Vegha:

Féllábbal odaát

Élmény ideje: 2002. július 14.
Cél: egészséges meditáció.
Felhasznált mű: Korai Öröm – Recycled.
Adagolás: kb. 0.2 g ismeretlen eredetű és fajtájú marihuána.
Testsúly: 64 kg.

Kb. 23 óra előtt néhány perccel (beleszámítva a 10 perces sietést) szereltem össze kispipám, és vágtam méretre a szűrőt, hogy szépen kényelmesen elférjen benne a manna. Rögtön az első slukk meg is csapott, de nem volt szabad menekülnöm, hisz tudtam: ha most megállok, később bánni fogom. Így hát jött a második, majd a harmadik… és azt hiszem itt volt a vége. Mivel az öregek a szomszédos szobában már csitultak, én meg már nem igazán tudtam felfogni, hogy mennyire hangos most a zene, úgy döntöttem elég lesz ennyi is, hiszen elég volt csak arra gondolni, hogy még el kell majd pakolnom a pipát, keresni valami kellemes háttérzenét és felkészülni életem első eleve módosult tudatállapotból való még módosultabb tudatállapotának elérésére, amit köznyelven meditációnak hívnak.

Miután a cd-fakkban böngészve az alkalomhoz illő lemezt kerestem, hirtelen megakadt a szemem egy teljesen nem idevalóhoz, ami abban a pillanatban máris teljesen odavaló volt, és abszolút biztos voltam benne, hogy nem jó lemezt teszek be, mégis elégedett voltam a cselekedettel, hiszen gondolkodás nélkül jött az ötlet.

Az első szám, akár egy utazási programajánló is lehetett volna: szépen lassan kerekedtek ki a valóság észvesztőjéből a misztikum és a paranormális jelenségek színfoltjai, mintha kapukat nyitottak volna előttem. Közben éreztem, hogy egyre több vér jut a fejembe, és mintha valaki ki akarna fordítani a testemből, mindezt a korona-csakrámon keresztül. Rémisztő, de mégis egyben nyugtató érzés volt végighallgatni a szám végi szöveget:

„Végülis milyen lesz, milyen lesz e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe?! Nem tudom. És mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom: e forgó folyosó, e nyílegyenes labirintus, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy REPÜLÜNK!”

Ez elég tömör volt, és azt hiszem lényegretörő is, utána maradt egy kis idő végigrágni még egyszer, hogy valójában mit is tartalmaz a lemez (és itt már bizton kijelenthetem, hogy a nem kis pszichedelikus élményt tartalmazó trip is!) hátralevő része.

Kezdtek felgyorsulni a dolgok: a kellemesebb, ringató zenék szó szerint hívtak, a hangszerek egyre feljebb és feljebb invitáltak, elnyújtott végükkel pedig szinte már-már kirajzolhatták volna a hegy csúcsát, de még mindig nem láttam a végét, éppen ezért elég nagy félelemmel, minden koncentrációs képességemmel azon voltam, hogy megpróbáljam stabilizálni a légzésemet és a vérkeringésemet, hiszen egyre több és több vér érkezett a fejembe, ami csak tetézte az ijesztő érzést, hogy valahogy ki fogok kerülni a testemből.

A „meleg” számok közé becsúszott két kevésbé jóindulatú szám is, amelyek pont a fordított feladatot látták el: egyáltalán nem keltettek jó érzést, nem volt bennük semmi csodálatraméltó, nem is „hívtak”, hanem inkább taszítottak, szépen alulról felfelé keserítettek. Egy üldözéshez hasonló volt a mondanivalójuk, amit én kb. úgy éltem meg, hogy „ha nem mész magadtól, akkor mi viszünk”, mindezt agresszívban. Pokoli volt az érzés, hogy még mindig nagyon szapora a légzésem. Attól féltem, hogy már a szívem is a teljesítőképesség határán jár, de még mindig annyira kész voltam, hogy egyáltalán nem tudtam megállapítani a szívverésem ritmusát. Pillanatnyilag az is megtette, hogy egyáltalán éreztem a lüktetését.

Borzalmas volt belegondolni, hogy az utolsó szám egy 12 és fél perces teljes elszállást szokott okozni, teljesen hétköznapi tudatállapotban. AKKOR MOST MI VÁR RÁM?!?! – kiáltottam fel magamban.

Az a 10-15 perc, ami addig előttem volt, kb. a világot jelentette számomra. Gyorsan tudatosult bennem, hogy ha addigra nem szánom el magam, és nem engedek a kívülről húzó, majd később már-már tépő erőnek, teljes csalódottság és levertség fog eluralkodni rajtam. Persze mondanom sem kell ennek tudatában is mennyire lassan telt el a fennmaradt idő: megfejtettem az univerzum minden titkát, az anyagi világ és antianyagi világ közötti kapukat felfedeztem, megtaláltam a materiális világban az alkotó kéznyomait, a természetes élővilág energia összetételeit, egyszóval mindent, amire csak szüksége van az embernek.

Na de mihez? Nem tudtam mi vár majd rám, de egyre szorongatóbb volt ez a dolog, ami eddig húzott kifelé. Éreztem magam előtt az ürességet, és az ürességgel együtt egy bizonyos teljességet, a teljességgel együtt kiszámíthatatlanságot, a kiszámíthatatlanságban pedig félelmet. Tényleg olyan érzés volt, mint Moody Élet az élet után c. könyvében az a bizonyos sötét folyosó, amin nagyon-nagyon gyorsan haladtak át a halált megélt személyek. Ezzel viszont az a gond, hogy ha az ember, csak a szélét szagolgatja, akkor sokkal félelmetesebb. Ezért féltem én annyira végig. Gondolom ez az, amit a gomba a nevezetes „katapult” effektussal old meg.

Szóval az utolsó pillanatokban végigfutott az agyamon, hogy milyen következményekkel járhat az, ha kilépek a testemből, és mikor arra koncentráltam, hogy a vizeletet mennyire tudom tartani, a fordulópontnál kirohantam a wc-re, és könnyítettem magamon. Mondanom sem kell, mennyire kellemetlen volt hirtelen kikelni abból az „elképzelt” valóságból. Persze, hogy kezdtem lejönni róla utána.

Na de miről? Eszembe jutott, hogy csak szívtam, de mi a szar volt ez? Biztos nem DMT-vel kezelt zöld. Nos, az ismeretlen tanító a múlt homályába veszett, de most már remélem: egyszer még találkozom vele.

© Copyright 2002, 2002 Daath.