Navi:

Történetek a semmiben

A dózis: 4g gomba a gyomorba.

Az Erowid megjegyzése: Ez egy igen figyelemre méltó élménybeszámoló, melyben tisztán megjelenik jónéhány a gomba élményekben gyakori és jellemző motívum.

Ez a kirándulás – legalább is leírva – nem volt olyan összefüggő, mint az előző. Ezért most nem a hatás alatti jegyzeteim következnek, hanem az, amit azok alapján hetekkel később írtam.

Set (lelkiállapot): Alázatos és reményteli. Úgy érzem, szükségem van a bensőséges egységre, hogy felkészüljek a családommal való találkozásra. Az előző élményem nagyon ígéretes volt, de bizonyos kérdéseket még tisztázni szeretnék.

Setting (szituáció): Szombat délután a lakásomon.

Adag: Körülbelül 4 gramm szárított pszilocibin gomba, egy kis cannabis, és narancslé.

A hatások a szentség elfogyasztása után 25 perccel kezdenek megjelenni. Ülök, egyenletesen lélegzem, és figyelek. Mint általában, most is finoman kezdődik. Tiszták a gondolataim, és valahogy „sikeres” ötletek formáiban jelennek meg, de ez önmagában nem is szokatlan. Bármikor megtörténhet, ha csendben vagyok, fókuszálom a gondolataimat, és a belső párbeszédre figyelek. Az utazás kezdetének első valódi jele az ereszkedés ismerős érzése. Olyan, mint a fejemben leszálló köd, ami tompítja, és átformálja érzékeim távoli érzeteit, és felerősíti a testemben megjelenő, sokkal közelebbi benyomásokat. Ekkor tudatosul bennem, hogy mibe vágtam bele, és hogy már nincs visszaút. Ezek a termékeny lehetőség reményekkel, kíváncsisággal, és izgalommal teli percei. És a karnevál délibábos képei lassan beúsznak a látóhatár kapuján.

A látvány

A pszilocibin erényei között a hangsúlyos képhatásokat kiemelt helyen szokták említeni. Érdekes módon ez számomra nem annyira jellemző, bár olyan sok tapasztalatot nem is tudhatok magaménak. Az a néhány kép, amiben részem volt, valóban nagyon sajátságos és szokatlan volt, de elszigetelten jelentek meg, és hamar elillantak.

Erről az útról csak egyetlen tiszta kép emléke maradt meg. Egy hárfára hasonlít, ahogy Picasso festené le. Ebben az univerzumban bizonyos, hogy nem létezhetne. A teste sötét, és valami idegen világ tengerpartján áll, egy rózsaszín és sárga égbolt hátterében. Húrok helyett a hárfa hajlott, háromszögre emlékeztető alakja ismétlődik egy a sarkok felé eltűnő fraktálszerű rácsszerkezetben. Nincs mozgás; csak a néma, mozdulatlan és kifejthetetlen élet lebeg elő a tudattalanom mélyeiből.

Az igaz, hogy ez volt az egyetlen tisztán megjelenő kép az élményem során, de a gomba-élményben mindig van valami „megjelenés” a dolgokban, de ez nem annyira egy-egy szemmel látható kép, hanem sokkal inkább egy alapvető igazság zsigerekig ható megélése. Megjelenik, de ez nem azt jelenti, hogy „látom”, hanem hogy „értem”. Gyakran élem át például egy konkrét metafora vagy archetípus esszenciális lényegét. A most következők nagy része is ilyen értelemben „jelent meg”.

A mélység

Olyan, mint egy kirándulás a végtelen mélységek peremén. A gomba elvezet a sziklaszirt széléig, a mélybe mutat, és rádparancsol, hogy nézz le. A biztonság kedvéért van ott egy korlát, egy ajándékbolt, és az idegenvezető idétlenül szellemeskedik. Elég közhelyes, vagy kimondottan idétlen helyzet, és a tájékoztató füzet mindenkit biztosít a felől, hogy a lezuhanás semmiféle veszélye nem áll fenn. De mikor belenézel a sötétségbe, és látod a hatalmas formák kavargását, hallod a mélységben visszhangzó zúgást és dübörgést, eszedbe jut, hogy miért jöttél. Ott állsz, áthajolva az élet peremén, és ahogy az éjszakát bámulod, valami felemelkedik előtted. Áttöri azt a szánalmas korlátot, és megérinti benned az Embert. Látod, ahogy minden élet elfolyik melletted azokon a fájó, remegő ajkakon át, visszaárad a Misztériumba, és látod, ahogy feltartóztathatatlanul és állandóan megújulva olvad az Igazságba. Megérted, hogy egy napon újra e szakadék peremén állsz majd, az ajándékbolt ablakai be lesznek deszkázva, a korlát rég leomlott, és a tájékoztató füzeteket is messze elfújta a szél. Az egyetlen vezetőd egy ismerős, csendes hang lesz, ami hívogatón int feléd a Rejtély mélységeiből.

A halandóság kérdése a gomba-élmény leglehengerlőbb motívuma. Minden más csak lábjegyzet. Az élet és halál kérdései bálványokként állnak előttem, amik áldozatot kívánnak. Olyan, mint egy számvetés. Az elmém közvetlenül az elillanó pillanatnyi életben találja magát, a megszokott zsibbadtság és figyelmetlenség mankói nélkül. Olyan dolgokkal szembesülök, amik arra késztetnek, hogy nagyon komolyan vegyem az életet; lelkiismeret, áldozat, felelősség. Megborzongva veszem tudomásul, hogy csak egy kölcsönbe kapott időben élek, és azok a dolgok, amiket a legjobban szeretek az életben, mind tovatűnnek. Kölcsönkapott időben élünk, és nagyon élesen látom most, hogy szorít az idő! Leírom magamnak: „Az Idő int felelősségre engem, hogy éljek, szeressek, s így elkerüljem vesztem.”

A gomba egy katalizátor, az élet, a saját életem felfogását segíti elő. Az emberi tapasztalás alapja a személyes nézőpont szerinti „szűrés”. Igaz, hogy ez az állandó alap, az „én” is csak időlegesen van jelen, de amíg élünk, csak ezt a szubjektivitást bírjuk és ismerjük, bármennyire igyekezzünk is meghaladni azt a művészetek, a tettek, és a szeretet által. Ha ezt elfelejtjük, ha megfeledkezünk róla, hogy saját életünket egyedisége által élhetjük meg, elveszítjük értékének tudatát, figyelmen kívül hagyjuk múlandóságát, önteltté válunk, és csak lógatjuk a lábunk, míg el nem jön értünk a kaszás.

De meg kell értenünk, hogy nem vagyunk elszigetelve az univerzumtól. Ez csak egy illúzió, kifinomult elménk csalása. Az életünk, a nézőpontunk egyedi. A kreativitás mechanizmusa. De mindannyian egy szubsztanciában osztozunk, abban változunk. A tükörben csupán más módon mutatkozik meg az univerzum, és így van ez minden mással is. Hol a különbség a testem és a világ között? Valójában az egyetlen különbség a nyelviségben van. Úgy tűnik, hogy a formák, színek és kémiai jellemzők különbségei csak a nyelvi elme esetleges termékei. Egy összefüggő Egész mozgó darabkái vagyunk, amik hullámokként emelkednek, és hullanak alá. A Buddha ezt már elmondta régebben, és jobban is.

Egy kihívást intéz felém, hogy vajon merek-e LÉTEZNI. A gombát nem hatja meg a hasztalan spekuláció; ő valóban a lelkiismeret hangja. Az oly ritkán elismert belső hangom, ami arra buzdít, hogy lépjek túl önmagamon. Szinte hallom, ahogy gúnyolódik, kineveti önteltségemet, és figyeli, hogy lesz-e vajon bátorságom cselekedni, figyeli, hogy most akkor mit teszek. Érzem a világ elvárását, hogy értelmet adjak neki, de nem vár sokáig! Eljön a számvetés ideje, még a saját szívemben is, amikor az életem annak fog látszani, ami az valójában volt. Ha eljön az idő, készen fogok állni? Mi történne, ha ma jönne el?

Érzem az erőt a dolgok mögött. Van, aki Istennek hívja. Mások Halálnak nevezik, ami a vég felé vonszol minket. A newtoni kauzalitás azt állítja, hogy a múlt energiája tol minket előre az időben. De hát nem húz minket többé-kevésbé akaratunk szerint a sorsunk felé valami furcsa vonzerő? Emberi részünk valami önmagán túli után sóvárog: az élet a vágyakozás érzete. Viharos tengerek, fájdalmas bűntudat... A vonzás kihúzott minket az állati természetből valami ragyogó és ellenállhatatlan csillogó csecsebecse felé, amit mint a kisgyerek követünk az egyre bonyolultabb összetettség fátylain át. Sokat szenvedünk az úton, de semmi nem lenne szörnyűbb, mint szem elől téveszteni a fényt, és elveszni a sötétségben. Követjük hát a fényt, akárhova vezessen is minket, és elnevezzük Reménynek.

A változás a természetünk része. Akkor vagyunk leginkább Emberek, mikor az alkotás által megváltozunk. Meg kell hát békélnünk valahogy a változás elkerülhetetlenségével. Sokat hallunk az egység szükségességéről, és a fajok és az egész planéta megbecsüléséről. Közben pedig rémülten figyeljük, ahogy a globális kultúra eltűnik a közös nevezőben: egy gyerekes és fagyos homogenitásban, ami elárasztja és kiirtja a fajunkat meghatározó változatosságot. Ezt az egységet keressük? Egy minden színtől és reménytől megfosztott mozdulatlan pontot, amiben nem történik semmi? Nem ez az univerzum természete. Nem azért vagyunk itt, hogy a megkülönböztethetetlenségig feloldódjunk egymásban, és megszűnjünk létezni. Ha élni akarunk, harmóniát kell vinnünk a világba, és hozzáadni magunkból valamit a kibontakozó univerzum dallamához. Ez a teremtő cselekvés, és ez a gyémánt az Emberiség királyi ékszerén. Az alkotás során harmóniát teremthetünk ott, ahol azelőtt nem volt. Ez az üdvösség ösvénye.

De röpül az idő. Hallom a sír szavát: „Légy hatással!”

Történetek a semmiben

Történetek fényről és sötétről, a történelemről, a szeretetről, és egy kisfiúról, aki egy napon valami furcsa gombát evett... Nem vagyunk mások, mint történetek a semmiben. Az élet egy elbeszélő alkotás. A nyelv és az emlékezet a teste; a tapasztalat a tápláléka. Nem az alakzatok maradandóak, nem a tettek maguk, hanem egy élet vagy egy esemény időtálló története, mint előadás. A nagyszerű élet arról ismerszik meg, hogy érdemes elmesélni a történetét. A tett értéke abban rejlik, amivel hozzájárul mások emlékeihez, bármi legyen is az értékelés szempontja. Legyünk akár híresek, akár ismeretlenek, a végsőkig felelősek vagyunk, hogy hogyan emlékeznek majd ránk, ha emlékeznek majd ránk egyáltalán.

De hol találom meg a történetet? A gomba azt mondja: „Megtalálod a szavakat az életed megélésében.” A nyelv forrása, a nyelv hatalmának a forrása a megélt élmény közvetlenségében rejlik. Olyanok vagyunk, mint valami alkimista szűrők, melyek a fortyogó, zsongó zűrzavarból a nyelv elixírjét desztillálják. Látom magam, ahogy végigrepülök a nyelvnek nevezett rendezett kellem sorain. Igen. Rendezett. De milyen megfoghatatlan! Ne hidd, hogy ismered, hiába élsz benne nap mint nap! Néha olyan, mint egy anyag, néha mint egy élőlény, evés, növekedés, ölés, emlékezés. Se nem barát, se nem ellenség, de olyan vad természetű, mint a sivatag szörnyetegei. Emellett pedig a kultúra tárháza, szoros kötelékben a történelem rejtélyével. A nyelvhasználat – a történetmondás – a belső történetek külsővé válása, a kapu, melyen át az újdonság belép a világba.

„A zsidó népet a titkos tudással hozzák összefüggésbe.” Hirtelen meglepődöm ezen a felismerésen. Vajon mennyi benne az igazság? Én az örökségemben látom a nyelvek és könyvek iránti szeretetem, és a dolgok megértése iránti vágyam gyökereit. De nem gondolkozom valami „titkos tudás” fogalmaiban. Ez talán a zsidókhoz való történelmi viszony leírása? Az igaz, hogy a középkori Európában az ördöggel azonosították őket, és vannak erre gazdasági és kulturális magyarázatok, de lehet, hogy ezek a dolgok valami mélyebb, szövevényesebb okot palástoltak? Lehet, hogy „a könyv népének” a nyelv iránti majdhogynem misztikus tisztelete a majdnem teljesen analfabéta sötét középkor kellős közepében tudatalatti félelmeket kavart? A nyelvek ismerete egy fajta mágia, és itt voltak ezek a zsidók a furcsa jelekkel teli tekercseikkel, amiket magasra emelve hordtak körbe templomaik legbelső szentélyében. Igen, a fekete mágia jeleit nem lehetett nem észrevenni. És az egész közepén: a nyelv misztériuma... De mi köze mindennek hozzám? Talán egy figyelmeztetés azzal a vágyammal kapcsolatban, hogy megosszam másokkal a növényi tanítók „titkos tudását"?

Hálaadás

Tisztán hallom a belső hangot: „légy hálás”, és bizony hálás is vagyok. Az egyetlen alternatíva, mikor a halandóságával szembenéz az ember; a félelem és pánik. Rajtam múlik, melyiket választom. Hálás vagyok a családért és a barátokért, a szeretetért, amiben részem van, és a szeretetért, amit cserébe elfogadnak tőlem. Hálás vagyok a bőségért, ami táplál, az új és változatos ételek élvezetéért, és a meleg vízért, ami a csapból folyik. Csodálattal állok őseim áldozathozatalai előtt, akiknek küzdelmeik és szenvedéseik szinte elképzelhetetlenek számomra, aki így bővelkedem a jóban. Hálát adok mindenért, ami van, és múlandó.

A barátság jelentőségére gondolok. Milyen csodálatos dolgokat tesz lehetővé a baráti kapcsolat, milyen jóízű örömöt! És milyen megrendítő tragédia, ha barátok nélkül él az ember! Megfogadom, hogy nyitottabb leszek az emberek baráti közeledésére.

Talán azért lehet, mert a hálaadás ünnepének időszaka van, de a hála érzése maradt velem leginkább. Az állandó hálaadás az ego múlandóságtól való félelmének ellenszere. Az élet egy kétoldalú érme. Magammal akarom vinni annak tudatát, hogy milyen szerencsés vagyok, ha váratlanul elhagyna a jó sors. Hálát adok hát mindenért, ami van, mindenért, ami múlandó.

A rejtély: remélem, ez segít

Azzal a szándékkal kezdtem hozzá ehhez az alkalomhoz, hogy tisztázzam magamban, merre kell vennem életem irányát. Először úgy tűnt, hogy ez a kérdés nem kerül terítékre. Végül is, a gomba azt mutatja meg, amit valóban meg kell tudnod, és nem feltétlen azt, amit szeretnél. De rájöttem, hogy végül is bőségesen el lettem látva útmutatással. Először a sürgető érzés az idő múlása kapcsán, aztán a hála szerepe a félelem leküzdésében. Aztán a nyelv rejtélyére koncentráltam. Mindig is izgalommal töltött el a gondolat nyelvvé formálásának kihívása. Ott vannak a keresgélés pillanatai, aztán a megfoghatatlan elégedettség érzése, mikor valami rejtélyes forrásból előbukkannak a szavak. Aztán a megelégedettség, mikor látom, hogy szavaim célba értek; érzékelvén, hogy ösztönzően, vagy kihívóan hatottak. Azt vettem észre, hogy a jól előadott történetekből emlékeznek az emberre, és én azt akarom, hogy úgy emlékezzenek rám, mint aki Jó volt.

A gomba megmutatta, mit tegyek, de az én feladatom marad kitalálni, hogyan. Ahogy beleolvad az evilágiság fényeibe, még egyszer utoljára szól hozzám:

„Légy tanító, légy mesemondó, vagy hagyjuk az egészet.”

© Copyright 2001, 2001 Erowid.