Pavarottis Infarction:

A lelket sanyargató démon napja

Szikrázóan sütött a nap azon a fülledt nyári éjszakán. Persze nem ott, ahol hősünk volt. Neki még az sem adatott meg, hogy a Holdat lássa, hiszen aznap reggel vakult meg. De lehet, hogy már előző nap este. Sehogy sem tudott visszaemlékezni. Próbálta megmozdítani a karját, de nem volt karja. Próbált szagokat érezni a levegőben, de nem volt szaglása. Nem tudta, merre fusson, mert nem hallott semmit. Bár láb nélkül úgy sem tudott volna elmenekülni.

Ott feküdt valahol a világban és csak az elméje működött. Ezt persze nem tudhatták azok, akik rátaláltak. Ők azt hitték, meghalt.

Annyit azért érzett főhősünk, hogy elviszik valahová. Valahol nagyon hideg volt. Úgy értem ott, ahová vitték. Az a valahol. Nem pedig bárhol. Bár valahol csak volt. Mindegy, a lényeg, hogy mire továbbvitték rájött, hogy egy hullaházban töltött el bizonyos időt, nem tudni mennyit, de egy percnél többet, egy évnél kevesebbet (egy év az egy perc többszöröse).

Most bizonyára a temetőbe viszik. Érezte is, ahogy lefelé eresztik a hideg anyaföldbe, majd kis idővel később azt is, ahogy a földet dobják rá.

– Ne! – kiáltotta egyetlen hang nélkül. – Ne!

És akkor csoda történt. Látott. Színes neonfeliratokat. Mindegyik azt reklámozta: „Ne! Ne! Ne!” Meg azt is, hogy „Segítség!”. Meg, hogy „!!!”.

És hallotta a saját hangját. És érezte a saját vizeletének a szagát. És csak rohant, rohant a Világ pereme felé, hogy levethesse magát onnan... Kitárt karokkal zuhant egyre lejjebb, míg el nem tűnt valami tejszerű masszában...

És ez csak a kezdet volt...

© Copyright 2001, 2001 Daath.