Azathoth:

Őrület: A kontroll elvesztésétől való félelem

Az élmény éve: 2009
Szer: 10 db Hawaii törperózsa mag [HBWR]
Testsúly: 72 kg

Egy keddi reggelen, délután 1 óra fele, a húsvéti ünnepek alatt, egy barátommal elhatároztuk, hogy kipróbáljuk a törperózsa-magokat. Tökéletes alkalom volt ez az első pszichedelikus kísérletünkhöz, mivel egy barátunk vidéki házában voltunk, több olyan emberrel, akiket már régről és nagyon jól ismertünk, és távol voltunk mindenféle stressz és paranoia-forrástól, amik általában a nagy városokhoz köthetőek. Három napot tervezünk ott lenni, jól éreztük magunkat, és azt gondoltam, három nap rengeteg idő.

Délután 1:00.
Szóval, amint mondtam, egy keddi reggelen egy barátom (akit hívjunk A-nak) és jómagam fejenként 10 törperózsa magot dobtunk egy-egy kávésbögrébe. Kétujjnyi vizet (nem csapvizet, hanem tiszta vizet [desztillált vízre gondolhat, vagy valami helyi hegyi patak vízére? – a ford.], mivel a csapvízben lévő klór tönkreteszi az LSA-t vagy legalábbis így hallottam), és egy szilárd felülettel lezártuk a bögréket, hogy ne szökjön be levegő. Biztos vagyok benne, hogy A aljas módon lenyúlt tőlem egy magot, de ez nem változtatott semmit azon, amit érzett az elkövetkezőkben. Miután a magukat nagyjából 20 percig állni hagytuk a vízben, ami közben sárgává színeződött, levettük a fedelet, és gyorsan megittuk a folyadékot, a megmaradt magdarabokat pedig alaposan összerágtuk. Semmit sem ettünk aznap, mert hülye fejjel azt gondoltuk, hogy majd a magok megevése után tudunk enni. A egy pár szelet szalonnát, és pedig pár szem chipset eszegettem.

Délután 1:30.
Kisétáltunk a konyhából a nappaliba. Az elmaradhatatlan hányinger pár perc alatt jelentkezett, gyenge fájdalmat éreztem a hasamban, de semmi komoly nem történt, de A elálmosodott, és le akart feküdni egy üres ágyra az emeleten. Leültem egy székre a nappaliban, míg pár srác TV-t nézett. Vártam a hatást. Lövésem sem volt, mennyi idő kell, míg az LSA beüt, vagy hogy milyen lesz a feljövetel. Egy óráig semmit sem történt, én pedig arra gondoltam, hogy a magok nem működnek. Szomorúan ültem, azon gondolkodva, hogy megettem az összes magot, amit vettem, és kicsit kínosnak éreztem, hogy az élmény ilyen hamar elillant.

Elhatároztam, hogy ránézek A-ra a fenti szobákban. Úgy tűnt, mintha aludna, de miután pár percig megfigyeltem, hallottam, ahogy azt morogja, hogy úgy érzi, mintha egy nyugtatót vett volna be. Azt mondta, semmilyen vizuált nem tapasztal, se nyitott, se csukott szemmel, de a gondolatai cikáztak, és a képzeletének dühöngő merevedése van. Ez után még rosszabbul éreztem magam, hogy egyáltalán semmilyen hatást nem tapasztaltam (kivéve persze a hányingert), míg A igen, pedig ugyanakkora dózist vettünk be.

Ez a rossz érzés egy fizikális rosszullétbe torkollott, elrohantam a fürdőszobáig, és 20 percet vártam, hogy kihányjak valamit, de semmi sem jött föl a torkomon. Kijöttem a szobából, és mire visszaértem, A már nem volt a szobában. Az alsó szinten volt, cigarettázott és beszélgetett a többiekkel. Elhatároztam, hogy elkezdek nézni egy filmet, a sikertelenségem elfelejtendő. Pasolini mesterművét, a „Saló, avagy Szodoma 120 napjá”-t kezdem el nézni egy barátommal, nagyjából másfél órán át. Egy kis idő múlva elnehezültnek és gyengének éreztem magam: azt hittem ez a kevés alvás és az eddigi pár napi mértéktelen alkoholfogyasztás miatt van, úgyhogy bemásztam az ágyamba, és lazítottam. Egy darabig feküdtem ott, becsukott szemmel, míg A folytatta a filmnézést egy barátommal. A kijelentette, hogy az ő tripje véget ért.

Délután 3:50.
Fokozatosan haladva előre, a képzeletem vadul csapongott, ami elalvás előtt nem egy gyakori jelenség nálam, de most valami eltérő is volt közben. A hányinger kezdett visszakúszni. Érezem, hogy a lábai elnehezülnek. Kinyújtóztam, ami nagyon jól esett. Aztán hirtelen, a gyomromban erősödő hányási kényszer miatt felkeltem, és elrohantam az emeleti mosdóba. A barátaim, akik még mindig a filmet nézték, jót nevettek állapotom erőszakos és lenyűgöző változásain. Felemeltem a WC-ülőkét, és ötször egymás után hánytam, mint valami robot. Az hittem, sosem fog véget érni, de szerencsére megtörtént. Szédülni kezdtem, és arra gondoltam, ez azért van, mert túl erősen nyomorgattam a fejem hányás közben.

Tévedtem. Belenéztem a tükörbe, és meglepődve tapasztaltam, hogy a pupilláim olyan nagyok, min Elton John segglyuka! Az arcom folyamatosan átalakult, úgyhogy bolondos gyermeki vidámsággal lerohantam a többiekhez, hogy a tudtukra adjam: a magok működnek, három órával az elfogyasztásuk után. A hatások lassan jelentkeztek. Leültem egy székre a nappaliban, és a szemben lévő fal színes mintáit figyeltem. Egy darabig bámultam ezt a banális jelenséget, miután észrevettem, hogy a fal csúszni kezdett, és a mintázatok egymásba folytak, mintha egy lila és kék tulipánokkal teli kertet elfújna a szél. Nem csodálkoztam rá az észlelésem megváltozására, csak egyszerűen elfogadtam a tényt, és magamban megjegyeze, hogy a magok hatásai lassan jelentkezni fognak. Felkeltem, és kimentem a kertbe.

A látvány, ami elém tárult, gyönyörű volt! Az eső a csodálatos színű tavaszi virágokat egy káprázatos, gyémántokkal teli köpennyel vonta be, míg a szél megrázta az óriási és nemesnek tűnő fákat. Az esős nap után az égbolt tisztulni kezdett, a felhők össze-vissza, foltokban látszottak, ahogy felszakadoztak. Felnéztem az égre; a felhők óriási, angyali hajók voltak, amik átúsztak a tavaszi Klein-kék égen. Mint egy bolond, állam ott, tátott szájjal, lenyűgözve, míg A oda nem jött, és azt nem mondta nyugodt, vidám hangon, hogy üljek le. Elmentem keresni egy széket, és az ez alatt látott esőcseppek vakító világossággal ragyogtak felém. A barátaim szemével nézve, hiperaktívnak és izgatottnak tűnhettem, ahogy tág pupillákkal vizslattam a kertet, mintha egy méhecske lennék. Egyik barátom elkezdett beszélni hozzám, viszont nekem kellett egy kis idő, míg elkaptam a beszélgetés fonalát, és gyakran kértem meg, hogy legyen szíves, ismételje meg az előbbi mondatát. Hosszú ideig nehezen értettem meg, hogy mi a francot is akarnak mondani, ezért letettem arról, hogy figyeljek rá, mivel kész időpocsékolásnak tűnt, hogy teljes zagyvaságnak tűnő üres beszédet hallgassak egy pszichedelikus élmény kellős közepén. Egy kissé felerősödött a félelmem, hogy emiatt azt fogják hinni, hogy bunkóságból ignorálom őket, de megértették, hogy mi a helyzet, úgyhogy elkezdtek körbejárni a kertet, hogy találjak dolgokat, amiken legeltethetem a szemeim.

A felhők kezdték újra befedni az eget, és meglepődtem, ahogy a felhők közötti lyukakon áttörő fényeket kémleltem. Egy pillanatra, legyengült látásmódom miatt, azt hittem, a felhők közvetlenül előttem vannak, és a fény a fákon keresztül egyenesen rám érkezik. Végtelen boldogságot éreztem. Elhatároztam, hogy még egyszer bemászok az ágyamba, hogy élvezhessem a csukott szemű vizuálokat. Körbenéztem a szobában: a lepedőn lévő minták kígyókként vonaglottak, egymásba gabalyodtak. A falon lévő apró polc tele volt színes könyvekkel, és a szobát egy homályos vörös fény világította be. Kellemes érzések öntöttek el: a kinti szobában lévő TV úgy hallatszott, mintha körülöttem lenne, akárcsak a TV körül ülő és beszélgető emberek, vagy apró mozdulataik: ajtócsukódás, egy labda rugdosása. A hangok összefüggéstelenül visszhangzottak, és úgy tűnt, a tudatom sugározza őket.

Este 7:00.
Nagyon gyorsan jártak fel-alá a szemeim, mivel egyszerűen túl sok minden történt, és képtelen voltam felfogni. Különböző környező tárgyak gondolat-kavalkádot indítottak el bennem. A hatások egyre erősebbek lettek, és kezdtem elveszteni önmagam a saját gondolataimon való lebegésben és a hihetetlen csukott szemű vizuálokban: arany-bársony emberi szemek háromszögekben, egy kék tenger fölött, szemek trónok tetején, delfinek embereket erőszakolnak (kissé felkavaró). Nemsokára a trip kezdett átalakulni valamivé, amit nem tudtam irányítani. Gondolataim szüntelen pörgése elérte az összefüggéstelenséget, és kezdtem aggódni a józanságom miatt. Időről időre, pillanatonként képes voltam megmagyarázni magamnak, hogy ez csak a szer miatt van, és hogy a családomban sosem fordult elő skizofrénia, és hogy túlreagálom a dolgokat, de egyik sor sem tudta lelassítani az őrület megállíthatatlan erejét, amit átéltem. Egy órán keresztül jártam a poklot, amit mások skizofrén pszichózisnak hívnak. Az idő végtelen volt: örökké őrültté váltam. Próbáltam hallgatni My Bloody Valentine-t vagy Ozric Tentacles-t, azaz olyan zenéket, amiktől általában ellazulok, és megnyugtat, de a dalszövegeknek semmi értelme nem volt, és az utóbbi progresszív rock zenekar számai teljesen disszonánsnak tűntek, a hideg futkosott tőle a hátamon.

Hosszú idő után sikerült megkapaszkodnom abban a gondolatban, hogy ez csak átmeneti állapot, ami meg fog változni. És így is lett. Még tartott az őrült állapot, de képes voltam felsétálni az emeletre a mosdóba, hogy bámuljam a folyamatosan változó arcomat. A fekete és bézs színű gránit a padlón vadul forgott, mintha egy örvény lenne, és szürkévé torízotta magát. Kinéztem az ablakon: két barátom Krav Magázott a kertben, és ahogy felugrottak, úgy tűnt, mintha valami nagyon nyúlékony anyagból állnának Visszamentem az ágyamba, s mivel képtelen voltam koherens mondatokat képezni, néhány barátom bejött a szobámba, és egy UV-s filctollal elkezdtek mindenfélét rajzolni az arcomra. Kétségbeesetten próbáltam rávenni őket, hogy segítsenek, de elkezdtek kimenni a szobából, én pedig nem tudtam megszólalni. Aztán besétált A, a fejem a fejéhez emelte, és rám nézett. Az arca teljesen más dimenziót vett fel, és a tipikus Joker-mosolyától teljesen megrémült az én kis szerencsétlen, trippelő agyam. Aztán A elment, és ismét egyedül voltam.

Este 8:00.
Összeszedtem annyi bátorságot, hogy megnézzem, mi történik épp a kertben. A ház üres volt, mivel a tulajdonosának volt egy olyan benyomása, hogy bármikor vadállat-módba kapcsolhatok, és szétverem a házat. Kiléptem a kertbe, és pár srác, akik a Krav Magásokat nézték, felém fordították a fejüket, hogy lássák, miben mesterkedem. Ettől paranoid gondolataim lettek, és az hittem, félnek tőlem és nem akarnak beszélni velem. Összefüggéstelen gondolkodásmódom azóta megszűnt, de a paranoia majdnem ugyanannyira erős volt. Aztán elkezdett esni az eső. Segítettem a többieknek a gyakorláshoz használt cuccokat összeszedni, aztán visszamentem a nappaliba. A lemenő Nap úgy nézett ki, mintha a látóhatár lángolna. A józanságom kezdett visszatérni, és egyre jobban kezdtem érezni magam, még az után is, hogy ilyen borzalmas élményben volt részem. Ledőltem egykényelmes székbe, és körbenéztem. A fal még mindig át-átalakult, és egy láthatatlan erő lyukakat vájt a sárga festékbe. A TV színei extravagánsak voltak, csakúgy, mint a benne szereplő szappanopera hősei. Mögöttem üt A, aki megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem jammelni egyet. Biztos vagyok benne, hogy feltűnt neki a búslakodásom. Próbáltam zenélni vele, de nehéz volt. Mintha újra meg kellett volna tanulnom gitározni. Hála a zenélésnek, lefoglaltam magam, és nem gondoltam a rossz élményekre, és ahogy pár blues-os számot játszottunk, egyre jobban éreztem magam, sőt, a végére ez már-már euforikus érzéssé vált. Furcsának éreztem a (lassú) visszatérést a valóságba, olyan volt, mintha a szemeim zsugorodnának (nem csak olyan volt, az is történt). Végül felkeltem, és elkezdtem élvezni a hallucinációkat. A virágok a falon átalakultak alvó, ibolyaszínű emberi arcokká. Az érzelmi túlcsordulás amit az elején éreztem, kezdett átmenni egy kellemes érzésbe, hogy szerető barátokkal vagyok körbevéve, akik az állapotomtól függően bármikor ott lennének, hogy segítsenek. Érdekes, de ez a szenzoros túlcsordulás majdnem ugyanolyan volt, mint amit Raoul Duke élt át a „Félelem és reszketés Las Vegasba” című filmben: egy zavarodott állapot, amikor töméntelen mennyiségű információ érkezik be, és mindet idegennek érezzük. Elkezdtem Robert Plant-et imitálni a mozgásomban, a barátaim és saját magam szórakoztatására.

Este 9:00.
Kijöttem a nappaliból a kertbe, ismét. E ponton a hatások kezdtem gyengülni, de még mindig aktívan jelen voltak. A csillagok nagyon fényesek voltak, akárcsak a víztócsák a földön, vagy a cseppek a leveleken. A barátom kijött beszélgetni, már végre teljesen értem, amit mond, de ő még mindig azt hiszi, hogy „ignoráló-üzemmódban” vagyok. Pont akkor léptünk be a házba, amikor a vacsorát tálalták. Az asztalnál ülve egy új módon tapasztalhattam meg, hogyan tud terrorizálni az őrület: az asztal föl-le mozgott, és az evés szinte lehetetlen, mivel semmi nyálam nincs, az asztalnál ülőket nehéz nézni, ahogy beszélnek, mert az arcuk folyamatosan perverz grimaszokba torzul. Kezdtem megint rosszul érezni magam, de aztán újra emlékeztettem magam, hogy ez csak egy utolsó rossz hulláma a szer hatásának. A vacsora után a szobában ültem, és élveztem az utolsó túlcsordulásom, amíg A oda nem jött hozzám, és meg nem kérdezte, hogy milyen volt a trip, és hogy még mindig tart-e a bad trip. Úgy éreztem, az őrülethez kötődő szorongás érzése teljesen megszűnt. Rájöttem, hogy nemsokára vége a tripnek.

A trip vége következett. Egy nagy körben ülve vízipipáztunk. Az öntudat tréfás érzése kezdett ébredezni, és azt vettem észre, hogy nevetek – általában nehezen tudom kimutatni, ha jól szórakozom – A hülyéskedésén, a mögöttem lévő részeg, és emiatt levert és csöndes lányon, és egy brazil srácon, aki arról beszél, hogy ki is tudhatná, hogy mi köze ennek az élet negatív eseményein alapuló filozófia ellentétéhez.

Jót aludtam, még 4 óra alvással is még frissebbnek és nyitottabnak éreztem magam, mint bármikor máskor. A ház takarítása és közben a „Baljós árnyak” nézése jó móka volt, akárcsak a még mindig hatalmasnak tűnő felhők vizsgálása.

Összefoglalva, még annak ellenére, hogy első élményem bad tripbe fordult át, sikerült egy kicsit megvilágosodni. Sokkal többet érdeklődöm a színek iránt, bár tény, a zene iránt egy kicsit kevésbé. A falakon vagy bárhol máshol lévő mintázatok több jelentéssel bírnak számomra. A fantáziám fejlődött, és még ma is látok pár nagyon valósnak tűnő vizuált, ha becsukom a szemem. Biztos, hogy ki fogom újra próbálni a magokat, vagy az LSD-t, és merem ajánlani olyan embereknek, akik jól érzik magukat a bőrükben, és találni tudnak egy biztonságos és ismerős helyet, ahol a tripre sor kerülhet.

© Copyright 2009, Erowid.