Cannabis:

Meszkalin, Budapest, egyedül...

Az élmény éve: 2002.
Az adag: kisebb adag meszkalin.

Egy napfényes januári délután beharaptam egy kisebb adag meszkalint, gondoltam, majd meglátjuk... (Lassan egy éve nem meszkáztam.) A történet ott kezdődött, hogy kikísértem egy barátomat a Déli Pályaudvarra. Mikor elindultunk, már másfél órája bennem volt a meszka és nem éreztem különösebb hatást azt leszámítva, hogy a szemben lévő panelház toronyháznak tűnt, és a szürke fotel pedig neonzöldnek.

A barátommal, nevezzük X-nek (aki teljesen tiszta volt), elindultunk a trolihoz. Már odafele a hátam mögött közeledő villamost nem vettem észre, aminek az lett a következménye, hogy majdnem megtanultam alulról szagolni bizonyos zöld növényeket, de szerencsére X barátom megoldotta a pillanatnyi problémát. Miután kiértünk a megállóba, és az a bizonyos troli is megérkezett, rájöttem, hogy gyakorlatilag én teljesen készen vagyok. Ebben a szent tudatban felszálltunk rá, és helyet foglaltunk hátul. Miközben utaztunk, olyan érzésem volt, hogy a troli igazából nem is megy, csak mögé vetítik a filmet, és hogy én egy teljesen más városban vagyok, úgyhogy nem is igazán értettem, hogy minek megyek én és hova...?

Az Erzsébet hídnál szálltunk át a villamosra, nos, onnan volt igazán érdekes az utazás. A villamoson, miután X barátom hülyeségeitől teljesen kikészültem a röhögéstől, észrevettem egy cicababát, aki vészjóslóan felém közeledett. A szája olyan volt, mint egy pióca, ami így rátapad a... Teljesen úgy nézett ki, mint az Alkonyattól pirkadatig című filmben az a vámpír, amelyiknek két rövid szarv áll ki a fejéből. Ennek a nőnek pont előttem nőtt ki az a szarva. Ezután én úgy megijedtem, hogy ugrottam egy kurva nagyot. Később megérkeztünk a Moszkva térre.

Leszálltunk a villamosról, és akkor már úgy éreztem, hogy órák óta utazunk, több ezer gondolattal a fejemben. Ott ismét majdnem elütött a forduló villamos, ami olyan éles hangok kíséretében érkezett, hogy szinte éreztem, ahogy széthasad az agyam. Közben megállapítottam, hogy fogalmam sincs hány kilogramm lehetek, és ehhez képest nekem hogy kellene mozognom... Úgy éreztem, hogy úgy mozgok, mint egy ősmajom, vagy mintha felül emelkedtem volna a gravitáció törvényein. Ezután meggyőztem X-et, hogy a Délibe jó lesz gyalog is...

A következő említésre méltó esemény az volt, hogy sétáltunk a haverrel egy gyalogos lejárón, amikor észrevettük, jön mögöttünk egy autó veszett gyorsan, ami épp hogy elfér azon az úton, mi meg ott mentünk a közepén. Szerencsére nem esett bajunk. Beértünk a Déli pályaudvarra 5 perccel a vonat előtt. X felszállt, vonat el... És én akkor jöttem rá arra, hogy itt vagyok valahol a nagy büdös semmiben, és haza kellene mennem... Mivel megszűntem tájékozódni, így elindultam gyalog valamerre, és elértem a Matáv székházhoz. Ahol is átmentem a túloldalra, kínosan figyelve a villamosra...

Ki tudja mennyi séta után egy nagy lépcső tövében találtam magam. Felmentem, pont a Budavári labirintusnál lukadtam ki. Elindultam a várba, miközben arab terroristákra lettem figyelmes, akik éppen egy turistabuszból szállnak ki... Ezen egy kicsit meglepődtem, de gondoltam, ők is megérdemlik a nyaralást! Az ásatások mellett haladtam befelé, miközben nagyon magasröptű társalgást folytattam magammal. És teljesen lenyűgözött az a gyönyörű ásatás mellettem. De nem értettem, hogy a szembejövő matuzsálemi korú mamika hogy szökött meg onnan... De továbbgondolva rájöttem, hogy kiásták a régészek, és szabadon engedték szegényt, hagy szárnyaljon, mint a madár... Az érzékeim kezdtek teljesen megváltozni, és fogalmam sem volt arról, hogy én ki vagyok, és mit csinálok itt a Földön... ha ez itt egyáltalán a Föld!?

És ekkor felnéztem... mert úgy éreztem valami figyel! Fölöttem a kapu tetején volt egy nagyon nagy vasmadár, ami a tollát rendezgette... Érdekes érzés volt megfigyelni egy nagy kovácsolt vasmadarat, ahogy tollászkodik! Felfedeztem a tér görbületeit, mintha a térháló itt-ott kilógna a textúrából, és fehéren világítana, mint a Counter Strike-ban rossz videocard-al. Közben semmi sem volt egyértelmű, kezdtek a dolgok egyre nagyobbak lenni, és egyre kisebbek... Az árnyak pedig egy helyre koncentrálódtak. Egy csodás szökőkút részletekbe menő tanulmányozása után elindultam ki a macskaköves részhez a vár elé, amelyek néha hullámoztak és tekeregtek. Budapest onnan fentről nagyon kísértetiesen nézett ki, mint ha frissen lett volna szőnyegbombázva.

Ekkor ráébredtem, hogy némileg alul vagyok öltözve... Egy atlétatrikó, rajta egy bőrdzseki kigombolva. Áh, hogy az a, :) nehezemre esik az írás, eltoltam egy dzsoját. Nem baj, folytatom. Szal elindultam lefelé a macskaköves úton, ahol a kövek között a repedések szakadékoknak kezdtek tűnni. És a kövek hegyeknek. Elkezdett aggasztani az, hogy nem mindig követem a lejtőt, hanem néha egyenesen megyek tovább. Időközben utolértem két amerikai turistát, akik megszólítottak, és valamit magyaráztak, és a fényképezőgépüket nyújtogatták felém. Közöltem velük valami halandzsát, röhögve haladtam tovább. Ekkor megint csak a macskakövek keltették fel a figyelmem, amik finoman, de nagyon szépen csobogtak.

Ekkor elértem egy olyan pontra, ahol kezdtem megkérdőjelezni a létezésem, és minden mást. Úgy éreztem, mintha a testem anyaga valami rugalmas gumivá változott volna, és csak pattogok lefelé a lejtőn. Figyelmes lettem egy a falba vezető lépcsőre, amin fel is mentem. A rács fel volt törve, és mögötte, bent a sötétben, egy hosszú folyosó volt, ahová be is mentem úgy 5-10, vagy ki tudja hány métert, és kezdtem úgy érezni, mintha a falak élnének, és magukba akarnának szippantani. De szerencsére hamarabb befostam, és kiszaladtam.

Leértem a lejtőn az alagút tövébe, ahol átkeltem a körforgalmon az életem kockáztatásával. Felmentem a hídra, ami nagyon vékonynak és szokatlanul instabilnak tűnt. Megint csak úgy éreztem, fel kell néznem, és megláttam egy hatalmas kőoroszlánt, ahogy a szeme sarkából engem figyel. Úgy megijedtem, hogy a híd közepéig futottam, ahol megálltam, és megláttam a Dunát lent, ami neonzöld volt, és állt egyhelyben. A híd pedig mintha siklott volna fölötte... Nagyon fly érzés volt, elindultam hát tovább. Ekkor úgy éreztem, hogy minden lépésemnél a híd rezeg, és majd szétesik. Inkább lassan mentem, mert para volt, hogy a híd leszakad. Átértem... huh, megint villamos.

Hosszú, leírhatatlan agyalások után egyszer csak a Nagyvásár csarnok és a Váci utca elején találtam magam, ahol rákanyarodtam a Váci utcára, és elindultam befelé. Rengeteg ember volt, és mintha egy kacsát láttam volna elfutni mellettem... Rengeteg ember, és mindenki csak az én vigyorgó pofámba bámult, akkor ott úgy éreztem, én vagyok a legelveszettebb ember a világon, és valahová el kellene bújni. De tudtam, hogy az csak a Bázison lehet, és az reménytelenül messze van még. És ekkor értem ki a Váci utca végére, a térre, aminek lenyűgözött a mérete... Gondoltam, lemegyek a metróhoz, mert talán hamarabb visszaérek. De mikor a mozgólépcsőt megláttam... rájöttem, kizárt, hogy én arra, vagy a bádogvakondra felüljek, arról nem is beszélve, hogy megint úgy éreztem, ha lemegyek, elnyelnek a falak... Reményvesztve, hogy talán soha nem érek haza, mégis elindultam, mert nem tudtam volna tovább állni egyhelyben. A Deákról elindultam a Bazilika irányába.

Ekkorra már kezdtem úgy érezni, hogy a derékszög már nem derékszögű, és a görbe nem görbe többé, és rájöttem, hogy az egyenesek a végtelenben találkoznak. Átkeltem a 4 sávos úton, mikor észrevettem, hogy szembejön egy face rövidgatyában és trikóban futva... Haladtam hát tova a Nyugati irányában, az utca úgy tűnt, mint ami végtelen, és én csak megyek, és megyek, és megyek... Akkor indult be a para, hogy megyek be a sok népbe, és bármikor szembejöhet egy rendőr. Ekkor elkezdtem elképzelni, hogy jön a rendőr és én olyan hülyén fogok viselkedni, hogy tuti bevisz, és én bent a zárkában azon fogok gondolkozni, hogy ezt csak hallucinálom, vagy tényleg bent vagyok... De mikor ezen paráztam, jött a sugallat, hogy le kell állnom, különben szétesek... Para stop. Meg is nyugodtam egész addig, míg egy kedves nénike ki nem nyúlt látszólag a kirakatból, de rájöttem, hogy csak az üveget törölgette. Okés, gondoltam, ez a munkája... Röhögtem, és mentem tovább. De rájöttem, hogy tényleg ez a munkája!

Ekkor valami szörnyű történt... Megláttam a Bazilikát!!! Álltam a tövében és arra gondoltam, hogy ezt ember nem építhette, mert ezt minimum ufók építették, mint a piramisokat... Valami nagyon ősi csodálattal néztem fel rá... Úgy nézett ki, mint egy hatalmas hegy, és megértettem, hogy én az univerzum milyen kicsiny kis pontja vagyok. Rájöttem, hogy a falai nem igazán felfelé mennek, hanem inkább mintha több irányba is dőlnének egyszerre... Ekkor úgy éreztem, mennem kell ettől a szörnyűségtől, mielőtt a falai be nem szívnak engem...

Ekkor egy kutyát hallottam vonyítani kétségbeesetten. Megálltam, kerestem a kutyát, de nem láttam sehol, sőt azt sem tudtam megállapítani, hogy milyen irányból jön a zaj... És csoda történt, a 14 éjszakai buszt láttam megállni... De csak most jöttem rá, hogy nem is arra jár, és főleg nem koraeste. Feltűnt a Nyugati, de nem mertem lemenni az aluljáróba, mert tudtam, sok a rendőr, és az én fejem a szembejövők tekintetéből ítélve elég gáz. Átkeltem hát fent. De nem zökkenőmentesen, hanem villamostól félve. A közeledő villamos úgy tűnt, mintha nagy fogakat hordana az elején... De azután felfedeztem villamosos vonásait. És megnyugodtam.

Ekkor megint csak ráeszméltem arra, hogy nem tudom mennyi idő telt el, és hogy én hol is vagyok ahhoz képest, ahová én menni szeretnék. Mintha egy nagy tengerbe kerültem volna, ahol nincs jelentősége se az időnek, se az anyagnak. Tudom, ez nehezen emészthető, de számomra tök egyértelmű volt, hogy az anyag nem is létezik, se az idő, hanem csak egy nagy űr az egész, és mi csak hisszük, hogy létezünk... Pedig nem is létezek...

Ekkor befordultam a sarkon, és ezt hallottam: „Jó estét kívánok, kérem igazolja magát!” Nem akartam hinni a fülemnek!!! Felnéztem, és két készenléti rendőr volt... Namost abban a helyzetben az ember nem hisz a szemének!!! A legnagyobb parám teljesült!!! Bemeszkázva, teljesen hulla készen, ki tudja, hány nap gyaloglás után (legalábbis annyinak tűnt) rendőrök... Miközben vettem elő a papírjaim, az jutott eszembe, hogy nekik az a szakmájuk, mint nekem a hobbim, hogy készen legyenek... :) Hehe, és elkezdtem piszkosul röhögni magamban... Vártam, hogy mikor mondják, menjek velük. De helyette azt mondták: „További jó utat!” És leléptek... Ah, úgy éreztem, túléltem a csatát, és még bajom sem esett... Kezdtem sebezhetetlennek érezni magam... Mivel már rájöttem, hogy semmi sem igaz abból, ami történik, és nincs is se testem, se más, amim sérülhetne... így para off, és mentem tovább...

Lehel tér. Villamos... megnéztem közelről... már nem is volt olyan félelmetes, sőt azt is érezni véltem, hogy él. Így hát megsimogattam, és elindultam gyalog tovább... Mert úgy gondoltam, hogy a világ eme remekre szabott csodáját jobb békén hagyni. Telefon. Hmm, van telefonom??? El is felejtettem. Felvettem hát. Egy lány volt. Nevezzük Y-nak... Y érdeklődött, merre vagyok. Én erre közöltem vele, hogy nagyon örülök, hogy hívott, mert már kezdtem a sok magamban beszélgetéstől becsavarodni, és hogy már azt hittem, örökre megnémulok...

Újra meglepett valami. Méghozzá az, hogy úgy érzékeltem a világot, mintha az menne, és nem én... Miközben ezen filóztam, rájöttem, hogy ott állok a ház előtt. Felmentem a lépcsőn, és becsöngettem. Mikor beléptem az ajtón, úgy éreztem, mintha valami szupermarathon lenne a hátam mögött, és a jelen lévő haverokon az öregedés jeleit láttam... Közöltem velük, hogy szabályszerűen hősnek érzem magam, hogy ezt túléltem!!! Komolyan örömmámorban úsztam, és büszke voltam magamra.

És jött az, amit egyszerűen azóta sem értek, talán avval magyarázható, hogy én egy külön univerzumban jártam, ahol más az idő és a tér fogalma. Szal közölték velem, hogy csak nem egészen 2 és fél óra telt el mióta elmentem... Hihetetlennek tűnt, hogy ennyi minden történt ennyi idő alatt... És akkor jöttem rá, hogy az a meszka, mit betoltam az arcba, kb. fél korongnyi hatóanyagot tartalmazott... :) És arra jöttem rá, hogy aki csak egy kicsit is hajlamos a parára, az soha ne tépjen egyedül meszkát, vagy ha igen, akkor ne menjen ilyen grandiózus sétára egy 2 milliós nagyvárosban egyedül. :)

Annak, amit tapasztaltam, láttam és éreztem, csak úgy az 1%-át sikerült leírnom... Trip volt a javából!!!

Ui.: Aznap este még be is rúgtam... Másnap több zúzódást és karcolást találtam a testem különböző pontjain.

© Copyright 2002, 2002 Daath.