Facombkivammá:

Mámor Memoár II. – Hajnalcsillapító

Lassan közeledik a hajnal. Ezer és ezer emlék bevillan, ahogy ebben a szobában ültem, ahol most, és észrevettem: a Nap épp most kel fel.
Igen, megint túl sokáig maradtam fenn.
Általában valamely számítógépes játék volt az oka. Sokan ismerik, sokan nem értik, de ettől még ott van az a virtuális valóság, ami le tud nyűgözni, és képes magába szippantani hosszú-hosszú órák erejéig. Csillapítják a hajnal fájdalmát: egy új nap kezdődött el, és én végig a gép előtt ültem. Csak arra a rövid pillanatra láthattam meg a világ ezer színét, amíg kimentem a fürdőszobába tölteni egy pohár vizet, és kinéztem a tetőablakon, ahol pont láthattam, hogy premier plánban kel fel a Nap. Egy pár órája ugyanígy, vízért kimenve még a végtelen univerzum csillagait csodálhattam az ablakon keresztül, de annak már vége.
Ez a dolog megmaradt, még ha olyan sok minden el is veszett.
Azóta is sokat ülök a szobám melletti „elválasztó szobában", a cigarettámat szívva, és nézegetem az eget, a Holdat, a csillagokat, és közben eszembe jut, hogy gyermekkoromban mennyire rettegtem itt, mikor anyum egyedül hagyott, és egyedül kellett volna aludnom. Sírtam, és valamitől nagyon, NAGYON féltem.
Talán az is lehet, hogy egy sötét alakot képzeltem az ablak mögé, vagy talán láttam a jövőt egy pillanatra…
De ne rohanjunk ennyire előre. Hol is kezdődött?
Azt hiszem, megvan. Még a gimnáziumi évek alatt történt. Kinn ültünk egy tábortűz körül, egy másik faluban a barátaimmal és pár idegennel (lévén rock-megmozdulás volt) és egy addig sosem látott srác arról beszélt, hogy mi is az a szerecsendió. Meg hogy ő egy narancsnak érezte magát, és meg akarta hámozni magát, de a barátja jobban járt, mert ő már a narancslé fázisban volt.
Mi a fasz?
Hittem is, meg nem is. De azért felkaptam rá a fejem. Talán tényleg működhet? Milyen érzés lehet? Hogy érez egy narancs? Mi ez az egész egyáltalán?
Egy pár nap töprengés után azt mondtam: megpróbálom. Kerüljön, amibe kerül. A lakótársam megnézte nekem a neten a dózisokat, úgyhogy belőttük, hogy mennyi kell (utólag hozzátenném, hogy sokkal nagyobb dózist tuszkoltam magamba, mint amennyit elbírtam volna), és mivel épp a helyi szupermarketbe indult, volt olyan kedves, és hozott nekem kettő darab zacskós őrölt szerecsendiót és hozzá joghurtot. Bár a srác a tábortűznél azt mondta, hogy ő egészet vett, és azt aprította bele a joghurtba, úgy véltem, az őrölt is megteszi. Iszonyat nehezen magamba gyűrtem a 40 gramm (!) szerecsendiót, joghurt és tésztás leves segítségével, de egyik sem segített az íz tompításában, borzalmas volt. Egy darabig csak ültem a helyemen, és vártam, hogy történjen valami. Fél óra múlva kezdtem érezni valamit, erősen zsibbadt a fejem, fáradt lettem, DE: úgy éreztem, tudok légdobolni, ezért ezt mindjárt prezentáltam is saját magamnak. Mikor a lakótársam megkérdezte, mit csinálok, készségesen válaszoltam: tudok dobolni. Röhögött, akárcsak én, aztán nem bírtam tovább: az álmosság úgy felerősödött, hogy le kellett dőljek aludni.
Valami isteni csoda folytán (vagy aktív gyomorrezgések miatt), de hajnali hatkor felkeltem, és éreztem: valami gáz van. Kimentem a WC-re, leültem, vártam, de semmi. Jó, akkor nem ez a probléma. Visszasétáltam a szobámba, leültem az ágyra, és akkor éreztem: jönni fog, aminek jönnie kell. Az első hányás még a szobámban ért földet, közvetlenül az ágyam mellett, a másodikra már sikerült kirohannom a WC-be. Kellemetlen volt. Aztán összeraktam annyira a gondolataim, hogy rájöjjek: hatalmas mázlim van. Aznap terepgyakorlatra mentünk az osztállyal (értsd: egy hét túrázgatás a biológiatanulmányok jegyében – azaz ivászat és templomnézegetés minden nap), és 7:30-kor indul a busz. Felkaptam az előző nap odakészített cuccaim, és megindultam a buszhoz, de abban a pillanatban, hogy kiléptem a kényelmes lakás aurájából, rájöttem, hogy ez messze nem lesz egy könnyű dolog.
Egy: iszonyú álmos vagyok, helyben el tudnék aludni.
Kettő: még mindig szédülök.
Három: robotmozgás ON.
Valahogy levitettem magam egy helyijárattal a gyülekező pontig, ahol addigra már páran összegyűltek. Zuhogó eső, mindenkin esőkabát, sokaknál esernyő, én sima pulóverben leültem a pad közepére, és abban a pillanatban elaludtam.
Innentől kezdve tényleg csak apró részletekre emlékszem: felszállás a buszra, leszállás egy templomnál, ahol ismét bealszok, leszállás egy múzeumnál, ahol nagy nehezen végigslattyogok, aztán megérkezünk a szállásra, ahol bedőlök az ágyba, és másnap keltenek fel.
A többiek azt mondták, három napig teljesen zombi-üzemmódra kapcsoltam, én nem emlékszem, mikor kezdett tisztulni a kép, de egy pár nap alatt már vidáman iszogattam és vízipipázgattam a többiekkel, akikről érdemes megjegyezni: tartották a hátukat. A tanárnő, aki vezette a terepgyakorlatot, rengetegszer megkérdezte, hogy mi van velem, és a többiek azt mondták: csak bulizott az éjjel, és most fáradt. Persze tudták, hogy mi történt, és onnantól kezdve ez gyakori beszédtéma volt.
De nem kell félteni: még az eset előtt rengeteget tubákoltunk a gimnáziumban, bizonyítva, hogy mi aztán nagyon kemény elcseszett junkie rocknrolla arcok vagyunk.
Vagy még inkább: feltűnési viszketegségben szenvedő piti nikotinhuszárok.
Visszatérve: többször nem nyúltam szerecsendióhoz, ami szerintem nem is csoda. Ott valahogy képes voltam már elsőre felfogni a leckét: ha szar, akkor ne csináld! Elég egyértelmű, de mégis könnyű nem észrevenni.
Na, igen, de mi van akkor, ha nem feltétlenül rossz elsőre?
Sok év telt el, amíg csak Mary Jannel randevúzgattam, és aktívan porcióztam a már említett tubák-utcákat osztálytársaimmal, zenekarom tagjaival – barátaimmal.
Aztán, egyetem alatt, a zenében alternatív motivációra leltem. Ahogy Gibby Haynes énekelte, hogy márpedig ő utálja a köhögéscsillapító szirupot (amit szintén hittem is, meg nem is), valahogy megfogalmazódott bennem: ha utálja, akkor miért? Ha pedig az egész csak cinikus
kacsintás felém, miért ne próbáljam ki?
[Első két DXM-tripemről részletesebb beszámoló található az oldalon, Egy vicces éjszaka illetve Egy letűnt barátság emlékére címmel.]
Az első két alkalom határozottan bíztató kezdet volt. Micsoda megkönnyebbülés: kedvesek velem a kemikáliák! Persze utána nem fukarkodnak a mellékhatásiakkal sem…
Aztán egy akkori lakótársam megemlítette, hogy egyszer a Balaton körül táboroztak a barátaival, és egy este bizonyos hajnalkamagokat vettek magukhoz, joghurttal elkeverve, és egész este trippeltek az erdőben. Külön kiemelte a csokiból képződő pókhálókat, erre határozottan emlékszem.
Próbáltam észben tartani a dolgot, de aztán az egyetemi teendők miatt el is felejtettem, mígnem Z (akkori énekesünk és legjobb barátom) valami olyasmit mondott:
- Ja, hallod, tegnap megyek ki a szobámból, és ugye nem nagyon szoktam figyelni a híreket, de akkor felfigyeltem arra, amit mondtak: „a hétvégén ez a három fiatal egy bizonyos hawaii törperózsa nevű növény magjait elfogyasztotta, majd két nap után önként bementek a helyi kórházba, hogy segítsenek rajtuk. Többször hánytak és hasmenésük volt, a kórház vezetője szerint csoda, hogy nem vesztettek annyi vizet, hogy belehaljanak". És mindezt egy ilyen idős, szemüveges bácsi mondta be, én meg már vártam, hogy hozzátegye: „bizonyára, baromi jó tripjük lehetett".
Akkor arra gondoltam, hogy ez hasonló növény lehet a hajnalkához, úgyhogy aktív kutatómunkába kezdtem. Na, jó, nem olyan aktívba, mint kellett volna, de felkerestem a DXM tripre készülés alatt megismert Erowid-ot és Daath-ot, és választ kaptam legfontosabb kérdéseimre: mi ez a növény, hogy néz ki, és MENNYIT KELL BEVEGYEK AHHOZ, HOGY HASSON?
Lakótársam sejthette, hogy rápörögetem a dologra, amikor megkérdeztem tőle: hol lehet ilyen hajnalkamagokat venni? Azt mondta, nézzek utána a Sparban, bár a kérdés feltevésének időpontja nagyjából tél közepe lehetett, ezért hozzátette: inkább tavasszal érdemes próbálkozni, amikor szezonja van.
Tavaszig várni? Na, azt már nem. Kis kutakodás után találtam egy helyi mezőgazdasági cikkeket áruló boltot, ami tele volt mindenféle maggal. Sejthették, mire kell a dolog, mert „egyetemistának öltözve" állítottam be a boltba, tél közepén, és tíz csomag Ipomoa violaceae-t vásároltam, és semmit sem kérdezősködtem arról, hogy hogyan is kéne elültetni ezeket a magocskákat…
Megvettem őket, bementem az aznapi gyakorlatomra, ami a héten az utolsó órám volt, és utána fénysebességgel felszálltam egy hazafelé tartó buszra.
Senki nem tudott a terveimről: talán lakótársam sejthette, de se a barátnőm, se a barátaim, se családtagjaim nem tudták, mire is készülök.
Hazaérve felmentem a netre, és utána szembesültem az első problémával: nem találom a mákdarálót! Fuck! Pedig itt kellett lennie… A francba, hát, úgy látszik, mégsem… Szilárdnak hitt alapokon nyugvó tervem pillanatok alatt kártyavárként omlott össze. Hát, akkor marad a B megoldás: elrágcsálom…
Meglepően tapasztaltam, hogy a leírtak ellenére nem is kellemetlen az íze (ezt persze nem sokáig gondoltam így).
Nem tudnám felidézni, mennyi magot ropogtattam el, de nem lehetett olyan sok. A hibáimra viszont már könnyebb visszaemlékezni: nulla józan vigyázó nem volt velem, ami elég vakmerő és rizikós vállalkozás, még kis dózisnál is. Valamint alig olvastam csak néhány beszámolót, azokból is csak a rövidebbeket, amik jól sültek el. Pedig nem árt mindenre felkészülni.
A sors viszont kegyes volt hozzám. A szobámban ücsörögtem, vártam, hogy hasson a dolog, de nem akaródzott történni semmi. Barátnőmmel beszélgettem a szociális hálón keresztül, amikor átküldte Dancsó Peti, a Videómániás srác egyik videóját, ahol éppen a Szuperboyzt elemezte ki, és kezdett feltűnni, hogy nem emlékszem a pár másodperce elmondott dolgokra. A videó felénél járhattam, és nem emlékeztem az elejére… Aztán jött, aminek jönnie kellett: az azóta elhunyt Bajor Imre (Isten nyugosztalja) részegesnek/másnaposnak tűnni próbáló bénázását vetette össze a Félelem és reszketés „hüllő-tripjével", a film legjobb zenéjét (Ray Cooper és Tomoyasu Hotei – A Drug Score Pt. 3 – Flashbacks c. örökérvényű nótáját) alávágva. Az volt a gondolatom: „na, ez tetszik". Kimentem a fürdőszobába megnézni a pupillám, ami az átlagosnál valamivel nagyobbra dagadt. Persze, ha ezt akkor meséltem volna, valahogy úgy tűnt volna, hogy „akkora volt, min a HOLD". Aztán később észrevettem, hogy az a tükör pont úgy van elhelyezve, hogy bármikor belenézek, az árnyék miatt nagyobbnak tűnik a pupillám…
Megörültem viszont a ténynek, és kis idő múlva kezdtem a színek élénkülését megfigyelni, de csak nagyon enyhén. Olyan fogalmak ugrottak be, mint „idő", „végtelen", „univerzum", de nem igazán mentem bele a kibogozásába. Nem is nagyon tudtam – kezdtem elfáradni. Lefekvéskor úgy éreztem, mintha valami buliban lennék, legalábbis ami a fényeket illeti, mivel becsukott szemmel kék-zöld-fehér-piros színeket láttam villódzni mindenfele.
A trip nem lehetett hosszú, egy három-négy órás időintervallumot mondanék, és könnyen elaludtam utána, szóval ebből is látszik, hogy igen kicsit dózissal „dolgoztam" – így utólag azt mondanám, bárcsak a többi alkalommal is ebből indultam volna ki…
Ettől függetlenül a trip nagy hatással volt rám, valószínűleg az önelemző mivoltának elmaradása miatt… Emiatt nem tudtam megállni, hogy barátnőmnek ne meséljek róla, aki meg is dorgált, hogy miért nem mondtam el neki előre. Igazából féltem, hogy lebeszélne róla, ami bizonyára nem történt volna meg, csak szerette volna, ha biztonságban vagyok. Megkérdeztem, érdekelné-e egy hajnalka-trip, de azt mondta, nem tudja még.
Mindenestre én folytattam a kísérletezgetést, annyi változtatással, hogy előtte elmondtam barátnőmnek és alkalmasint Z-nek is. Volt egy-két sikertelen kísérletem, amikor kihánytam (akkor már nagyon utáltam az ízét), illetve volt egy, amikor citromleves áztatás után, biztos, ami biztos, benyomtam a magok maradékát, ami olyan mértékű fejfájást és robotmozgást eredményezett nagyjából másfél napig, amit senkinek nem kívánok.
Ezek után került először elő az úgymond bad trip, amit még tudtam irányítani. A set-setting nem teljesen volt tökéletes: bár hosszú hétvége volt, és volt egy kis füvem is, ismét egyedül voltam, kissé szorongva az egyetemi tanulmányok miatt, ráadásul követező napra be volt tervezve egy fogorvos. „Nem baj, egy trip még belefér"…
A biztonság kedvéért bekészítettem egy kis antidepresszánst is, hátha rosszra fordulnának a dolgok…
Ez meg is történt elég hamar. Miután a fű hatása alábbmaradt, kezdtem túlpörögni, pedig szerettem volna elmenni aludni. Hajnalka viszont nem szeretett volna aludni, ezért bevettem az antidepresszánst. Nem tudom, ennek köszönhetően-e, de higgadt maradtam, és bár agyamban forogtak a gondolatok, néha hurokban, néha kaotikusan, és permanens hallottam egyfajta „megakadt-a-lemez" féle ordítást/hörgést, lefeküdtem egy kikészített matracra, és azt mondtam magamnak, hogy: el fog múlni, ez csak az LSA hatása. Be is jött, egy pár órát sikerült aludnom a fogorvos előtt, ami, gondolom, mondanom sem kell, életem egyik leghosszabb és legrosszabb fogászati beavatkozása volt. Alig tudtam járni, mintha ólomból lettek volna a lábaim, a fejem zakatolt, ráadásul a rendelőben jöttem rá, hogy fogat sem mostam, át sem öltöztem, a szám bizonyára a magok maradékától és a fűtől bűzlik – nem irigyeltem a fogorvost sem…
De valahogy túléltem, anyum meg azt hitte depressziós vagyok, mivel egész nap csak feküdtem, és nem csináltam semmit… Vagy legalábbis ezt hitte, igazából a magok jellegzetes fárasztó hatását pihentem ki.
Ezek után viszont barátnőm azt mondta, hogy kipróbálja velem (nem emlékszem pontosan, hogy azért, mert tényleg érdekelte, vagy csak addig zaklattam vele, míg bele nem ment).
Ekkor került sorra a mákdaráló és a színes izzók megvásárlása.
[Az oldalon megtalálható a trip részletes leírása, Jó rezgések címmel.]
Eltekintve a kisebb kellemetlenségektől, egy kellemes trip volt, bár a vége felé ismét előkerültek a kellemetlen velejárói a veszélyes szerekkel való játszadozásnak.
Ez persze nem csökkentette a mihamarabb újra kipróbálás vágyát, így rá egy pár hétre ismét kipróbáltuk. Ekkorra azonban már volt annyi eszem, hogy józan sittert biztosítsak, ez pedig Z volt. Azt mondtam, nézze meg, és ha tetszik, próbálja ki velem. Beleegyezett.
A joghurtos megoldást választottuk, ennek (és az előző közös tripünknek) köszönhetően egy életre elment a kedvem néhány joghurttól, mert akaratlanul is beugrik a hajnalkamagoknak az a borzalmas, leírhatatlan íze, és azonnal hányingerem lesz… No, meg persze a felejthetetlen érzés, amikor a torkodra tapad az összecsomósodott hajnalkamag-joghurt kombó, és semmi szín alatt nem akar leválni onnan, tovább biztosítva a zamatot… Nyamm…
Két részletben terveztük elfogyasztani, de barátnőm az első részlet után azt mondta, nem kér többet, én viszont befaltam (értsd: kínkeserves munkával leküzdöttem a torkomon) a második adagot is, ami kisvártatva vissza is jött.
Akkoriban voltam benne az aktív herbálos korszakomban, ezért biztosítottam egy kis „műzöldet" a triphez, amiből barátnőm nem kért, de Z beszállt egy pár kör (na jó, talán az összes kör) erejéig.
A barátnőm kiment WC-re, mi pedig Z-vel elkezdtük nézni a Félelem és reszketés Las Vegasban-t, amin szétröhögtük magunkat (különösen az „All I need is a place to COOK" részen), aztán Z-nek feltűnt, hogy a barátnőm egy jó ideje nem jött vissza. Addigra már a fürdőszobában volt, és a hasát fájlalta. Fáradt is volt, és nem is tetszett neki a dolog, úgyhogy hazatessékeltem Z-t, majd barátnőmmel lefeküdtünk aludni, és csak arra emlékszem, hogy átöleltem, míg a szokásosnál erősebben átjárt az érzés, hogy mennyire szeretem. Bár aznap este lehettem volna figyelmesebb is, és kevésbé önző, ettől függetlenül nem volt addigra már bennem kellemetlen érzés, csak egyfajta erős, jóleső érzés, hogy van valaki, akit szerethetek. Mosolyogva aludtam el.
Másnap ébredés után még éreztük a magok hatását, nehéz volt összpontosítani egy dologra, még ha az a dolog éppen a filmelemző Nostalgia Critic volt.
S azt hiszem, egy kivételtő eltekintve, itt ért véget az, amikor e szerek adtak számomra valamit. Ezután következett az a szakasz, ahonnan már csak a dolgok elvétele következik. Nem lesz könnyű róla írni, és nem is mindent fogok leírni, de talán jobb is. Ettől függetlenül megpróbálom visszaadni azt a terrort, amibe saját magam kényszerítettem.
A „kísérletek" után Z is beadta a derekát, benne volt egy közös tripben. A józan sitter szerepe a barátnőmre esett.
Már nem apróztam el a dolgokat: vettem egy rakás magot, egyesével megszámoltam őket, és pontosan 1000 darabot megdaráltam, majd egy liter desztillált vízbe tettem (ami egy kék műanyag edényben volt, így fény sem érhette), és hozzáöntöttem egy kanálnyi citromlé-koncentrátumot. Betettem a hűtőbe egy napig, és óránként felráztam.
A trip napján leszűrtem az egészet: először szűrőpapírt próbáltam használni, de azon nem tudott átfolyni a cuccos, végül megállapodtam egy sima szűrőben, ami a magok darálékát felfogta, így a végeredmény kettő darab fél liternyi, kávé színű és állagú folyadék lett, amit Z-vel leimádkoztunk magunkba.
Annyit mondhatok pozitívumként, hogy ezzel a hányás és hasmenés előfordulása nullára csökkent, de ez vajmi kevés vigasz volt később…
A próbateremben ültünk, miután egy tíz perces, orrbefogásos, kortyonként cigarettába slukkolós procedúra folyamán leküzdöttük magunkba a jussunkat, és vártuk a hatást. Nem kellet sok idő, és valami elkezdett dolgozni. Már nem emlékszem, miért, de feljöttünk a szobámba, ahonnan kis idő múlva lementünk a konyhába, hogy együnk valamit. Nem tudom, mennyire volt helyes, de valószínűleg semennyire, hogy se böjtöt nem tartottunk, majd a trip közepén bevágtunk egy-egy nagy tányér kiadós lecsót, nokedlivel és kolbásszal, de ez még mindig nem okozott se hányinger, se hányást, se hasmenést. A lizergsav-amid azonban akkorra már gőzerővel dolgozott bennem. Két falat között fölkeltem a helyemről, és elkezdtem körbe-körbe mászkálni, miközben csak annyit tudtam mondani: „ez nagyon durva… ez nagyon durva…". Visszaemlékezve, egyszer egy ismerősöm mesélt arról, hogy egy trip-társa gomba alatt azt képzelte, hogy egy valóság-showban van. Valami ilyesmi érzésem volt nekem is: úgy éreztem, a ház be van kamerázva, és egyszerre láttam magam kamera által (homályosan) kívülről, egyszer pedig az én szemszögemből nézve. Emlékek özönlötték el az agyam, de amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan mentek, csak az az egy maradt meg, amikor még nagyon fiatalon egyedül lementem a konyhába, és kinézve az ablakon teljesen megbabonázott a Hold és a csillagok látványa.
Visszamentünk a szobámba, én még mindig pörögtem. Közben két dolog is történt, az egyik, hogy elfogyott a cigink. Nagyjából azzal egy időben, hogy erre rájöttünk, érkezett meg anyum akkori udvarlója a házhoz. Z megjegyezte, hogy úgy néz ki, mintha egy rendőr lenne. Bár ez nem ijesztett meg, de furcsa asszociációkhoz vezetett. Még régebben Z mesélt egy sztorit, hogy a barátjával jöttek haza kocsival egy településről, amikor egy rendőr megállt mellettük a vörös lámpánál, ők pedig bemutattak neki, majd elhajtottak. Valamiért az lett a meggyőződésem, hogy aki most érkezett hozzánk, ugyanaz az ember. Ezzel pedig szegény Z-re elkezdtem a frászt hozni, a barátnőm pedig azt hitte, csak szívatom Z-t, de közben nekem teljes meggyőződésem volt, hogy a két ember ugyanaz.
Aztán az ugrott be, hogy milyen vicces jelenet lenne ilyen szétküldött állapotban lemasírozni, és azt mondani anyumnak: „hali, nem vagyunk ám totál beállva, csak adjál légyszi két szál cigit". Ez annyira megtetszett, hogy számomra észrevétlenül, de húszszor egymás után elmondtam nekik a jelenetet. Arra eszméltem fel, hogy rémülten néznek rám. Akkor bepánikoltam. Hiába próbálták megértetni velem, hogy az a furcsa, hogy már húszszor elmondtam ezt a dolgot, valahogy nem értettem meg, másra asszociáltam, azt hittem, elszóltam magam.
Aztán valahogy sikerült megnyugtatniuk, de onnantól homályos pár dolog. Emlékszem, ahogy elkezdjük nézni a Félelem és reszketést, majd valahol a negyedénél abbahagyjuk, illetve hogy Z és a barátnőm Playstation-ön játszanak, illetve egyszer kikísértek WC-re, kis dologra, de nem sikerült; de hogy pontosan mikor értünk el a krízis tetőpontjára, már nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy másodpercek erejéig magamhoz térek, könnyek között, miközben egyik kezem a barátnőm, a másikat Z fogja, arcukon rémület, az enyémen torzult kétségbeesés. Aztán teljes feketeség. Nem láttam semmit, csak látni véltem, ahogy egy pszichiátrián vagyunk, és én ugyanazt játszom el újra és újra, és senki nem érti, miért csinálom, amikor pedig ők kérnek rá. Aztán hangok, léptek zaja mindenhonnan, suttogás, szipogás, sírás, és mintha valaki az én nevem mondaná. A következő pedig az, hogy töretlenül bevallok mindent. Egy olyan dologra derül fény, amiről azt hittem, sosem tudódik ki, és nem is szerettem volna – vagy ha igen, nem ilyen formában.
Megemlíteném, hogy trip előtt attól az egytől féltem, hogy ez ki fog derülni, szóval rendesen ráparáztattam magam. Így utólag, amikor már könnyebb bölcsebbnek lenni, talán érdemesebb lett volna leülni, és így „hatszemközt" megbeszélni ezt a dolgot. A barátnőm is azt mondta, hogy messze nem lett volna olyan sokkoló, ha nem így derül fény rá. De akkor már késő volt. Sokáig tartott, míg mindent tüzetesen bevallottam, aztán a barátnőm aláíratott velem egy „szerződést", mely szerint fenéken billenthet, ha újra hozzányúlok a hajnalkamagokhoz. Ez, bár érthető, számomra két dolog miatt nem volt jó dolog: egyrészt az etikai része miatt, hogy én éppen azt sem tudom eldönteni, hogy fiú vagyok-e vagy lány, de ilyeneket kell aláírnom, a másik szempontból pedig már ismerhettek volna annyira, hogy tudják: minél jobban tiltott a dolog, annál jobban érdekel…
Aztán sikerült megnyugtatniuk valamennyire, addigra már beesteledett. Z jobbnak látta, ha nálunk marad, ezért egy ágyon aludtunk, ebben a sorrendben: a barátnőm, jómagam és Z. Egész barátságunk alatt ez volt a második alkalom, hogy Z itt aludt, ezt mellékesen megjegyezném.
Közben furcsa suttogásokat hallottam, a szemem előtt pedig azt láttam, ahogy a hátam felett/mögött a barátnőm és Z kibeszélnek, sőt, smárolnak is. Akkorra már tudtam, hogy ez csak képzelgés, amit bizonyára a magok okoznak, ezért hason fekve maradtam, de hamarosan új problémám adódott. Most tényleg ki kellett mennem WC-re. ők már fáradtak voltak, ezért azt mondták, ha nem tudok kimenni, oldjam meg az ott lévő üvegbe a dolgot, amit meg is próbáltam, de egy pár perccel azt vettem észre, hogy állok, és hugyozom le az akusztikus gitárom… Erre felkeltek, és Z kérdezte:
- Te mit csinálsz?
Készségesen válaszoltam:
- Lehugyozom a gitárom… Hehe…
Ez már annyira abszurd volt, hogy nem bírták ki nevetés nélkül, de igazából én is röhögtem. Valamennyit enyhített az aznap esti szenvedésen, de a szag miatt viszont át kellett vonulnunk nővérem szobájába, aki aznap este nem volt otthon.
Reggel a történtek ellenére Z mosolyogva köszönt el, és emlékszem, azt mondta:
- Ez a gitáros dolog a legpunkabb dolog volt, ami valaha történhetett.
Azt hiszem, egy olyan ember szájából, mint Z, ez a világ egyik legnagyobb bókjával érhetett fel. Ezen felül pár nap múlva megosztotta velem az egyik legmélyebb, legbensőségesebb titkát, amit ugyanúgy senki nem tudott róla, mint rólam az én kis titkomat. Szép gesztus volt, és nagyon jól esett.
Ettől függetlenül egy jó darabig emésztenünk kellett ezt a dolgot, de hogy hogy jutottam el addig, hogy újra kipróbáljam a magokat, és rávegyem a barátnőm, hogy ő is, rejtély a számomra. Igen, lehettem ilyen hülye. Talán a túlzott elbizakodottságom kapcsolt ki minden más normális mérőeszközt az agyamban.
Sőt, olyannyira, hogy azt mondjam, nem kell józan vezető. Z azért lenézett, de biztosítottam arról, hogy semmi gond nem lesz…
Az előző módszert alkalmaztam, csak némiképp kevesebb maggal (azt hiszem, 700 darabbal), bár a barátnőm kevesebb „löttyöt" kapott, mint én, így nem tudnám pontosan megmondani, kire mennyi jutott. A próbatermet előtte feldíszítettük a színes izzókkal, bekészítettük a már szokásos filmet, amit ismét nem néztünk végig, mert a felénél elálmosodtunk. Elhatároztuk, hogy felmegyünk a szobámba, és lefekszünk aludni. Valahol ott kezdődött el a pokol. Ismét… Egyszer elgondolkodtam azon, hogy talán nem véletlen, hogy az első bad trip helyszíne felerősítette a másodikat is – pedig még itt a Daath-on is olvastam, hogy nem tanácsos trip alatt újra látogatni azt a helyet, ahol már egyszer rosszul sültek el a dolgok. Meg kellett volna fontolni ezt a tanácsot…
Nem tudom, mikor és hogyan, de egyszer felriadtam az álmomból. Éreztem, hogy nem én irányítom, ami körülöttem történik. Arra emlékszem, ahogy felegyenesedem, és riadtan néző barátnőm szemébe mondom, hogy szakítani akarok vele, miközben magamban azon gondolkodom, hogy megőrültem-e. Nem tudtam, mit csinálok. Miután ezt elmondtam neki, jön a megkapaszkodós rész, amivel azt hiszem, Freud elég sok mindent tudna kezdeni. Azt vettem észre, hogy lefele sétálok a lépcsőről, és egyenesen anyám hálószobájába megyek, aki már régen alszik: befekszem mellé, és átölelem, miközben két dolog van a fejemben, az egyik az, hogy „mi-a-fasz-mi-a-fasz-mi-a-fasz", a másik pedig, hogy megpróbálok szexelni vele.
Ja…
Persze nem történt meg, csak a fejemben pörgött a film, én meg egyre rosszabbul lettem.
Aztán felkelek az ágyról, mire ő felébred, hogy mi történik, én pedig szó nélkül visszamegyek az emeletre, aztán kimászom a háztetőre. Nem képzeltem azt, hogy tudok repülni, de eljátszottam a gondolattal, hogy leugrom – de úgy látszik, az egóm túl nagy ahhoz, hogy csak úgy meghaljon.
Ezért visszamásztam (ja, igen, mindezt a felébredéstől kezdve egy szál alsónadrágban) a házba, ahol a barátnőm sírt, és lassan megjelent anyum is. Hosszú-hosszú, hajnalig tartó fejmosás következett, majd aludni tértünk újra. Akkor tértem magamhoz, amikor magzatpózban sírva feküdtem az ágyon, miközben barátnőm fölém hajolva hallgatta, hogy „gondolatban, szóval, cselekedettel és mulasztással" miben, mikor és hogyan vétkeztem ellene. Nem volt egyszerű.
Az eset végkifejlete: többórás fejmosás, és egy majdnem szakítás.
Ha az olvasó azt gondolná, na EZ után magamhoz tértem, el kell szomorítanom. Eddigre szinte mindenkinek világos volt, csak nekem nem: problémáim vannak a szerekkel, komoly problémáim.
De persze nem, a világgal van baj, ugye, meg azokkal, akik nem értenek meg (és ők, höjj, de sokan vannak!), nem látják, hogy én egy meg nem értett zseni és művész vagyok, egy bolygóközi ős-asztronauta, akit még a Space Lord Motherfucker nemzett egy traktoron a drogfarmon, valahol a bolygóközi karavánon.
Az önámítás ezen fájdalmas aspektusait szemlélve részemről csak jóval később mutatkozott progresszió. Míg azzal hitegettem magam, hogy szükségem van válaszokra (fel nem tett kérdésekre…), nem vettem észre, hogy ez inkább úgy hat, mintha csak egyre több kérdést generálnék, amiből a legtöbb úgy kezdődik: miért, miközben még jobban szétzúzok mindent magam körül, hogy aztán végül magam is a környezetem sorsára jussak.
Nem, nekem szükségem volt még egy próbára. Ezúttal viszont már hű maradtam a szerződéshez: nem hajnalkához nyúlok, hanem törperózsához. Hurrá!
Azonban a megvételtől számítva egy hónapon át árnyékos, de nem túl hűvös helyen tároltam a magokat, így az aznap esti hatás vélhetően elmaradt. Nehéz megítélni, mivel aznap egy kis füvet is magamhoz vettem, a magokból pedig csak négy darab volt használható, és alapból sem tűntek túl frissnek, így egy hónapos meleg érlelés után pedig nem tudom, mennyire maradtak potensek. A pupilláim, immáron másik tükörben vizsgálva kitágultak egy picit, de egész este nyugodt voltam, megnéztem a Nagy Lebowski-t, zenét hallgattam, és aludni mentem. Hozzátenném, hogy itt azért már valamivel tudatosabb voltam. Nem akartam, hogy anyum otthon legyen, és nem akartam, hogy bárki ezen kívül zaklasson, ezért a telefonomat kikapcsoltam és eltettem (ez a lépés vitatható, azt aláírom). Egy napos böjtöt tartottam, és vettem sós rágcsákat, amiket eszegetni tudtam, hogy azért ne koplaljak két napon keresztül, aztán elővettem egy kis lapot, amire felírtam, hogy „bízz az előkészületeidben, és engedd el magad", arra az esetre, ha csak azon a lapon múlna minden. Készítettem egy külön trip-tracklistet, jobbára visszafogottabb számokkal, illetve keresgéltem új és régi trippy videókat. Bár akkor ezt „sikeres tripnek" könyveltem el, egy kérdőjel volt bennem, hogy a füvön kívül éreztem-e bármi mást.
Egy darabig jegeltem a dolgot, de nem tartott soká. Most azonban a „jó öreg" DXM-hez tértem vissza, csak, gondoltam, felturbózom egy kis fűvel és némi kéjgázzal. Z elvállalta a vigyázó szerepét – azt nem mondanám, hogy a józanét, mert a kéjgázból és a fűből ő is kapott.
Hatásos volt a köszöntőm: amikor belépett a szobába, színes izzók beszerelve, villogott az újonnan beszerezett RGB led-csík, a hangfalból szólt a Jefferson Airplane zenekar Somebody To Love című számának az Agent Orange zenekar punk feldolgozása, majd belépésekor felemeltem a táskám, és lassan megfordulva a székemből, Hunter S. Thompson szerelésemben azt mondtam:
- Uram! Attól tartok, Önnek rossz a szíve. De ne aggódjon… rengeteg gyógyszer van nálam!
Elmosolyodott, és „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után", kezdetét vette az este. Magamba applikáltam a szirupot, majd megsodortuk a füves cigit, és bekészítettük a szifont és a lufit. Betettem egy, a gitárosunktól kapott videót, amin Mr. Woodnote, Lil Rhys és Wojtek Gasiorowski egy edinburghi utcazene-fesztiválon egy szédületes jammelést lenyomnak. Nagyot szippantva és sokáig benntartva a dinitrogén-oxid lágy, kellemes, habkönnyű gázát, azon sorok alatt, hogy „I’m a runaway, I’m a runaway, I’m a runaway keep on runnin’", illetve a „Love a fuckin’ tree is like to fuck a pylon" megcsavarodtam. Akkor még pozitív értelemben.
Aztán lefeküdtem az ágyra, és magamhoz vettem a magnós felvevőkészüléket, beletettem egy kazettát, és elkezdtem hallgatni. Van Halen volt rajta, ami bár nekem tetszett, Z-nek nem nyerte el a tetszését, ezért kikapcsoltam, és elkezdtem felmondani rá mindenféle baromságot. Z a gép előtt ült, elvolt a saját kis világában, és éppen a füves és tesós etikettet olvasta fel, azonban engem elkezdett irritálni. A kettőnk között megszűnni készülő kommunikációs volt az oka, illetve, hogy nem szentel elég időt rám. Igen, ekkora önző gyökér voltam. Elszínészkedtem, hogy elálmosodtam, csak azért, hogy lelépjen. Igen, és ekkora tróger is. Ahogy kilépett az ajtón, én megindultam fel a lépcsőn, és sikeresen kidobtam a taccsot, de nem álltam neki feltakarítani. Végül olyan eredményesen beleéltem magam a színészi szerepembe, hogy tényleg elálmosodtam. Ledőltem aludni, de egy pár óra múlva felébredtem. S megtörtént a csoda: élveztem a tripet! A színes fények kellemesen hatottak, és megmagyarázhatatlan eufóriát éreztem. Hát még mikor megláttam, hogy nagyjából fél gramm fű megmaradt! Azonnal ráírtam Z-re, hogy jöjjön le, mert most ütött be, ő pedig azt írta, hogy már úton is van.
Azonban mire leért, kicsit elszaródtak a dolgok. Anyum észrevette a hányást a lépcsőn, feljött, és megkérdezte, hogy mi történt, de nem sokat kellet magyarázkodni, mikor meglátta a köhögéscsillapító szirup üvegét és a fél gramm füvet az asztalomon. Ismét fejmosás következett, amire már nem is emlékszem. Csak arra, hogy Z kopogtat az ajtón, anyum pedig lemegy, leszidja, és azt mondja, nem jöhet most be. Utána már csak halványan emlékszem a történtekre. Például arra, hogy mint egy zombi, elkezdek mászkálni, és azt kérdezem anyumtól, hogy ugye, nem haragszik? Aztán fölmentem a szobámba, és meglátva az addigra elfelejtett fél gramm füvet, örömömben ismét ráírtam Z-re: jöjjön már le, mert buli van! Akkor azt a választ kaptam, hogy „haver, anyud most nagyon mérges, én meg totál elfáradtam, úgyhogy bocs, de nem tudok lejönni". Csüggedten ereszkedtem vissza a székbe, majd meghajtottam a maradék fűből egy cigit, amit elszívva ismét megcsavart a cucc. Arra emlékszem, hogy barátnőm felhívtam, és azt mondtam neki, hogy többet én a DXM-mel nem akarok próbálkozni. Kérdezte, hogy gáz van-e, azt mondtam, nem, csak érzem, hogy nagyon erős, mondhatni durva. Aztán elmentem aludni, és azon filozofálgattam, vajon éppen melyik idősíkban is vagyok tulajdonképpen. Odakinn kukorékolnak a kakasok, de sötét van. Bár szoktak kukorékolni éjjel is, de most mégsem lehet éjjel, mert már egy csomó idő eltelt! Lehet, hogy most igazából alszom, és ez az egész egy álom, amiben nem történik semmi. Vagy csak a DXM jellegzetes időtorzító hatását éreztem. S most már olyan, mintha hajnal lenne, kint emberek és autók zaja.
Miután sikeresen kialudtam magam, és valamikor délután felkeltem, egy üzenet fogadott a szociális hálón, Z-től jött, és csak annyi volt benne:

I’M A RUNAWAY, I’M A RUNAWAY

Azt hiszem, értett hozzá, hogyan kell visszahozni még egy kicsit a tripből. Egyből eszembe jutott, ahogy a lufi összehorpadt az inhalálás alatt, az agyam pedig átlépett egy másik dimenzióba. Természetesen megkérdeztem, hogy lejönne-e, azt mondta, hogy estefelé igen. Addig volt egy vacsora a családommal, ami ugye az utóhatások miatt elég nehezen ment le a torkomon, mivel mindennek hamu-íze volt, de azért a vörösborral én is koccintottam. Ez egy kisebb hiba volt…
Z megérkezett, felmentünk a szobába, beszélgettünk, aztán le akartam menni a cigimért, amit lenn felejtettem, és a konyhában egyszerre elszédültem, és hanyatt vágódtam. Teljes black-out. Anyum állt fölöttem Z-vel, és tudták, hogy mitől történhetett. Z felcipelt a szobámba, miközben anyum szidalmait hallgathatta, aztán, mikor az hittem, minden oké, megint eldőltem, ezúttal rángatózni kezdtem, és feketeség vett körül. Közben nővérem is megjelent, így hárman vettek körül, mint akik azon tanácskoznak, hogy hova ássanak el…
Hallottam, amint anyum azt mondja, hogy olyan, mintha hiperglikémiás rohamom lenne, és hogy bizonyára a szirupban lévő cukortól lehet ez, meg hogy a bor kölcsönhatásba léphetett a szirup hatóanyagával.
Eközben fejemben az Audioslave zenekar Show Me How To Live c. száma bömbölt, egész pontosan a refrénje. Aztán bevánszorogtam a szobámba, anyum még egyszer kioktatott, aztán Z-vel beszélgettem. Emlékszem, azt mondta: „haver, ez most egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélek, mert sosem voltam jóban az apámmal. A fater-téma nálam tabu, de szerintem fel kéne venni apuddal a kapcsolatot. Tőle talán kaphatsz válaszokat". Akkor ez nagyon mély tanácsnak tűnt, és meg is próbálkoztam vele, de be kellett látnom: sosem fog megtörténni, hogy tőle bármire is választ kapok. S szerintem a legutolsó, amit tőle kapni fogok, az egy válasz lesz, bár tény, hogy a génállományának a fele is túl sok. De ettől függetlenül értékeltem Z hozzászólását, mivel legalább megpróbált segíteni.
Némi saját magammal való tanakodás után arra jutottam, hogy talán valamivel kevesebb hajnalkamag és valamilyen más adagolási mód talán nem vágnak megint padlóhoz…
Ezért a kapszulázást választottam. Elmentem egy gyógyszertárba, megvettem a kapszulákat, otthon ledaráltam nagyjából 400 magot (ami még így is hatalmas mennyiség), manuálisan betöltöttem a kapszulákba (egy jó fél órát elpepecseltem vele, mivel a patikában csak közepes méretűek voltak raktáron), és először bevettem a kapszulák felét, majd egy óra múlva a másik felét. Ez is egy elég ostoba módszer volt, legalább négy órát kellett volna várni, ha nem többet, bár több leírás eleve eltanácsol az újradozírozástól, ami teljesen érthető.
A biztonság kedvéért ismét volt fű nálam, amiből négy félkövér cigarettát megsodortam, és egyet a második dózis kapszula után el is szívtam.
Azt mondtam Z-nek, hogy nem lesz gáz, mivel teljesen egyedül leszek otthon (-.-), ezért ő el is ígérkezett egy barátjához az estére, de azt mondta, ha bármi probléma van, hívjam fel nyugodtan (és azonnal).
Elindult az este, és kezdtem bepörögni. Ismét pozitív értelemben. Éreztem, ahogy átjárja a testem valamiféle furcsa energia, ami félig ismerős, félig pedig új. Megírtam barátnőmnek, hogy elég jól telik az éjszaka. Megnyugodott, és nem sokra rá elment aludni.
Én pedig pörögtem tovább. Megnéztem a Pikachu on Acid videót, a Pink Floyd – What Shall We Do Now jelenetét a Falból, Infected Mushroom-ot hallgattam, miközben jóleső magzatpózban (tényleg van ilyen!) feküdtem az ágyamon, amiből kígyóként tekeredtem ki számot váltani. Kimentem a szobám előtti szobába, abba, ahol kisgyerekként mindig annyira féltem, és néztem kifele, a csillagok felé. A vizuális hallucinációk beindultak. Spirálban ívelő alakok jelentek meg a szemem előtt, és a szoba színei vibrálni kezdtek. Arra gondoltam: „ó, igen, megérkeztem". Két szót láttam permanens magam előtt: „mindig lesz". Úgy éreztem, ez leírja az egész világmindenséget. Mindig lesz valaki, aki épít, és mindig lesz, aki lerombolja, és így tovább. Azt hiszem, ennél egyszerűbben Paulo Coelho sem tudta volna megfogalmazni… De nekem akkor ez volt a létezés értelme. Mindig lesz.
Néztem ki az ablakon, és gondolataimban egy magzat jelent meg az anyaméhben, majd láttam, hogyan alakul át egy hosszú hajó, rocker lázadóvá – akárcsak anyum s akárcsak én. Eufóriát éreztem, főleg, ahogy a háttérben üvöltött a hangfalból Richie Kotzen-től a You Can’t Save Me – ami pedig éppen egy szomorú és mégis dühös hangvételű szám. Azt éreztem, hogy ennek a folyamatos lázadásnak van értelme. Hogy jó dolog. Hogy a hosszú hajú lázadók mind nagy emberek lettek, és sokra vitték. Úgy éreztem, közéjük tartozom. Nárcisztikus és egocentrikus vízióim közepette boldognak, büszkének és menőnek éreztem magam, de úgy, mintha még életemben nem ismertem volna a boldogságot, büszkeséget és menőséget. Jól látható, az érzésből kimaradt az a dolog, amit egyesek Istennek, mások Allahnak, megint mások Buddhának, Krisnának, Mózesnek, Kétéltű Embernek, Felsőbb Hatalomnak, Fehér Fénynek, Fehér Özvegynek és miegymásnak hívnak. Magam éreztem a teremtőnek, teljes alázat nélkül. Könnyű látni, hogy ebből az állapotból nem nehéz „agresszív transzba" esni.
De velem akkor nem így volt – még. Ráírtam Z-re, hogy mi a helyzet, ő pedig mondta, hogy előbb hazajött a barátjától. Valamiért azt a jelet vették a remény-szenzoraim, hogy Z szeretne lejönni, ezért leinvitáltam. Benne volt a dologban.
Betettem az egyik közös kedvenc filmünket, az SLC Punk!-ot, és arra a részre, amikor a The Eight Bucks Experiment (vagy a filmbeli nevük alapján Extreme Corporal Punishment) a One Of These Days nótájukat játssza, és elkezdtem egymagamban pogózni. Mondhatjuk, hogy maxon pörögtem. Egy beszámolóban olvastam, hogy egy srác az erdő közepén élt, és amikor magához vett párszáz hajnalkamagot, teljes hangerőn kezdett crust punkot hallgatni az udvarban, este, és közben föl-le rohangált, pogózott egymagában, még az sem zavarta, amikor véletlen lefejelt egy fát. Körülbelül én is így érezhettem magam. Aztán arra gondoltam, valami speciális módon kéne fogadnom a barátom – ezért elkezdtem számokat keresgélni. Úgy gondoltam, kettő tökéletesen fogja tükrözni a hangulatot: az előbb említett Richie Kotzen – You Can’t Save Me illetve a Tomoyasu Hotei és Ray Cooper mestermű, a Drug Score Pt. 3, avagy Flashbacks. Feltekertem kellően magasra a hangerőt, és elkezdtem átöltözni. Közben azon gondolkodtam, hogy ahhoz, hogy kreatív legyek, csak önmagad kell adnom – egy egy kis apróbb darabot önmagamból. Úgyhogy arra gondoltam, mindenből egy kis darabot magamra teszek. Így bontottam ki az egyébként összefogva hordott hosszú, göndör hajam, amit anyumtól örököltem. Így vettem föl nővérem hálóingjét, amit szecskaavatóra adott (a feladat az volt, hogy rózsaszínbe öltözzünk, és neki csak az volt rózsaszín – végül nem vettem fel), és aki elköltözése óta hiányzott. Így került erre a motorlánc nyaklánc gyanánt, amit Z, a legjobb barátom viselt ily módon egy fellépésünkön. Így húztam fel a deszkás nadrágom és a deszkás cipőmet, ami a gördeszkázós múltat, jelent és jövőt akarta szimbolizálni. Így kerül rám egy zakó, ami az akkori öniróniával átszőtt mottóm akarta prezentálni: „attól, hogy zakót húzol, még lehetsz egy seggfej". Így került a kezembe egy fém baseball ütő és egy valósághű Beretta-utánzat, ami valójában egy öngyújtó, a szelíd erőszak kultuszát megtestesítendő. Aztán végül sokat hezitáltam, hogy fejemre húzzam-e a bukósisakot, mint a biciklizős múltra emlékezve, és végül az igen mellett döntöttem.
Hát, így fogadtam a barátom.
Amikor benyitott a kapun, ezt a szerelést láthatta, miközben a Félelem és reszketés zenéjét hallhatta üvölteni a háttérből.
Igazából minden voltam, csak megszállott nem…
A szeme elkerekedett, de látta, hogy minden oké, úgyhogy hamar megjelent arcán a jellegzetes: „haaaver, te nagyon kész vagy" mosolya, majd ez a mondat ugyanígy el is hangzott.
Elszívtunk egy jointot, és beszélgetni kezdtünk. Már nem teljesen emlékszem, miről, aztán jeleneteket néztünk a korábban elindított SLC Punk!-ból, mikor Z megjegyezte: „amúgy ezeket a monológokat egy nagyon okos ember írhatta". Elkezdtünk beszélgetni James Merendino-ról, aki a film rendezője, majd valahogy eljutott a beszélgetés az evolúcióig, ahol eszembe jutott egy Chuck Palahniuk rész, amiben kifejti, hogy az evolúciót a lusta embereknek köszönhetjük. Fel akartam olvasni neki, de elfelejtettem, hogy az Altatóban vagy a Kísértettekben van leírva, ezért keresgélni kezdtem. Aztán az ugrott be, hogy a legtökéletesebb az lesz, ha Kísértettekből felolvasom Mr. Whittier történetét.
Hát, ha adhatok tanácsot, ne Chuck Palahniukot olvass trip alatt. Hacsak nem death goa-t és industrial metal-t hallgattál az anyaméhben. Igen, ennyire erős is lehet.
Ahogy elkezdtem olvasni az említett részt, valahogy elöntöttek az emlékek, és összekeveredtek a könyvben olvasottakkal. Úgy éreztem, minden mondat, minden szó, sőt, minden írásjel mögött egy érzelem lapul meg. Olyan érzelem, amit az író már átélt. S nem csak az író, hanem mindenki. E sorok megfeleltethetőek a generációkon átívelő tudásnak. Eszembe jutott a rész, ahol [SPOILER ALERT!] egy fiatal lány belenéz egy dobozba, és amit benne lát egész életére megváltoztatja. Nem érdekli már többet semmi, teljesen megváltozik az élete, eljár otthonról, kábítószerezni kezd, mígnem végül meggyilkolják. Az egész sztorit az anya meséli el, és a legvégén derül ki, hogy ő a gyilkos, mert visszamegy a bűntett helyszínére, beszélni kezd a halott lányához, de észreveszi, hogy a hely be van drótozva. [SPOILER ALERT VÉGE!] Átéreztem a lány kíváncsiságát, az anya gyötrődéseit, a helyzet kilátástalanságát, és könnyekben törtem ki. Mondtam Z-nek, hogy nincs semmi baj, de ez lehet, hogy elő fog fordulni egy párszor. Aztán elkezdtem olvasni az eredetileg tervezett sztorit, és hol elsírtam magam, hogy felröhögtem. Volt, hogy sorokat újraolvastam, egyszer nevetve, utána pedig sírva. Z olykor megveregette a vállam, olykor együtt nevetett velem, de egy idő után valamiért rémületet láttam az arcán. Vagy legalábbis lehet, hogy beképzeltem, de elkapott a pánik. És ott megszakadt minden. Megijedtem Z-től. Nem értette, miért, de én attól féltem, hogy lesi a pillanatot, mikor hívja ki a mentőket. A mentő-para nálam sokkal erősebb volt, mint a rendőr-para. Bár alapvetően a szirénák voltak, amik megrémítettek. Erre kifejezetten ráerősített a villódzó led-csík, ami tovább növelte a félelmem. Persze mindezt nem tudtam szavakba önteni, képtelen voltam rá.
Akkor történt, ami szinte megmagyarázhatatlan. Ismét valami más vette át az irányítást felettem, ami csak olykor, kegyetlen és gonosz módon, másodpercekre adta vissza az emlékezőtehetségem. Így nem tudom, hogy kerültünk abba a pozícióba, hogy Z a mellkasomnál fog vissza, míg én magasba lendítem a karom, és azt üvöltöm:
- NEM VAGY A TESÓM!
Természetesen, mint barátom, úgy értettem, ami talán a legnagyobb sértés lehet ilyen pillanatban.
Arra emlékszem, ahogy elkezdtem becsmérelni, a foglalkozása és a származása miatt, majd apámhoz hasonlítottam. Nem írom le szó szerint, mert egyrészt túl személyes, másrészt a történet szempontjából irreleváns. A lényeg, hogy egy pillanat alatt átkapcsoltam iszonyat bunkó, prosztó, gyökér parasztba, amit ott és akkor én magam sem értettem, miért történt. Csak utólag jöttem rá. Kimondatlanul ugyan, de ott lebegett a levegőben. Z-vel kicsit eltávolodtunk egymástól. Már nem volt meg az régi kapcsolatunk, ő számítógépes játékokról és 4chanes sztorikról beszélt, én pedig a kemikáliák információival árasztottam el. Miközben egyikőnk sem figyelt a másikra. Szinte általánossá vált, hogy minden hétvégén lerészegedünk vagy beszívunk. Egyikőnk hibája sem volt ez, és mindkettőnk hibája volt. Én hoztam a hozzávalókat, és az ő hüvelykujja mutatott felfelé. Ez is egy olyan beszélgetést igényelt volna, ami már az előző bad trip előtt is szükséges lett volna, és ha nem is oldotta volna meg (egyből) a dolgokat, egy lépéssel közelebb juttatott volna a megoldáshoz, vagy a kapcsolat sokkal humánusabb lezárását eredményezhette volna.
Visszatérve: csak ez utána jött a hidegzuhany. Z megkérdezte:
- Oké, békén hagylak, elmegyek, csak egyet mondj meg: miért nem vagyok a tesód? Én pedig laza mozdulattal letoltam a nadrágom, és azt mondtam:
- Mert nem kúrsz seggbe.
Igen.
Freud bácsi ezen is el tudna csámcsogni, azt hiszem.
Akkor Z közel állhatott az idegösszeroppanáshoz.
Én utólag csak röhögni tudok ezen a logikai magyarázaton. Volt időm elmélkedni a szexualitásomon, és bizton kijelenthetem, hogy nem vagyok homoszexuális.
Aztán elkezdtem felborogatni cuccokat a szobámban, amiket Z szépen sorban visszatett a helyére, de az állólámpa buráját azért sikeresen összetörtem.
Az futott át az agyamon, hogy történjék bármi a világon, mindig ott lesznek a barátok („mindig lesz"), akik segítenek, akik megakadályozzák a rossz dolgok bekövetkeztét. Roppantul önző gondolat volt, és később rájöttem, hogy ezt már a farkasokért kiáltó srác példájával is megcáfolt tény.
De akkor nem volt időm ilyenekkel foglalkozni, túlzottan elfoglalt voltam, hogy a saját elképzeléseimet igazoljam, és tönkretegyek mindent a szobámban.
Z utólag mesélte, hogy a lávalámpát is megpróbáltam… hmm… rektálisan a szolgálatomba állítani… Illetve, hogy azt akartam, hogy a gitárjaimat dobja ki az ablakon…
Aztán Z kituszkolt a WC-re, és a hangokból arra következtetett, hogy utolért a megváltás, egy kiadós hasmenés keretében. Igen, érdemes megjegyezni: a kapszulás módszer nem ment meg a gyomorgörcstől és a hasmenéstől, bár a hányingert ki tudtam vele kerülni.
Utána lefektetett aludni, és a telefonomon felhívta a barátnőm (kb. hajnali 2 óra lehetett, a barátnőm már régen aludt), és majdnem mindenről beszámolt neki. Akkor mérges voltam rá, de így utólag: miért is kárhoztatnám? Lehet, hogy én is hasonlóképpen cselekedtem volna az idegösszeroppanás szélén. Arra emlékszem, hogy egyszer felcsavartam az eredeti Somebody To Love-ot nagyjából a fájdalomküszöbig, amit aztán Z készségesen lehalkított. Egy darabig ott maradt, megvárva, hogy elaludjak, aztán hazament. Az ajtót viszont emiatt nyitva hagyta, mert én nem tudtam bezárni, ami kissé veszélyes dolog. Tudhatta volna, hogy nyugodtan magával viheti a kulcsot, megbíztam benne.
Reggel, amikor úgy ébredtem, hogy rosszabb már nem lehetett, fogadott tőle egy olyan üzenet, amitől újra elbőgtem magam. Aztán bocsánatot kért miatta, bár őszintén szólva, teljesen jogos volt a szöveg, a mai napig megvan. Tele van őszinteséggel. Amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy benyúlhatom-e, azt válaszolta, hogy „hallod, ezt most megkönnyeztem".
Aztán megkérdezte, hogy jöjjön-e le, én pedig azt válaszoltam, hogy ha tud, akkor mindenképp.
Elbeszélgettünk, csináltam burgonyaszirmokat, aztán kikísért a buszhoz, míg útközben a Somebody To Love dallamát énekelte…
Ettől függetlenül azt mondta, hogy nincs semmi gáz, meg hogy rosszabb is lehetett volna, de az üzenetben az állt: még egy ilyen nem biztos, hogy kibírja a barátságunkat.
Valamiért ki kellett próbálnom, hogy komolyan gondolja-e. Na persze, nem csak ez volt a hajtó indok, hanem arra gondoltam, hogy ha összekombinálom az eddig próbált dolgokat, meg hozzáteszek még egy kis ezt meg azt, akkor mindegyikből csak a JÓ hatás fog érvényesülni.
Mondhatni, hogy felkészületlen voltam, mert nem olvastam utána a lehetséges mellékhatásoknak, de őszintén szólva, nem hiszem, hogy lett volna még egy olyan önjelölt elmebeteg, aki kipróbálta volna. De még csak meg sem kérdeztem senkitől, hogy mire számíthatok, mert túlzottan is elbizakodott voltam, és arrogáns. S nem utolsósorban naiv, buta és tiszteletlen. Ez az öt tulajdonság pedig mind mehetne egy tiltólistára a pszichedelikumokkal való kísérletezés alapkövetelményeihez.
S rendesen meg is fizettem érte. Z jóslata beteljesedett.
[Erről bővebben írtam a Káosz és anarchia – A pszichedelikus rémálom c. beszámolómban.]
Az volt az utolsó alkalom, amikor e szerekkel kísérleteztem.
Az utána következő hónapok zűrösek voltak, több pszichózishoz hasonló kirohanással, (hiába, no, a lorazepam sem egy messiás), de azt érzem, elmondhatom, hogy azóta egyre jobban sikerül megismerni önmagam. Ami persze nem kevésszer fájdalommentes dolog.
Egy barátomnak, D-nek mondjuk úgy, kis híján letuszkoltam a torkán a lizergsav-amidot, de akkorra már időben észhez tértem, és azt mondtam: nem. Ha ő szeretné kipróbálni, készségesen a rendelkezésére állok, felajánlom a segítségem/jelenlétem, objektív (vagy ahhoz a legközelebb álló) véleményt fejtek ki neki erről az anyagról, és támogatom, amiben tudom – de nem hozom többet szóba a dolgot.
Akiknek most hajnalodik, és csillapítani akarják: ne tegyék. A hajnal nem szerektől fog nyugalomra lelni, hanem az idő múlásával, a progresszióval, ahogy délbe, majd éjszakába vált. Akik viszont máshogy akarják látni a hajnalt, puszta érdeklődésből vagy a vele való összefonódás vágyától hajtva: készüljenek fel, és ne bízzanak semmit a véletlenre.
A metaforákat elhagyva unalomig ismert dolgokat tudnék ismételni: ne azért próbálj ki valamit, hogy jobban érezd magad tőle. Nem azért mondtam, hogy problémáim vannak a szerekkel, mert kellemetlen élményeim és bad tripjeim voltak tőle: hanem mert nem tudom őket rendesen használni. Egyik bad trip után, és egyik újrapróbálkozás előtt sem tartottam mély önelemzést, amivel a problémáim feltárhattam volna magam előtt, hogy változtassak rajtuk. Csak jöttek a térben meggörbült éjszakák, amik egymásba folytak, majd ellenem fordultak. Egyszer az jutott eszembe, amikor a DXM-en elmélkedtem, és arra a gondoltam, hogy a jó trip a Harry Potterben bemutatott Bölcsek Kövének analógja is lehetne: ha azért akarod, hogy megszerezd, mert kíváncsi vagy arra, milyen, hogy néz ki, mire lehet jó neked és másoknak – addig meg tudod szerezni. Amikor már a görcsös ragaszkodás miatt és a saját gyarló céljaidra kellenek – sosem fogod megkapni.
Pár észrevétel: a hajnalkamagok esetén a desztillált víz használata ugyan tényleg hányinger-, hányás- és hasmenésmentes estét biztosított, én azt tapasztaltam, hogy például a színek élénkülése, a spirális alakzatok eltűntek. Sokkal erősebben volt „mindfuck" hatása, bár azt hozzátenném, hogy desztillált vízzel nem próbáltam kis dózist. Amikor utánanéztem, azt találtam, hogy mind a hajnalkamagban, mind a hawaii törperózsa-magban többféle ergin-származék található, így azon kezdtem el gondolkodni, hogy talán a vízoldhatóságuk eltérő, és volt, amelyikből kevesebb/semmi sem került a desztillált vizes oldatba (jó kis TDK-s téma lehetne…).A desztillált víz használata helyett pedig szerintem biztonságosabb a sokáig forralt, majd lehűtött víz használata.
Kicsit eltávolodtam az eredeti fonáltól. Hol is kezdődött?
A szoba, ahol gyerekként felhalmoztam a félelmem, agresszív, dühöngő vadállatot csinált belőlem, de nem szabadultam meg az emberi lét fájdalmától, sokkal inkább felerősítettem azt.
És azóta?
Azóta a hajnal lecsillapodott – legalábbis az én szemszögemből.
Lecsillapodott, de minden nap eljön, és már tudom, hogy nem csak nekem. Azt hiszem, ez így van rendben.
De még jóval az utolsó trip után is előfordultak, amikor úgy tűnt, már nem lesz több hajnal. Hogy csak egy pár apró dolgon múlik, hogy örökre sötétség borul-e a világra. De nem így lett, és ezért hálás vagyok.

Azt hiszem, rengeteget lehet tanulni a példámból. Még most is úgy érzem, van mit tanulnom belőle, és szerintem életem végéig így fogom érezni.
Ha válaszolnom kéne a „nagyérdemű" kérdésére, hogy: mit adtak nekem a drogok, azt hiszem, azt mondanám, hogy „hát, nem tudtam meg, hogy milyen narancsnak lenni, vagy milyen repülni, vagy milyenek a repülő lila elefántok", szóval… semmit.
         Semmit, csak tapasztalatot.
Tapasztalatot arról, milyen lehet egy másik világban élni. Milyen lehet egy epilepsziás roham, egy skizofréniához hasonló drog indukálta pszichózis, egy komatózus állapot.
Megtapasztaltam, hogy az én egó-halálom a szerek bevételével, és ismételt hozzányúlásaimmal valósult meg.
         Semmit, csak tiszteletet.
Tiszteletet azok iránt, akik megosztják örömteli és fájdalmas élményeiket a szerekkel kapcsolatban, és tiszteletet azok iránt, akik el is olvassák. Tiszteletet azok iránt, segíteni akarnak és nem földbe döngölni. Tiszteletet a családom iránt, akik nem hajítottak ki még a legrosszabbak után sem az otthonomból. Tiszteletet a barátnőm iránt, aki nem hagyott el a legrosszabb élmények alatt és után sem. Tiszteletet a barátaim iránt, akik a végsőkig kitartottak mellettem.
Z, ha ezt olvasod, szeretném, ha tudnád, hogy köszönettel tartozom. Ha nem vagy ott pár esetnél, sokkal rosszabbul is elsülhettek volna a dolgok. Egy jó tanács: ha ezek után még vállalod, hogy bárkinek a vigyázója leszel, olvasd el az általam már többször is átküldött pszichedelikus útmutatót, mert sok kellemetlenségre előre felkészülhetsz belőle. Ez mindenki másnak is egy jó tanács, mert lehet, hogy egyszer nem lesz elég, ha vigyázó „csak" józan, ha nem tudja, mihez kezdjen azzal, amikor a belső démonjaid suttogják a füledbe, mit kell mondanod.
         Semmit, csak rengeteg megtanulandó leckét.
Leckéket arról, mi az a fájdalom: igen, az is fájdalom, amikor felfokozott érzékelésed közepén megkatétereznek, vagy beléd nyomják a kanült, vagy amikor akaratod ellenére is beléd juttatják azt a nyugtatómennyiséget, ami egy egész hadsereget lecsillapítana. De ezek mind-mind eltűnnek az olyanok mellett, amikor a barátnődet látod sírni – miattad. Vagy amikor elveszítesz egy barátot, örökre. Vagy amikor meglátod az általad betört ablakot, amikor felidézed, milyen volt a saját ősödre kezet emelni, vagy amikor eszedbe jut, milyen borotvaélen táncolni élet és halál között.
Leckéket a türelemről, kitartásról, mértékletességről, önmegtartóztatatásról, megbecsülésről.
         Semmit, csak történeteket.
Történeteket, amik szomorúak, és felidézésükkor könnyes lesz a szemem, és történeteket, amik bármennyire is hihetetlen, de viccesek, és meg tudnak nevettetni.

Ezeket a semmiket adták nekem a drogok, és még több semmit az abbahagyásuk.
És azért ez már valami.

© Copyright 2016, 2016 Daath.