egyszerűen sarkon fordultam és folytattam utamat. A rendőrautó is elindult az ellenkező irányba. Ahogy hátrafordultam még láttam, ahogy elnyeli a sötétség.

© Copyright 2003, 2003 Daath.