Névtelen:

Zürich útikalauz drogosoknak

Pénteken hajnalban indultunk Zürichbe. Egész napos kocsikázás, és minimális evés után este hatra értünk egy ismerőshöz, akinél később aludtunk. A srác (ezentúl G) rögtön felbontott egy, majd mégegy üveg bort, aztán az íze kedvéért svájci sört is. Közben felhívta egy haverját (ezentúl A), hogy készítsen már elő nekünk egy kis meglepit. Aztán elindultunk A-hoz, a háza előtti sarkon rácsörögtünk, hogy készüljön, mire ő elég erős akcentussal közölte, hogy már „meggyúrta a kályhát”, és csak lehúzza a sörét, aztán jön. Beült a kocsiba, és irány a belváros.

Útközben meggyújtottuk a „kályhát” (ez a szleng nagyon tetszik, állítólag tíz éve hallották egy magyarországi magyartól). A állította, hogy a félkilós tömbön még látta az afgán pecsétet, ezt ugyan kicsit kétkedve fogadtam, de a hatás meglehetősen jó volt. Aztán megérkeztünk, és a kocsiból kiszállva rögtön megállapítottam, hogy Zürich tetszeni fog.

Bementünk egy közepesen elegáns clubba (pult + disco + tömeg). Éjfél körül már kezdtünk indulni, de A bent maradt csajozni. A bejáratnál már hosszú sor állt, az öltönyös kidobók nehezen engedték be az embereket. Nekem még vissza kellett mennem A-ért. A némettel ebben az állapotban nem próbálkoztam, angolul magyaráztam, hogy én csak a barátaimat akarom megkeresni, mire a kidobó teljesen szabatos angolsággal (még present perfectet is használt) közölte, hogy ha már egyszer voltam bent, akkor természetesen bármikor visszamehetek. Ez már csak azért is meglepett, mert a bomberes magyar kidobók általában el szokták zavarni a hosszúhajú, félrészeg, nyusziszemű embereket még akkor is, ha ékes magyarsággal kommunikálnak.

Utána jött még egy club, majd egy kocsma. Ez egy „olyan” hely volt. Bent gond nélkül szívtak a népek, igazából csak lejmolni jöttünk ide, de nem sikerült. Hazafelé majdnem karamboloztunk, de csak egy kocsi tört össze, és az sem a mi hibánkból. Mivel rendőrök várhatóak voltak, és a sofőr ivott, címcsere után szépen elsunnyogtunk. G-nél még megettünk mindent, ami a hűtőben volt, majd aludtunk.

Szombaton öt óra alvás után, viszonylag vidáman ébredtünk. Aznapra gombázást, és belvárosi, majd állatkerti sétát terveztünk. Végülis ketten – K és én – vágtunk neki. Volt pár címem, ahol esetleg gombát lehet kapni, ezeket akartuk körbejárni. Közben vettünk kaját, amit híres Tűparkban (ami már nem az) fogyasztottunk, ahol leszart egy madár, és később az összes pénzemet is elhagytam.

Körbejártunk már jópár boltot, de mindenütt azt mondták, hogy mostanában a gomba nehéz ügy. Végül egy helyi jótanács alapján a Badener str-en lévő smartshopba indultunk. Gombát ugyan itt sem árultak, de meglepő módon egy csomó legális szintetikust lehetett venni, én a 2C-T-re meg a GHB-re emlékszem. Mivel K nem akart szintit, továbbmentünk.

A Kalbreiter str-en lévő smartshopban egy barátságos eladólány elmesélte, hogy igazából öt hete veszik ilyen szigorúan a gombát, de azért utánanéz. Sajnos nem volt, de árultak spacecake-t. Bár ez féllegális volt – a kiscsaj azt mondta, hogy ha jön valaki, jól eldugják – azért vettünk fejenként egyet. Kb. háztartási keksz méretű, de vastagabb, száraz, barna teasütemény volt. Jófajta hasisból csinálták, és a fűszereket is úgy válogatták össze, hogy kifejezetten jó íze volt.

Miután ezzel végeztünk, a belvárosba indultunk. Kb. fél óra múlva a tó partján már kezdett szép lassan megváltozni a tudat, de nagyon lassan jött az egész. Aztán elindultunk sétálni. Ettől kezdve nincs kronológia. Egyik pillanatban még szinte tiszta voltam, a következőben életem legdurvább betépésében találtam magam. A következők voltak:

A csatornán innen: Szép, nyugati típusú épületek között sétáltunk, nézelődtünk, meg próbáltam fényképezni. Ez nagyon zavart, mert nem voltak rajtunk kívül turisták, és K is eléggé negatívan állt a fényképezéshez, úgyhogy teljesen zavarban voltam, de hát megígértem az asszonynak. A nagyobb utcákon a jó idő miatt hatalmas tömeg volt, mi csak tátottuk a szánkat, és össze-vissza kóvályogtunk. Az utcazajból és a villamos kattogásából afrikai hangulatú ütős zene állt össze bennem, és ha nem lettem volna másnapos, tuti táncolok is rá.

Eperevés: A belváros egy hegyen volt, amin kis sikátorok mentek teljesen átláthatatlanul mindenféle irányba. Az egyik ilyen helyen találtunk egy kis teret. Teljesen valószínűtlenül üres volt, a közepén szökőkút, padok, kis üzletek, szép házak, sikátorok. A nap sütött, volt vagy 16 fok, mi meg a padon ülve hatalmas epreket ettünk, időnként joghurtba mártva. A helyzet annyira valószínűtlen volt, hogy nagyjából mi sem hittük el.

Performance: Egy nagyobb hídon, amit térnek építettek ki, épp egy performance készülődött, mikor odaértünk. Leültünk, és erősen pszichedelikus zenére (akkor már nekünk minden az volt) szarihoz hasonlító cuccban lányok mászkáltak. Az Amnesty International gyűjtött aláírást. Az álírásgyűjtők nagy részét elhajtottuk azzal, hogy nem tudunk németül, de az egyik valahogy ottragadt. Nekem óráknak tűnt, amíg elmagyarázta, hogy két dologhoz gyűjtenek aláírást, amiből az első elejére még odafigyeltem, majd csak ütemesen bólogattam a dallamos franciás kiejtésű német szövegre.

Igazából nem akartam aláírni semmit, mert nagyon nem voltam képben, és ennyire bonyolult dolgot nem tudtam végiggondolni (mármint, hogy lehet-e nekem ebből bajom, elég bizonytalan voltam). Szóval a fickó befejezte hosszú monológját, majd kérdőn rám nézett. Én mondtam neki, hogy még le kell fordítanom a haveromnak. Mondtam K-nak, hogy az eleje valami elnyomott nőkről, meg törökökről és rendőrökről szól, a másikról viszont fogalmam sincs. Ezen kicsit röhögtünk, majd mondtam a faszinak, hogy nem írjuk alá. Ezt azért cikinek éreztem, ezért szépen elhúztunk onnan.

Sikátorok: Szerintem a performance után keveredtünk bele a sikátorok útvesztőjébe. K elvileg idáig még képben volt, hogy hol vagyunk, de innentől neki is megszűnt a tájékozódóképessége. Órákon át (legalábbis a mi időérzékünk szerint) sétálgattunk, hogynek föl, hegynek le. Időközben hullámzott a testem, a talaj, annyira erős volt, mintha LSD lett volna, de egyértelműen THC-s élmény volt. A beszélgetés félszavakra redukálódott, mert hosszabb szavak végére elfelejtettem, hogy mivel is kezdtem.

Fűszerbolt: Egy nagyon szépen berendezett kis fűszerüzletet találtunk. K-t ez nagyon érdekelte. Két kirakata is volt, először ezeket néztük meg. A kirakatok apró üvegekkel, dobozokkal voltak tele, amiket K-vel egyesével végignéztünk. Nagyon sokáig álltunk szájtátva a kirakat előtt, én időnként próbáltam elszakadni (menekülni), de K maradt, és úgy láttam, vele több esélyem van. Aztán K a gyömbérlekvár mellett döntött, és bementünk vásárolni. Mondtam neki, hogy én nem beszélek, mert magyarul se biztos, hogy meg tudok szólalni. Szerencsére az eladónő értett annyit angolul, hogy a vásárlást sikeresen megejtettük.

Cukorkabolt: Ez már tényleg durva volt. Oda be se akartam menni, de a barátnőmnek viszont szerettem volna valami finom svájci édességet vinni. Ez is nagyon szép kis bolt volt, a falakon nagy tartályokban cukorkák. Így még tudtam volna vásárolni is, de nem találtam a zacskót. Aztán a cukorkák is jórészt karamell alapúak voltak, amit a barátnőm annyira nem is szeret, ezért lemondtam a dologról. K egy órát válogatta a Crtoon Network-ös nyalókákat, majd három darabbal távoztunk. Élmény volt kijutni a szabadba.

Szupermarket: Találtunk egy nagyobb üzletet is, ahol kaját meg ajándékokat akartunk venni. A bevásárló kocsiba természetesen érme kellett. Egy egyfrankost próbáltam bele, de nem sikerült. Ezután rápillantottam, és szóltam K-nak, hogy adjon egy ötöst. Ez akkora volt, hogy ránézésre se férhetett bele, de megpróbáltam – nem ment. Aztán rendesen megnéztem, és láttam, hogy két lyuk van, felülre egyfrankos, alulra félfrankos. Megpróbáltam felülre az egyest, de nem ment, ekkor úgy döntöttem, feladom, de utoljára még benyomtam az érmét az alsó lyukba, és végre volt kocsink (így utólag gondolom, hogy igazából félfrankos volt a kezemben).

A bolt elrendezése kicsit furcsa volt, és én az első kanyar után nem tudtam, hol a kijárat. Mivel a föld alatt voltunk, a fény sem segítette a tájékozódást. Hosszas (nagyon-nagyon hosszas) válogatás után kenyérrel, gyümölcssajttal, joghurttal, csokikkal és mentolos, C-vitaminos, szőlőcukros fruttival távoztunk. Ez utóbbit K vette meg végső elkeseredésében (ugyanis ez volt a legkisebb, és már nagyon menni akart).

Ezután jött a következő gond, a kijárat fellelése. Én nagyjából itt jöttem rá, hogy K sincs igazán képben. Végülis nagy nehezen kivezettem magunkat, de több olyan sarok is volt, ahol már a feladáson és a segítségkérésen töprengtem.

Bankautomata: Mivel a pénzemet elhagytam, és K is eléggé kiköltekezett, elkezdtünk bankautomatát keresni, hogy legyen pénzünk az állatkertre (igazából én akkor már egy ideje erősen lobbiztam az állatkert ellen, mert sejtettem, hogy a pénzfelvét nem lesz egyszerű, de nem akartam nyíltan ellenállni). Nagysokára találtunk egy automatát, ahol idővel sorra is kerültem, de csak egy pillantást vetettem rá, és láttam, hogy ez nem ad pénzt, amúgy is ezren voltak ott, féltem, hogy valamit elbaszok, szóval mentünk tovább.

A következőhöz először a bank előterébe kellett bemennem. Ott legalább nem zavart senki, és sikeresen jutottam pénzhez (mint utóbb kiderült, az elsőnél is az zavart, hogy a pénzfelvét bizonylattal és pénzfelvét bizonylat nélkül az menü volt, én meg azt hittem, hogy log, és azt írja, hogy valami kell, ami nekem nincs, és erre magamtól jöttem rá a másodiknál. 8-)).

Állatkert: Az automata után kicsit kitisztultam, és vállalkoztam rá, hogy megtervezem utunkat az állatkertig. Kinéztem, hogy a 6-os villamos a jó, majd megkérdeztem K-t, hogy hol vagyunk. Természetesen a 6-os megállójában ültünk, úgyhogy csak fel kellett szállni. Az állatkertben már elég tiszta voltam, bár a tájékozódás még mindig nehezen ment. Felhívtam a barátnőmet, aki azt állapította meg, hogy még mindig totál kész vagyok, mert túl gyakran röhögtem, és mondogattam, hogy „hú b+, ez nagyon kemény”. Az állatkertet viszonylag normálisan végignéztük, és mire végeztünk, nagyjából el is csendesedett az agyunk.

Állatkert után még kicsit mászkáltunk a városban, aztán vissza a vendéglátónkhoz, kaja, majd alvás és haza.

© Copyright 2002, 2002 Daath.