Ogre:

Kézzel tapintható semmi

Az élmény éve: 2011
Fogyasztott szer: Iboga 200 mg száraz gyökérdarabok elrágva
Testtömeg: 130 kg

Közel 3 éve szemeztem ezzel az akkoriban újnak mondott pszichedelikummal, de valahogy sehogy se vitt rá a lélek, hogy időt és energiát invesztáljak a dologba. Castaneda azt mondja a hasonló helyzetekről, hogy tanítója rengeteg lehet az embernek, de mestere csak egy. Mesteremnek az Ayahuascát tartanám annak ellenére, hogy manapság egyre ritkábban találkozunk. Akkor megyek, ha hív. Az Iboga esetén valahogy nem éreztem a hívást. Ez nem valami spiritiszta baromság, szimplán az élet szoktatott rá, hogy a nem kellő időben választott utazások valahogy mindig picit balul sültek el. Szóval jó pár év telt el, és annak ellenére, hogy nem találkoztunk személyesen, megpróbáltam minél több dolgot elolvasni az Ibogáról. Megtudtam, hogy az LSD-hez, vagy épp az Ayahuascához hasonló receptorokon keresztül dolgozik, de a leírások alapján igen eltérőnek tűnt. Egyrészt a tradícionális Ayahuascával szemben az Iboga képes olyan toxikus hatást kifejteni, ami halálos lehet. Az Ayával ellentétben ennek a medicinnek tehát van ún LD50 értéke, ezért különösen óvatosan kell hozzányúlni. Mivel "odaát" többnyire az ember mondhatni igen ritkán van egyedül, így megpróbáltam picit feltérképezni az Iboga spirituális felépítését is a lehetőségekhez mérten.

Az ibogát igen régóta használják a Mitsogo-k, és babongók, akik Gabon területein laknak. Míg egy Ayahuasca ceremónia alatt vallási nézetektől függetlenül gyakori az Otorongo megjelenése, aki egy jaguár képét magára öltő istenség, addig itt Bwiti aki szerencsés esetben találkozik az utazóval. Az összejövetelt hivatalosan egy Nganga készíti elő, aki a sámán ottani megfelelője. Amolyan révész szerepet tölt be a két világ között, de nem annyira elvont talán a szerepe, mint mi európaiak gondolnánk. Hasonló szakmaiság lengi körül a térségben, mint a cipészt, villanyszerelőt, fodrászt. Nincs is különösebben kiemelve.

Annyit tudtam az ibogáról, hogy igen vizuális tanító, aki téren és időn keresztül akár gyerekkori emlékeket is górcső alá véve képes az embernek megmutatni önnön valóját. A sokszor két-három napig is tartó élmény sokak szerint felér egy önismereti tréninggel. Az emberek valahogy észrevették az ópiátokról való leszokásban nyújtott segítségét. Előbb önjelölt gyógyítók, később komplex, orvosi segítséggel kombinált intézmények is megjelentek világszerte.

No most a cigarettán kívül nem igazán tudtam olyan dolgot az életemben, amiről le kéne hogy szokjak. Se nem füvezek, se egyéb rendszeresnek mondható szokásom sincs, de valahogy mindig találkozni szerettem volna Bwitivel. A vágy egy derűs öszi napon materializálódni látszott, amikor egy kedves barátom felajánlott az akkor még igen nehezen beszerezhető Ibogából egy izmosabb adagot. Rakosgattam, nézegettem hetekig, majd úgy döntöttem az idő és talán én is alkalmas vagyok egy találkozásra. Magam körül elrendeztem amit tudtam. Aya esetén még azt is meg kellett tanulnom, hogy bizony haragosok, nem kellően rendezett körülmények esetén sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy megmar. Ezeket a dolgokat rendezve, a házban őszi nagytakarítást követően nekiültem a történetnek. Új pszichedelikum esetén lehet, kissé paranoid vagyok, de éreztem már ezt-azt és nem mindig voltam biztos benne, hogy valaha is visszatérek. Épp ezért gépem ablakán új emailt nyitottam, címzettnek a legjobb barátomat állítottam be, leírtam hogy miből mennyit vettem be, és hogy itt és itt vagyok. Hozzáféréseimet is leírtam, valamint elbúcsúztam a teljes családtól, barátoktól, mindenkitől a lehetőséghez mérten. Mivel konrét, Ibogához köthető halálesetről akkor még nem hallottam, levelet Boomerang pluginnal időzítettem, hogy 72 óra múlva küldje el, majd kiléptem azzal a reménnyel, hogy azért csak rendben lesz minden.

Hasonlóan más növényekből ismert gyökér kéregnek ez a növény is száraz volt. Morzsolni nem lehetett, sárgás színe a vaj és a tojás sárgája közé lehetett tehető. Rágásra kb olyan lehetett, mintha cseresznye fát rágnék. Könyvekben úgy írták, hogy elég keserű lesz, de számba véve olyan fokát éreztem ennek a keserűségnek, amit nem tudok azóta sem semmihez hasonlítani. Nem is a gyomromra volt irrigens, hanem ha van olyan hogy az ember egy íztől képes öklendezni, hát itt ez történt. Feltalálva magamat, és készülve azért a dolgokra előkaptam egy tubus mézet és egy kübli natúr gyümölcsteát, és azzal rágtam össze a száraz gyökérdarabokat. Furamód a gyomromba leérve valahogy megnyugtatott picit. A bevételt követően nyugodt zenét raktam be, majd vártam. Közel egy óra telhetett el, mikorra érezni kezdtem a hatásokat. Szimpla bágyadtság vett rajtam erőt, és némi fülzúgás trollkodott bele a kedvenc zenémbe. Idegrendszerem fokozatosan kisimult mint egy EKG görbe, és olyan nyugalom árasztotta el a helységet amit rég éreztem. Az állapot egyre mélyült és elért egy pontot ahol úgy éreztem mindentől kellően távol vagyok. Jelen voltam fejben, nem szédültem, nem volt hányingerem, de valahogy olyan érzés kerített hatalmába, mintha lelkem legalapabb, szinte motoros funkciót valamiféle dióba tessékelték volna finoman. A zene, a fények, a tűz lángja, és minden fokozatosan valahogy másodlagossá vált. A közel egy órán keresztül válogatott lejátszási lista helyett ha Tankcsapdát raktam volna be, abban az állapotban az se másított volna a helyzeten.

Az órára néztem, látva a számokat, nem halucináltam, de valahogy mégis nehezemre esett leolvasni a számokat. Saját időképzetem szerint közel egy percbe telt, mire megfejtettem, hogy közel 3 órája rágtam el a növényi részeket. A téridő belassult, szinte megállt. Mintha lebegtem volna saját közegemben, mindenféle vizualizációk nélkül. Csend és béke vett körbe. Hirtelen jött gondolattól vezérelve a cigisdoboz után nyúltam, majd 17 évnyi rutinnal a számba vettem egy rudat és meggyújtottam. A tüdőmet éreztem, ahogy betölti a füst ez nekem jól esett évek óta. Itt és most nem. Olyan idegennek éreztem a cigarettát a számban, mintha biblia helyett egy Ikea katalógusból olvasna az esperes úr a vasárnapi misén a zsolozsmás tömegnek. Idegen volt. Nem a kívánság szűnt meg, szimplán úgy állt a számban, mint 17 évvel az előtt a kolesz udvarán. Nem tudtam hová tenni az érzést. Valahogy semmi és senki nem hiányzott ebből a pillanatból. Ha bele is akartam rakni bármit, azt azonnal kivetette magából, átesett rajta. Így lett ez a vésztartaléknak berakott zenémmel is. Egyszerűen kézzel tapintható semmi vett körül, ami ott és akkor valahogy igen jól esett. Közel 8 órán keresztül voltam ebben az állapotban. Normál esetben amikor egy gondolat elindul az ember fejében, akkor megannyi elágazást generál, lehetőséget mérlegel a másodperc tört részében. Ez ott és akkor megszűnni látszott. Voltak gondolatok. Nem tudnám azt mondani, hogy nem. De azok végigfutottak elejüktől a végükig. Ha felidéztem egy múltbéli eseményt, a történetnek nem lett vége pár másodperc alatt. Nyugodtan és kiszámíthatóan az egész sztori végigment. Ebben az állapotban maradtam hosszú órákra. Nem éreztem, hogy valaha is vége lesz, de ez ott és akkor egyáltalán nem zavart. Koordinációs képességeim tökéletesen működtek, és egy kis trükköt is bevetettem. Kínai piacon láttam egy szét designolt órát pár éve, aminek lényege, hogy az eltelt órákat piros ledek jelezték, 5-ös csoportokra bontva. Egyebet nem tudott szegényke. Viszont ezt tökéletesen. Rájöttem nem rég, hogy a hasonlóan leegyszerűsített adatok felfogható állapotba kerülnek.

Tudtam, hogy 13 óra telt el, minden változás nélkül. Kezdtem picit belefáradni, így forró vizet engedtem és gondoltam megfürdök lefekvés előtt. A fény zavart, ezért sötétben merültem a forró folyadékba. Az élmény mintha erre a pontra várt volna 13 órája. Beindult valami, illetve semmi. Ahogy egyre többet éreztem a vízből, rettenetesen kettős érzés töltött el. Olyan volt, mintha először találkoztam volna vele, és egyben azt is éreztem, mintha mindig is benne éltem volna. Anyaméh-szerűen ölelt körbe a folyadék. Csöndben, sötétben, tisztaságban, egyedül. A szemem előtt ebben a pillanatban fraktálok jelentek meg, aktívan, erősen, minden előjel nélkül. Gondolatok nélkül néztem végig, ahogy közvetlen közelről szinte az arcomba néz valami, vagy valaki. Bőrét apró, ledekhez hasonló, színes fényforrások borították, amik kiadtak formákat, ráncot, mindent. A fényeknek ugyanakkor nem volt színük. Illetve inkább azt mondanám, hogy a megszokott RGB skálán leírni nem igazán lehet ezeket. Mélysége volt magának a színnek, a formának, de valahogy másként. Csöndben figyeltem. Mit akar? Mit szeretne? Annyira valóságosnak hatott, hogy nyelni is elfelejtettem hosszú percekre. Miért jött? Ő lett volna Bwiti? Ezt utólag sem tudom megállapítani. Az élmény ezen részét szívesen tovább mesélném, de igazából semmi egyéb nem történt benne. Ahogy jött, úgy ment el, és helyét a jótékony semmi vette át. Nagy levegőt vettem, kiszálltam a kádból és a nagyszoba felé vettem az irányt, ahol megpróbáltam aludni. Közel 4 óra forgolódást követően tudtam elaludni és 4 órát ha aludtam.

A másnap fénye rettenetesen zavart. Zenét raktam be, majd indultam a konyhába kávét készíteni. A szám igen keserű volt, így fogmosással indítottam de nem segített rajta. A kávé mellé a házunkban lévő pékségből hoztam fel a kedvencemet, egy lekváros buktát. Az ízeket éreztem, de az élvezet elmaradt, ahogy a ciginél is. Elszívtam azért megszokásból, de annyira rosszul esett, hogy szinte hányingerem lett tőle. Mindegy. Majd később, gondoltam. A későbből jó egy év lett. Egy év dohányzás nélküliség. Ebből az első hét úgy telt el, hogy mindenem keserűvé vált. Maci mézzel a zsebemben közlekedtem ez idő alatt,ami bizony elfogyott pár nap alatt. Hogy mi változott az élmény után? Közel egy hétig gyakorlatilag elég minden-mindegy állapot következett, az alapokra kiterjedő erős kötelességtudattal. Bejártam dolgozni, és hoztam is a szintet. De pont azok a dolgok, amikben valahogy örömömet leltem, kicist háttérbe szorultak. Ilyen lett a zene, a jó kaják, a sport és még pár olyan dolog, amik az életem szerves részét képezték addig. Vissza kellett ezeket építenem.

Közel egy hónap eltelte után éreztem magamon, hogy ugyanaz az ember vagyok, pár rossz szokás nélkül. Nem ezért ettem meg az ibogát és igazából nem is számítottam rá, hogy minimális vizuál mellett pont egy olyan dologba nyúl bele amire nem számítottam. Utólag összehasonlítva az Ayahuascával, Bwiti egy igen ősi és tiszta lényként mutatkozott be. Számomra egyszerűségénél fogva inkább eszköznek tűnt, mint entitással rendelkező valakinek. Ugyanakkor úgy képzelem, hogy kulcsai vannak. Míg az Ayahuasca anyai szeretettel ölel körbe és szedi ki belőled az út porából a ruhádba ragadt bogáncsokat, addig ez valahogy teljesen más. Nem mondanám hogy a másik oldal, mert az számomra a peyote. Inkább egy ősi rokon, jó kapcsolatokkal. Az iboga a saját pszichedelikus történetemben az amerikai nagybácsi szerepét töli be elképzelésemben. Kicsit más, kicsit fura, de kétségtelenül erős és olyan kulcsokkal is rendelkezik, amivel tapasztalatom szerint más nem.

5 év telt el az élmény óta. Tapasztalatszerzésként írtam le ezt a beszámolót, és mert érdekes és potens medicinnek gondolom. Azóta rengeteget olvastam róla, és világossá vált, hogy bizony fő potenciálja a függőségekről való leszokásban rejlik. Míg Gabonban istenként tisztelik, és beavatnak vele, addig Európában ismét csak eszközzé fog válni valószínűleg. Őszintén remélem, hogy amit éreztem, azt megfelelő tudással és felszereléssel rendelkező szakemberek kutatják a világ eldugott laboratóriumaiban és egyszer eljön az idő, hogy a körzeti orvos végre nem tünetet kezel, hanem felírja az ibogapirint ha valakinek pont az kell valami ópiát, a nikotin, vagy épp az alkohol elengedéséhez.

© Copyright 2017, Daath.