Mr. Duke:

Március 15.

Élmény ideje: 2002. március 15., kb. 24.00-tól.
Set és setting: Jó barátokkal voltam „tanya-buliban”. Nem tudtam, hogy mire számíthatok: csak kisebb mennyiséggel próbálkoztam eddig.
Adag: 1 db „fekete” színű bélyeg.
Testsúly: 53 kg.

Kb. 24.00-kor vettem be a „mérget”. Szándékosan nem ittam, és nem szívtam semmit azért, hogy érezzem a tiszta „ACID-érzést”. Kíváncsi voltam, hogy mennyi idő után kezd jönni a hatás, és hogy fokozódik. Nem akartam, hogy bármely más szer befolyásolja a hatást. Sajnos ezt valamikor negyed egy felé elfelejtettem: én is szívtam egy kis zöldet. :-))))))

Kinn ültünk egy nagy cseresznyefa alatt, körben egy kis asztalnál. Úgy éreztem, mintha egy energiaburok venné körbe az asztalnál ülőket! Óóó... Kezd a világ érdekessé válni. Jó a kedvem, minden sokkal mulatságosabb. Egy pár haverral beültünk az autóba. Nem is tudom már, hogy miért, valószínűleg kazettáért, vagy az is lehetséges, hogy csavarni akartunk...? Az autóban ülve olyan volt mintha egy moziban ültem volna (ez az érzés a későbbiekben gyakran visszatért).

A tanya körül az emberek idegennek tűntek. Elég viccesen néztek ki, ahogy ide-oda mászkáltak. Páran elmentek haza, akik maradtak azok visszahúzódtak a tanyába. Kezdtem összezavarodni! Cikáztak a gondolataim, de mintha összegubancolódott volna valami a fejemben! Villanásokat láttam! Folyamatosan. Úgy lehet elképzelni, mintha minden másodpercben vakuval fényképeztek volna. A falak (nekem jobbra és balra) folyékonyakká váltak. Bugyborékoltak és hullámoztak! Kivéve a velem szemben lévő falat; az szilárd maradt, de mintha valamiféle rajzok vagy írások lettek volna rajta.

A mozgással is gondjaim voltak. A testem minden mozdulatot 2-3 másodperces késéssel hajtott végre. Az agyam a testem előtt járt, a testem nem bírta követni a gondolataimat. :-))) Például: ha eldöntöttem, hogy felállok, és el is kezdtem a mozdulatot, akkor csak 3 mp-re rá sikerült. (Itt sokat írok a másodpercekről – csak így tudom elmagyarázni a történteket –, de ott nem gondoltam az időre – nem is létezett számomra az IDŐ.)

Összezavarodtam! Ha lecsuktam a szemem, gyönyörű színeket, 3 dimenziós alakzatokat láttam. Minél jobban figyeltem, annál komplexebbé váltak a képek. Már nem is alakzatokat, hanem figurákat, majd helyszíneket, eseményeket láttam. Azt nem tudom, hogy konkrétan mit láttam, mert túlságosan elbűvölt az egész látvány szépsége. Teljesen másmilyenek hallottam a saját hangomat, persze ezt is pár másodperces késéssel. Az agyam sokkal gyorsabban járt annál, mint ahogy beszélni tudtam.

Ha mozgatom a kezem, úgy viselkedik a levegő, mint a víz mikor fodrozódik. Az ujjaimmal vöröses csíkokat húzok a levegőbe, mintha rajzolnék. Kezdek igazán összezavarodni! Észreveszem saját magamon, hogy zagyvaságokat beszélek... Ismételgetek szavakat, mondatokat. Nem ugyanazon a síkon gondolkodok, mint eddig! (Lementem az első szintre, kicseréltem a zenét, és azon kaptam magam, hogy folyamatosan beszélek saját magamnak.)

Nem bírtam volna leülni és csendben maradni, túlságosan magával ragadott az egész. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy nem fogok-e belebolondulni. A megbomlott elméjűek is hasonlóan láthatják a világot, mint ahogy azt akkor én láttam. Nem tudtam magam kontrollálni – ez elég ok a félelemre. Úgy éreztem, hogy be vagyok zárva abba a pici kis fortyogó tanyába. Rájöttem, hogy minden gondom megoldása az, ha elmegyek sétálni. (Több alkalommal is úgy éreztem, hogy rájöttem valami nagyon fontos dologra, amit nem tudok megfogalmazni, de semmiképpen nem felejthetek el – persze elfelejtettem mindet.)

Elhagyom a tanyát (pár haver elkísér egy kicsit, majd visszafordulnak). Megyek az úton fel a hegy tetejére (egy szőlőshegy, melyen egy U-alakú út vezet felfelé). Mintha a körülöttem lévő bokrok, fák, farkasok, térdig érő köd csak díszlet lenne egy pocsék horror filmből (nagyon olcsó díszlet – látszik, hogy minden papírból van).

Folyamatosan mentem. Golyónak éreztem magam egy játékban, melynek csak egy haladási iránya van. Mikor becsuktam a szemem, láttam az U-alakú utat, amin megyek, és egy hatalmas golyót, ami kitér jobbra-balra, de mégis gurul az úton előre. Egy autó jön mögöttem! Látom a reflektor fényét. Megfordulok: semmi! A fény ott van előttem, és ahogy megyek az úton, folyamatosan elém világít. (Egy lámpás, ami mutatja az utat.)

Erős lüktetést érzek. Megállok a FA mellett. Egyik ágán van valami. Egy gömb. Energiagömb!? Talán ez bocsátja ki ezt a hatalmas energiát. Utána nyúlok, meg akarom érinteni, de valahogy az egyik ághoz érek hozzá, ami tartja. Nyálkás! Hirtelen összezáródik. Vékony, nagyon hosszú ujjakból álló fekete kézfej volt. Egy földönkívüli keze. Hátraugrottam, megborzongtam, és hihetetlenül megijedtem. Megnyugtattam magam – ez nem lehet valóság, ne pánikolj –, majd felnéztem a fára.

Gyönyörűen ragyogott és figyelt engem. Pontosabban figyeltek. Rengeteg szem nézett le rám a fáról. Nem tudom, hogy mik voltak azok (nem volt testük), azt se tudom, hogy jó vagy rossz indulatúak voltak, de még mindig féltem. Úgy éreztem, hogy jobb lesz odébbállni. Megköszöntem nekik – hogy mit, azt nem tudom – és továbbmentem.

Az út mellett jobbra-balra tanyák. Minden tanyában velem egymagasságú emberek dolgoztak. Teljesen színtelenek voltak. Egyszerűen szürkék! Csak arra gondoltam: milyen elveszett emberek, hogy ilyenkor is dolgoznak. Odaértem egy kanyarhoz, már közel voltam a hegy tetejéhez. Lenéztem a völgybe: az összes tanyában szürke emberek dolgoztak, mindenfelé. Több száz, vagy több ezer fakó emberke végezte a munkáját lassan, monotonon.

Mentem tovább. Tőlem jobbra egy lugas alatt egy parasztbácsi int nekem. Neki is szürke színe volt, de a többitől eltérően volt arca, ruhája, kalapja. Odaköszönök a bácsinak – JÓ ESTÉT KÍVÁNOK! –, majd ez a szitu nyolcszor egymás után megismétlődött. (Azt nem tudom, hogy tényleg nyolcszor mondtam, vagy csak gondolataimban ismétlődött.)

Felérek a hegy tetejére. Egy energia fal áll előttem. Látom a kisüléseket, érzem, ahogy taszít hátrafelé. Ennek a falnak nagy jelentősége van! Tudom, ha átlépem, nem az lesz a világ, ami volt (ez az egy lépés az egész életemre ki fog hatni)! Hátralépek, majd nekiszaladok. Hirtelen sötétebb lett, minden rideg és ellenséges. Büszke vagyok magamra, hogy át mertem jönni. Reflektorfényt veszek észre magam körül a földön, felnézek és egy óriási világító „valami” van kb. 3 méterre a fejem felett. ŐK AZOK! (De kik azok az ők?) SZÓLJANAK HOZZÁM, MONDJANAK VALAMIT!!! Hirtelen az egész eltűnt, mintha ott se lett volna. Hhhmmmm...?

Két irányba vezet az út: elindultam az egyiken. Egyre ridegebbé válik a világ. Érzem, ez az út a „mocsárba” (???) vezet. Megfordultam, és elmentem a másik úton. Rengetek zavaros dolog járt az eszemben, nem összefüggően gondolkoztam. Mindig másra összpontosítottam. Megdöbbentő: egy óriási galamb szobor áll mellettem (valóságban egy fa áll ott, de ezt csak utólag, pár hétre rá tudtam meg). MIT JELENTSEN EZ? (Van ennek valami értelme?)

Kezdett átértékelődni bennem minden! Lehet, hogy a jó a rossz, és a rossz a jó. Minden csak nézőpont kérdése. Milyen valóságot alakítottunk ki magunknak? Folyton Isten-re és a Gonosz-ra gondoltam! Ez már veszélyes. Vissza kell mennem, még a végén becsavarodok. A tanulság: a valláson nem szabad gondolkodni! Fogalmam se volt, mennyi időt lehettem el, az idő fogalmáról nem volt fogalmam.

A többiek a tanyában fáradtan beszélgettek. Most is hallottam mindenkinek a gondolatát (vagy az is lehet, hogy hangosan gondolkoztak? :-)))). Akire ránéztem, azokról tudtam, hogy mire gondol. Kicseréltem a zenét (Christian Bloch – 2001.06.15), és leültem a többiek közé. A zene k**** jól hangzik. TÚL KICSI EZ A SZOBA! (Valami ilyesfélét mondtam közben.)

Egymást vízszintesen keresztező lézercsíkok futják be az egész szobát. Minden összefüggésben van mindennel. Barátaim bőre csak textúra. Az orruk tövében vagy az álluknál hibásan érnek össze a felületek, és ott beléjük lehet látni. Üresek belül. Gondolataim még mindig cikáznak, a többiek viszont fáradtak; hazaindulunk. 8 óra felé jár az idő, már kivilágosodott, lassan kezdenek a dolgok normálissá válni (nagyon rossz érzés: legszívesebben még 48 órán át járnám ezt a csodálatos világot).

Hazaérve szinte már minden normális, attól eltekintve, hogy mentálisan fáradtnak érzem magam, de a gondolataim CIKÁZNAK. Agyrágógumi (mint amikor „X” hatása alatt rágózol: fáj már az állkapcsod, de csak rágod tovább folyamatosan)! Már semmi optikai csalódást nem észleltem, de amikor otthon a tükörbe néztem: az arcom elváltozott. Az időben visszafelé haladva egyre fiatalabb és fiatalabbnak nézett ki. Még szeplők is látszottak rajta, pedig soha életemben nem voltam szeplős. Majd az arcom és a tükör között meggörbült a tér, közben halk búgó hangot hallottam. A következő pillanatban el is tűnt minden.

Aludni már nem tudtam folyamatosan, a történtekre kellett gondolnom; ez az este igen nagy hatással volt rám.

© Copyright 2002, 2002 Daath.