Richard Evans Schultes:

Az istenek kis virágai

Részlet Richard Evans Schultes és Albert Hofmann Plants of the Gods (1992) című könyvéből.

„Van egy világ a miénken túl, egy távoli világ, közeli és láthatatlan. És ott él Isten, ott élnek a halottak, a szellemek és a szentek. Olyan világ, ahol már minden megtörtént, és ahol minden ismeretes. Az a világ beszélni tud. Saját nyelve van. Én elbeszélem azt, amit mond. A szent gomba kézen fog, és elkísér engem abba a világba, ahol minden ismeretes. Ők azok, a szent gombák, akik úgy beszélnek, hogy én értem, amit mondanak. Én kérdezem őket, és ők válaszolnak. Amikor visszatérek az utazásból amit velük együtt végigjártam, akkor elmondom, amit ők mondtak nekem, és amit ők mutattak nekem.”

Így szólnak Maria Sabina, a híres Mazatec sámán áhítatos szavai, melyekkel az évezredes szertartásai során használt bódító hatású gombák isteni eredetű képességeit írja le.

Az istenek növényei közül keveset övez nagyobb tisztelet, mint a mexikói szent gombákat. Olyan magasztos jelentőségük volt, hogy az Aztékok Teonancatl-nak, isteni húsnak nevezték, és csak a legszentebb szertartások során használták. Úgy utaltak rá, mint „virágra”, és azok az indiánok, akik még ma is használják vallási szertartásaik során, olyan kedveskedő nevekkel illetik, mint például a „kis virágok”.

Amikor a spanyolok meghódították Mexikót, megdöbbenve tapasztalták, hogy a bennszülöttek részegítő növények segítségével (Peyotl, Ololiuqui, Teonanacatl) imádják isteneiket. A gombák különösen sértették az európai papi hatóságokat, és elhatározták, hogy kiirtják vallásos használatuk gyakorlatát.

„A megrészegülés egy másik módját is gyakorolták, ami kegyetlenségüket táplálta, mert amikor bizonyos mérgező gombákat fogyasztottak... ezernyi látomásuk támadt, és leginkább kígyókat láttak... Ezeket a gombákat saját nyelvükön teunamacatlth-nak hívták, ami azt jelenti: „Isten húsa”, vagyis azé a démoné, amit imádtak, és ily módon e keserű étekben nyerték el kegyetlen Istenük áldozati szentségét.”

Egy 1656-ban, a misszionáriusok számára íródott útmutató az indián bálványimádás ellen érvel (a gombafogyasztást is beleértve), és annak kiirtására buzdít. Nem csak írásos beszámolókban ítélték el Teonanacatl-t, hanem a leleplezés szándékát tükröző képi ábrázolások is születtek. Az egyik kép az ördögöt ábrázolja, amint éppen a gomba elfogyasztására csábít egy indiánt, egy másik rajzon pedig az ördög egy gombán táncol.

„De mielőtt a bálványimádás leírásába kezdett, az egyik pap a következőket mondta el: »Szeretném feltárni önök előtt az említett gombák természetét, amik kicsik voltak, és sárgás színűek. A begyűjtésüket e szemfényvesztés áldozópapjainak kijelölt öregek és papok végezték, akik elvonultak a dombok közé, és egész éjjel ott prédikáltak, és babonás imákat mondtak. Hajnalban, mikor fújni kezdett egy bizonyos jól ismert szellő, összegyűjtötték azokat, mert az istenségüktől valónak tekintették. Ha megeszik vagy megisszák, bódító hatása van; fogyasztóit megfosztja érzékeiktől, és hatására ezernyi képtelenséget hisznek igaznak.«”

Dr. Francisco Hernandez, a spanyol király személyi orvosa azt írja, hogy a kábító gombáknak három fajtáját imádják. Egy halálos fajta leírása után a következőket jelenti ki: „Vannak olyanok is, melyek elfogyasztása nem halált okoz, hanem őrületet, ami esetenként maradandó, és melynek tünete a féktelen nevetés. Ezeket általában teyhuintli-nek nevezik, mélysárga színük van, zamatuk fanyar és kellemesen friss. Megint mások pedig nem okoznak nevetést, de számtalan dolog látványát idézik elő, például háborúk és démonok képeit. Vannak továbbá olyanok is, melyek igen kívánatosak a hercegek szemében, és ünnepségeik, díszvacsoráik alkalmára nagy árat hajlandóak adni értük. Egész éjszakán át tartó félelmetes és rémisztő virrasztásokat áldoznak rájuk. Ezek sárgásbarna színűek, és kissé fanyar az ízük.”

Négy évszázadon át semmit nem tudtunk a gombakultuszokról, és sokan még abban is kételkedtek, hogy egyáltalán használtak gombákat hallucinogén hatásuk miatt különböző szertartások során. Az egyházatyák olyan sikeresek voltak a kultusz üldözésében és rejtőzésre kényszerítésében, hogy az antropológusok és botanikusok nem lehettek képesek felderíteni e gombák vallásos használat. 1916-ban egy amerikai botanikus végül előállt a Teonanacatl egy lehetséges azonosításával. Arra a következtetésre jutott, hogy a Teonanacatl nem más, mint a peyote kaktusz. A krónikások és az indiánok közti bizalmatlanságra alapozva azt feltételezte, hogy az őslakosok a peyote védelmében terelték a gombákra a hatóságok figyelmét. Azzal érvelt, hogy a peyote korong alakú, barnás, szárított csúcsa olyan figyelemre méltó hasonlóságot mutat a szárított gombával, ami még egy gombatudóst is megtéveszthet. Csak az 1930-as években kezdett fény derülni a mexikói hallucinogén gombák szerepére, növénytani mibenlétére, és vegyi összetételére. A számos mexikói szent gomba faj közül az első kettőt az 1930-as évek végén gyűjtötték be és hozták kapcsolatba egy modern gomba-szertartással. Ezt követően vagy két tucat fajt fedeztek fel. A legjelentősebbek a Psilocybe nemzetséghez tartoznak. Ezek közül tizenkettőt azonosítottak, a Stropharia cubensis-t nem számolva, amit gyakran szintén e nemzetség tagjaként osztályoznak. Úgy tűnik, hogy a legjelentősebb fajok a Psilocybe mexicana és a Psilocybe hoogshagenii.

Ma már tudjuk, hogy ezeket a gombákat látnoki és vallási rituálék során használják a Mazatec, Chinantec, Chatino, Mije, Zapotcc, az Oaxaca-i Mixtec, a Nahua, valamint feltehetően a Puebla-i Otomi és a Michoacan-i Tarascana népcsoportok körében. A szent gombák rendszeres használatának mai központja a Mazatec népcsoport.

A gombatermés bősége évről évre és évszakonként változó. Vannak olyan évek, amikor egy vagy több faj kevésbé, vagy egyáltalán nem fordul elő, és a területi eloszlás sem egyenletes. Minden sámánnak vannak kedvenc fajtái, és vannak olyan fajták, amiket nem vesz igénybe. Maria Sabina például soha nem használ Stropharia cubensis-t. Ezen kívül pedig egyes gombákat csak bizonyos meghatározott célokra használnak. Mindez azt jelenti, hogy két különböző etnobotanikai expedíció során nem feltétlen találkozunk akár megegyező időszakban, környéken és emberek által ugyanazon fajok használatával.

Könnyen elképzelhető, hogy léteznek további felfedezésre váró fajok. A vegytani vizsgálatok tanúsága szerint a mexikói szertartásokkal összefüggésbe hozható gombanemzetségek számos faja tartalmaz pszilocibint, és kisebb-nagyobb mértékben pszilocint is. Valójában a Psilocybe és más nemzetségek sok, a világ különböző területein honos fajában kimutatták e vegyületek jelenlétét; de a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az valószínűsíthető, hogy tradicionális szertartások során jelenleg csak Mexikóban használnak pszilocibin tartalmú gombákat.

A modern gomba-szertartás egy egész éjszakát betöltő alkalom, és egy gyógyító rítust is magában foglalhat. A szertartás fő részét vallásos énekek kísérik. A befolyásoltságot rendkívüli színvilágú, kaleidoszkóp-szerűen mozgó látomások jellemzik, néha hallásbeli hallucinációk, és a fogyasztót csapongó, földöntúli képzelgések ragadják magukkal.

A gombát egy szűzlány szedi újhold idején az erdőben. Ez után a templomba kerül, ahol egy rövid ideig az oltáron figyel. Soha nem árulják a piacon. A Mazatec elnevezése a gombára Nti-si-tho, amiben a Nti tag a vallásos tiszteletre és gyengéd vonzalomra utal, a kifejezés további része pedig azt jelenti: „ami előbukkan”. Ezt a gondolatot egy mazatec költőien így magyarázta: „A kis gomba magától érkezik, senki nem tudja honnan, ahogy a szél, ami jön, nem tudjuk honnan és miért.”

A sámán több órán keresztül kántálja az éneket; tapssal és a combját csapkodva kíséri a ritmusát. Maria Sabina éneke – amiről hangfelvétel készült, alapos tanulmányozásnak vetették alá és lefordították – nagyrészt a gomba által való gyógyításra és az isteni erők elbeszélésére feljogosító titulusainak felsorolásából áll. Megismerhetjük „jogcímei” hosszú sorának egy töredékét a kellemes és dallamos Mazatec nyelven előadott énekének részleteiből.

Mennydörgő asszony az vagyok én, aki szól asszony az vagyok én.
Pókasszony az vagyok én, kolibri asszony az vagyok én.
Sasmadár asszony az vagyok én, jelentős sasmadár asszony az vagyok én.
A forgószél pörgő asszonya az vagyok én, egy bűbájos szent hely asszonya az vagyok én.
Hullócsillagok asszonya az vagyok én.

Az első nem indián ember, aki szemtanúja lehetett a mazatec szertartásnak, a következőket írta a gombák ilyetén használatáról:

„Hadd szóljak itt egy pár szót arról a pszichés zavarról, amit a gomba elfogyasztása okoz. Ez a zavar teljesen különbözik az alkohol hatásától, mint ahogy a nappal különbözik az éjszakától. Olyan témáról van itt szó, aminek kifejtéséhez az angol nyelv, és minden európai nyelv szókincse súlyosan hiányosnak bizonyul.

Nincsenek megfelelő szavak annak az állapotnak a jellemzésére, mikor az ember úgymond „be van gombázva”. Évszázadok, sőt, évezredek óta az alkohol fogalmaiban gondolkodtunk ezekről a dolgokról, és most le kell vetnünk azokat a kötelékeket, amiket alkoholos szenvedélyünk mért ki ránk. Akarva-akaratlan mindnyájan hétköznapi szókincsünk börtönének rabjai vagyunk. Ha jól választjuk meg a szavakat, kiterjeszthetjük az elfogadott jelentéseket új érzésekre és gondolatokra, de ha egy tudatállapot ennyire alapvetően más és teljesen újszerű, akkor minden szó alkalmatlannak bizonyul. Hogyan mondod el egy vakon született embernek, hogy milyen látni? Jelen esetben ez éppen egy kimondottan találó hasonlat, mert felületesen vizsgálva a begombázott emberen megfigyelhető a részegség objektív tüneteinek egy része. Na most gyakorlatilag a részegség állapotát leíró összes kifejezés, az angol „intoxicated” (szó szerint: megmérgezett) szótól egészen a számtalan közönségesebb megfogalmazásig mind megvető, lenéző és pejoratív. Milyen érdekes, hogy egy modern, civilizált ember olyan drog hatásában lel megnyugvást, ami iránt szemmel láthatóan semmi tisztelet nem érez! Ha hasonlatként az alkoholra vonatkozó fogalmakat alkalmazzuk a gombára, akkor jogtalan előítélettel élünk, és mivel közülünk még csak kevesen voltak begombázva, fenn áll annak a veszélye, hogy igazságtalanul ítéljük meg az élményt. Egy olyan szókincsre lenne szükségünk, amivel le tudjuk írni egy isteni tudatmódosító színezeteit...”

Mikor a szertartás alatt ez a beavatatlan résztvevő is kapott hat pár gombát és megette azokat, úgy érezte, hogy a lelke elhagyja a testét, és lebegni kezd a térben. „Szögletes mértani alakzatokat láttam, káprázatos színekben, amik építészeti struktúrákká nőttek, ragyogó színekben pompázó kőfalazat: arany, ónix és ében, egész a látóhatár pereméig, mérhetetlen távlatokba nyúlva. Úgy tűnt, hogy az építészeti struktúrák kelet felé vannak tájolva, és olyanok voltak, mint ha a bibliai látnokok leírásaiból származtak volna... Az asztalra vetülő holdfény egy fenséges jármű méretét és alakját öltötte fel, egy diadalkocsiét, ami elé olyan teremtmények voltak befogva... amilyenek csak a mitológiában fordulnak elő.”

Nyilvánvalóvá vált, hogy Közép-Amerikában jó néhány évszádon keresztül jelen volt a gombák kultikus használata. Számos korai forrás utal a guatemalai maja nyelvekben a gombák és az alvilág megnevezéseinek kapcsolatára. Guatemala City közelében 2200 éves miniatűr gomba-köveket, egy magas rangú maja előkelőség mellé temetve pedig a Popol Vuh szent könyvében említett Xibalba Kilenc Urával kapcsolatba hozható kő gomba-szobrokat találtak. A feltárások során összesen több mint 200 gomba-kő került elő. A legrégebbiek az időszámításunk előtti első évezredből származnak. Bár a legtöbbjük Guatemalából származik, néhányat El Salvadorban, Hondurasban, illetve északabbra: Vera Cruz-ban és a mexikói Guerrero-ban is találtak. Bármilyen funkciójuk volt is ezeknek a „gomba-köveknek”, jelenlétük egyértelműen igazolja, hogy a hallucinogén gombák kifinomult vallásos használata nagyon hosszú múltra tekint vissza.

A közelmúltban találtak rá a Popocatepetl vulkán lejtőin Xochipilli, az azték Virágok Hercege egy a tizenhatodik század elejéről származó remekbe szabott szobrára. Tekintete önkívületi állapotot tükröz, és fejét kissé megbillenti, mintha hangokat hallana. A testére szentként tisztelt, nagyrészt bódító hatású növényként azonosított virágok stilizált képeit vésték. A talapzatot, amin az alak ül, a csak e vulkán környékén honos hallucinogén Psilocybe aztecorum gomba kalapjának keresztmetszeti képei díszítik. Igy hát kétségtelen, hogy Xochipilli nem csak a Virágok Hercegét, hanem a Bódító Virágok Hercegét testesíti meg, beleértve a gombákat is, amiket a Nahuatl költészetben „virágoknak” illetve „részegítő virágoknak” neveznek.

Vajon használtak-e valaha is pszilocibin tartalmú gombákat mágikus-vallásos hallucinogénként az Újvilágban? Valószínűleg igen. A palenque-i klasszikus maja szertartási központ közelében ma is használják a Psilocybe és feltehetőleg a Stropharia nemzetségek egy faját, továbbá tudomásunk van arról, hogy a mexikói Chiapas és Guatemala közötti határvonal mentén is használnak hallucinogén gombákat.

Még nem tudjuk, hogy a Maya területeken megfigyelhető modern fogyasztás egy a korábbi korokra visszanyúló gyakorlat maradványa, vagy pedig csak a közelmúltban szivárgott be Oaxaca térségéből; arra vonatkozólag viszont egyre több bizonyíték áll a rendelkezésünkre, hogy i.e. 100-tól kb. i.sz. 300-400-ig Mexikó északnyugati részén: Colima, Jalisco és Nayarit térségében egy gomba kultusz virágzott. Szerepelnek a leletek kötött temetkezési szobrok, két „szarvval” a fejükön, amik feltehetően a gombákkal összefüggésbe hozható női és férfi „istenségeket” vagy papokat ábrázolnak. A Huichol indiánok hagyományaiban szintén az „ősrégi” vallásos használatra utaló jelek figyelhetők meg.

És mi a helyzet Dél-Amerikával, ahol igen nagy számban honosak különböző pszichoaktív gombák?! A jelenlegi használatra nincsenek bizonyítékok, de sok jel mutat arra, hogy az elmúlt korokban itt is használtak gombákat. A tizenhetedik század végéről és a tizennyolcadik század elejéről származó források szerint a Perui Amazon Yurimagua indiánjai egy „fagombából” készült erősen bódító hatású italt fogyasztottak. A jezsuiták arról számoltak be, hogy az indiánok „kidőlt fákon termő gombákat kevernek össze egy vöröses hártyával, ami a rothadó fatörzseket borítja. Ez a hártya nagyon csípős ízű. Három korty ebből a főzetből, és bárki a hatása alá kerül: olyannyira erős, pontosabban olyannyira mérgező hatású.” Felmerült annak a lehetősége, hogy ez a fagomba azonos a környéken honos pszichoaktív Psilocybe yungensis gombával.

Kolumbiában számos emberalakot formázó arany melldíszt találtak, melyek csúcsát két kupolaszerű dísz ékesíti. Az úgynevezett Darien stílusban készültek, és a legtöbbjük az északnyugat-kolumbiai Sinu vidékről és a csendes-óceáni partvidéken fekvő Calima térségében került elő. Találóbb megnevezés híján „telefon-csengő istenekként” emlegetik őket, mert az üreges félgömb alakú díszek a régi telefonok csengőjére emlékeztetnek. Feltételezhetőnek tartják, hogy gombaszobrokat ábrázolnak. Hasonló tárgyakat találtak Panamában és Costa Ricában, egyet pedig Yucatan-ban. Ezek a leletek elképzelhetővé teszik az ősi szent gomba kultusz Mexikótól egészen Dél-Amerikáig terjedő egybefüggő jelenlétét.

Dél-Amerika még délebbi részein további régészeti leletek utalnak a gombák vallási jelentőségére. Bár meggyőzőnek tűnő régészeti bizonyítékok állnak a rendelkezésünkre, a gombahasználatról szóló gyarmati feljegyzések majdnem teljes hiánya, és az a tény, hogy a dél-amerikai bennszülöttek körében nem találtak a jelenlegi gombahasználatra utaló jeleket, óvatosságra int a Panamától délre fekvő területekről származó leletek értelmezésében. Mindazonáltal, ha bebizonyosodik, hogy a fent említett különböző dél-amerikai leletek kapcsolatban állnak a hallucinogén gombák használatával, az jelentősen megnövelné a gomba-kultusz által érintett terület földrajzi kiterjedését.

© Copyright 1992, 2002 Inner Traditions.