Luna:

Pszichózis

Az élmény éve: 2001.
Anyag: elszívott kannabisz.
Testsúly: 55 kg.

Az első betépésem idején 14 éves voltam. Most 26 vagyok. Tapasztalt füvezőkkel voltam, de ők sem sejthették, hogy mi fog történni. Eleinte nagyon is klassz volt a dolog. Feldobott voltam, és minden olyan eszméletlen volt, hogy egyfolytában nevetnem kellett. Megértettem végre, hogy miben áll a marihuána varázsa.

Az egyik srác a hipnózisról kezdett beszélni. Azt ecsetelte, hogy hogyan hipnotizálta egyszer a nővérét. Megmutatta, hogyan mozgatta a kezét előre és hátra, és hogyan követte a nővére tekintete hullámzó ujjait. Nevetve mesélte, hogy a nővére annyira szét volt csapva, hogy tényleg elkezdett előre-hátra mozogni. Ezt is bemutatta.

Zsibbadó aggyal figyeltem, ahogy lassan mozgott a teste előre-hátra, előre-hátra. És akkor hirtelen minden megváltozott. Rémülten felpattantam, és közöltem vele, hogy tudom, mit akar elérni. Engem próbált hipnotizálni, miközben úgy tett, mintha csak egy történetet mesélne. Engem próbált hipnotizálni azzal, ahogy a felsőtestét mozgatta előre-hátra! Úrrá lett rajtam a rémület.

Olyan volt, mint ha az univerzum titkát fejtettem volna meg. Abban a pillanatban a világ minden tudása kitárulkozott előttem. Megsemmisítő erővel tört rám a pánik. A valóság nem az volt, aminek egész addigi életemben hittem. Kegyetlenül világossá vált, hogy nem csak egy személy vagyok a biológiai univerzum rendszerében. Ez az univerzum az én univerzumom volt. De nem a tulajdonom. Személyes poklom foglya voltam. Látszólagos létem minden egyes szereplője csak egy színész volt, jól megírt forgatókönyvvel. Nem tudtam, miért akarnak ellenőrizni, és kínozni engem, de tudtam, hogy ez a helyzet. Átláttam rajtuk. Rájöttem, hogy a marihuána felszabadította az agyamnak azt a részét, aminek segítségével átláthatok a megtévesztésen.

A többiek eközben megpróbáltak megnyugtatni. Azt mondogatták, hogy ez csak a drog hatása, és hogy paranoiás rohamom van. De én tudtam, hogy mi az igazság. Tudtam, hogy nem vagyok paranoiás. Végre tisztán láttam! De a tudás nem volt megnyugtató. Egy pokoli lét foglya voltam, és nem tudtam, hogyan szabadulhatnék. Nem bízhattam senkiben. Minél inkább próbáltak megnyugtatni, annál nyilvánvalóbb volt, hogy hipnotizálni próbálnak. Figyeltem minden mozdulatukat. Láttam, ahogy sokatmondó pillantással egymásra néznek: „Tudja”.

És hogyan fognak megfékezni? Hogyan csalnak vissza a tudatlanság és felületesség békés álmába? Ettől a gondolattól még jobban megrémültem, és minden erőmet latba vetve koncentráltam, hogy egyetlen mozdulatuk se kerülje el a figyelmemet. Az egyikőjük a kezét tördeli – ez biztosan jelent valamit, de vajon mit? Szóltam neki, hogy tudom, mit csinál. A másik a lábával dobog – valahogy ez is a hipnotizálás egy módja lehet.

Feltehetőleg rendesen megijedhettek, hogy ilyen alaposan megzakkantam, és úgy döntöttek, hogy felhívják a bátyámat. Leginkább talán sürgősségi ellátásra lett volna szükségem, de a marihuána ugye illegális volna, nem igaz? Megérkezett a bátyám, és látta, hogy mi van. Korábban soha nem látott ilyennek. Kétségbeesetten suttogtam el neki, hogy mi folyik körülöttem. Enyhén szólva is eléggé feszült volt. Hirtelen eszembe jutott, hogy mi van, ha ő is közéjük tartozik. Nem bírtam ezzel a gondolattal. Könyörögtem, hogy ne mozogjon. Vonakodva bár, de engedelmeskedett. De a szemei még mindig mozogtak. „A szemedet se mozgasd!” Magamon kívül voltam a félelemtől. Nem volt menekvés.

De mozgásban kellett maradnom. Észrevettem, hogy mikor egy testrészem nem mozgott eléggé, egy láthatatlan gipszréteg képződött a testem körül, és elkezdett megszilárdulni. A hirtelen mozdulatok feloldották a kérget, de rögtön egy újabb réteg képződött, úgyhogy járkálni kezdtem, és kétségbeesetten mozgattam az ujjaimat. A többiek közben össze-összesúgtak, aggódó pillantásokat váltottak egymással, és egyre próbáltak lenyugtatni. Meg akartam győzni őket, hogy rendben vagyok. Csak így menekülhettem meg tőlük. Emlékszem, ahogy a fotelban ültem, és kenyeret meg vizet adagoltak nekem. Azt mondták, hogy az étel majd felszívja a hatóanyagot. Úgy tettem, mintha megenném a kenyeret, és mikor nem figyeltek, begyűrtem a fotel párnája alá.

Azt mondtam nekik, hogy már jobban vagyok, és ki kell mennem a mosdóba. Az volt a tervem, hogy bezárom a fürdőszoba ajtaját, keresek egy borotvapengét, és felvágom az ereimet. Csak ezt az egy kiutat láttam ebből az iszonytató létből. Rátaláltam hát egy megoldási lehetőségre, de az is felmerült bennem, hogy esetleg a halál sem jelent menekvést, hogy a Gonosz a halálon túl is követni tudhat. Gondolom, azt sejteni lehet, hogy nem öltem meg magamat, különben nem ülhetnék itt, és nem írhatnám le ezt a történetet.

Ahogy telt az idő, lassan megnyugodtam, de nem éreztem teljesen rendesnek magamat. Úgy éreztem, hogy felfedtem egy titkot, és soha nem feledkezhetem meg az igazságról. Éveken át kísért a kétely. Mi van, ha nem csak egy vegyileg előidézett pszichózis volt? Mi van, ha a drog segítségével láttam meg a valóság valódi természetét? Orvosokhoz és pszichológusokhoz jártam, de igazából egyikőjük sem tudta megmondani, hogy mi történt velem. Senki nem értette meg az élményem súlyát. Ahogy az évek teltek, jórészt túltettem magamat a dolgon.

21 éves koromban aztán valami nagyon ostoba dolgot tettem. Megint betéptem. Úgy gondoltam, hogy ami 14 éves koromban történt, az csak a véletlen műve volt. Miért ne lehetnék én is csak betépve, miért ne érezhetném magamat olyan feldobottan és lazán, mint mindenki más? Ezúttal is teljesen normálisan indult. Aztán kezdtem egyre feszültebben érezni magam, és úgy döntöttem, hogy elvonulok egy szobába, és megpróbálok megnyugodni. Ott ültem a padlón, és azt mondogattam magamnak, hogy csak be vagyok tépve, és hogy a hatás el fog múlni. Hirtelen a légkondicionáló zúgása egyre erősödni kezdett. Mintha valaki felhangosította volna. Egyes, kettes, hármas; egyre hangosabb lett. Pánikba estem. Azt hittem, soha nem hagyja abba. Arra gondoltam, hogy egyre hangosabb lesz, amíg már nem bírom tovább.

És ez csak a kezdete volt egy újabb pszichotikus időszaknak. Istenhez könyörögtem, hogy vessen véget ennek az elviselhetetlen állapotnak. Megesküdtem, hogy soha többé nem nyúlok a fűhöz. Nem akarok belemenni az élmény minden részletébe, legyen elég annyi, hogy a menny és pokol vallásos félelmeinek belső csatáján mentem keresztül. Egy ponton azt hittem, hogy meghaltam, és hogy valaki egy leplet terített az arcomra. Mindennek, amit mondtak nekem, volt egy alternatív jelentése, amit meg kellett találnom. Hol Isten tett próbára, hol a Sátán próbált megtéveszteni. Fizikailag valamiféle rohamom volt. A testem bal oldala görcsben volt, a jobb oldala pedig teljesen béna. Az egyik pupillám óriásira tágult, a másik tűhegynyire szűkült. Ide-oda váltottam az eszmélet és eszméletlenség között, láttam magamat az egyik szobában, miközben egy másik szobában ültem, és hasonlók.

Idővel kezdtem jobban érezni magam. De ezúttal sem tudtam visszatérni egy teljesen normális hangulatba. Ahogy teltek a hetek, úrrá lett rajtam a skizofrénia. Éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Már arra vártam, hogy mikor kezdek el hangokat hallani. Pánikrohamaim voltak, és úgy éreztem, hogy kezdek teljesen megőrülni. Arra gondoltam, hogy valami idegi betegségem van. A pánikrohamok miatt többször kerültem kórházba. Úgy éreztem, hogy valami komoly fizikai bajom van, de az orvosok nem találtak semmit.

A következő pár évben pánikrohamokkal és skizofréniás időszakokkal küzdöttem, és furcsa téveszme-rohamaim voltak, amelyek során elborított a „tudatosság” félelme; szóval teljesen le voltam rongyolódva. Végül egy több órán át tartó intenzív pánikroham után beköltöztem a bolondokházába. Elmondtam, hogy meg vagyok győződve arról, hogy a skizofrénia kezdeti stádiumában vagyok, és hogy teljesen meg vagyok rémülve. Három hetet töltöttem a kórházban, miközben naponta több pánikrohamom is volt. Ekkor már évekkel az után voltam, hogy utoljára füveztem, de a rettegés nem enyhült. Rögeszmés kényszerbetegséget és pánikbetegséget diagnosztizáltak nálam. Megkezdték a gyógyszeres kezelésemet, és lassan kezdtem jobban lenni. Már több mint egy éve, hogy kijöttem a kórházból, és büszkén állíthatom, hogy jól vagyok. Nagyszerűen érzem magam. Elmúltak a pánikrohamok. Nyugodt vagyok, koncentrált, nem vagyok feszült, és nem vagyok őrült.

Nem tudom, miért reagáltam ilyen rosszul a marihuánára, de ha van valakinek valami magyarázata, azt szívesen fogadnám. Tudom, hogy hosszú történet volt, de meg akarom osztani azokkal, akik hasonló dolgokon mentek keresztül. Nem vagytok egyedül. Ez másokkal is megtörtént. És tényleg van esély a gyógyulásra. Tudom milyen a pokol, mert jártam már ott. De most már jól vagyok, és erősebb vagyok. Ha azon kevesek egyike vagy, akikre rosszul hat a fű, akkor ne szívd! És ha úgy érzed, hogy nem tudsz túllépni a hatásán, keress fel egy jó pszichiátert! Megígérem, hogy tud segíteni. Szívesen fogadok minden megjegyzést, kérdést, vagy történetet. A következő e-mail címen lehet elérni: dawncosbie@hotmail.com.

© Copyright 2001, 2002 Erowid.