Facombkivammá:

Mámor Memoár I. - Befűzve

Életem érdekes fordulópontjához érkeztem: elhatároztam, hogy a józanságot választom. Ehhez azonban egy felettébb kacifántos út vezetett, amit szeretnék megosztani az esetleges érdeklődőkkel. Avagy: hogyan is lesz egy tudattágítókkal kísérletező, hosszú hajú, lázadó-típus partizánból „egy a sok közül”, aki levágatja a haját és beletörődik a dolgokba?
Három részt terveztem a folyamat leírására, az elsőt a természetes és szintetikus kannabinoidoknak szentelve, a másodikat a hajnalka és dextrometorfán általam megismert hatásainak bemutatására, a harmadik pedig az alkoholizálásomról szólna. Úgy gondoltam, egy átfogóbb leírás többet ér, mint mindegyiket egyesével kielemezni.
Lepörgettem szemem előtt eddig életem filmjét, hogy meglássam azon képkockákat, ahol kapcsolatba kerültem a köznyelven csak „drog” szóval fémjelzett jelenséggel.
Már általános iskolában riogattak minket a DADA alapítvány tagjai az orrunk elé kitett rákos tüdőkkel, a behívott kábítószerfüggők meséivel és a különböző illegális vegyületek helyenként eltúlzott hatásainak bemutatásával. Félreértés ne essék, nem leszólni szeretném őket, mert hasznos információkat is megosztottak velünk, de ironikusan azt mondanám, hogy addig boldog diákként éltem az életem, mit sem sejtve a rám leselkedő veszélyektől, füvet maximum filmekben látva, és aztán egy csapásra megváltozott az életem.
Persze, hogy ez túlzás. A fű mindenesetre addig nem nagyon képezte érdeklődésem tárgyát: tudtam róla, hogy osztálytársam egy része él vele, de nem mertem kipróbálni (nem is nagyon kínálták). Aztán jóban lettem az említettekkel, akikre a hiphop kultúra nagy hatást gyakorolt, ezért aktívan rajzolgattam cannabisleveleket a füzeteimbe, padokra. Aztán az egyiküktől kaptam egy kenderlevelet (nem tudnám megmondani, hogy vadkender vagy „rendes” kender levele volt-e), amit nagy büszkén mutogattam édesanyámnak, aki azonnal kidobatta velem. Ettől függetlenül egyszer teljesen véletlenül, a TV csatornáin szörfölve beleakadtunk egy filmbe, amit végigröhögtünk. Ez volt a Kalandférgek (Herold & Kumar Go To Whitecastle).
Ettől függetlenül a fű nem volt beszédtéma, egy darabig nem is érdekelt, aztán azon kaptam magam, hogy egy magyar torrentoldalról kábítószerekről szóló cikkeket töltök le. Úgy látszik, a téma mégiscsak vonzott.
Őszinte leszek: a „drogokról” számomra egy nagyon furcsa kép élt bennem, leginkább üres, tele kérdőjelekkel, amikről senkivel nem tudtam beszélgetni. Vagy a riogatást hallgattam, vagy a túlzásba vitt igenlését, de objektív képet nem sikerült kapnom róluk.
Ez szinte egész mostanáig tartó állapot volt. Azaz több, mint tíz év távlatáról beszélhetünk.
Pedig ott volt körülöttem a levegőben. Délutánonként a TV-képernyőre tapadva, zenekarok klipjeit nézegetve Tom Petty & The Heartbreakers – Mary Jane’s Last Dance már első látásra nagy hatással volt rám. Nem értettem a szövegét, csak néztem a klipjét, és megborzongtam. Aztán elfelejtettem a címét, egy jó darabig nem láttam, és amikor pár éve újra láttam, már egészen mást jelentett. Már kezdett világosodni a dolog.
Egy helyi rendezvényen, valamikor nyolcadikos vagy kilencedikes koromban az egyik gyermekkori jó barátom (EG) egy számomra kissé furcsán viselkedő ismerőse hozott magával füvet. EG azt mondta, elszívják, én pedig valami furcsa érzéstől vezérelve (értsd: „én is benne akarok lenni!”) bekéredzkedtem a körbe. Hárman álltunk egy öreg múzeum mellett, és rendes fapipából kezdtük el szívni a cuccost. Nem sok mindent éreztem, EG utólag megjegyezte, hogy ez nem volt valami erős, mert semmit nem érzett. Utána vízipipáztunk, ami viszont felpörgetett, mert addig még életemben nem szívtam nikotint. (Vicces tényként megjegyezném, hogy EG-ből azóta rendőr lett).
Utána egy darabig megint nem találkoztam eme növénykével, egészen addig, míg az albérletben egy új lakótársra szert nem tettem: B-re. Akkor még gimnáziumba jártam, míg B már egyetemre járt. A „partiállat” kifejezés rá tökéletesen illett: rengeteg órát töltött a város szórakozóhelyein, volt, hogy hajnali háromkor esett haza részegen, majd azt mondta: „soha többet nem iszom... de kevesebbet sem!”. Egy osztálykirándulásról hazaérve, hazabattyogva azt láttam, hogy egy ismerősével pezsgőznek az albérlet erkélyén, és eléggé vidám a hangulatuk. Kezet fogtam velük, bemutatkoztam, majd elkezdtem kipakolni a cuccaim, köztük a vízipipát, amit elkezdtem elmosni és kitisztítani. Ahogy vittem ki és leraktam az asztalra, egy addig nem hallott mondatot hallottam B-től, amit a barátjának tett fel: „megtekered akkor a másikat is?”.
A srác vidáman beleegyezett, azonban nagyon hamar probléma vetődött fel.
- Te, hol van a papír?
- Ott van F [ez lennék én] asztalán!
- De itt nincsen... F, lehet, hogy kidobtad a papírt?
- Nem volt papír az asztalomon...
- Basszus, akkor lehet, hogy elfogyott... Mi legyen?
Egymásra néztünk, a kikészített bibére, majd a vízipipára, majd megint egymásra. A folytatás nem volt kérdéses. Vidáman kölcsönadtam a pipámat, egy feltétellel: ha én is beszállhatok. A múzeum mellett megismert érzés ismét elfogott, benne akartam lenni, ki akartam próbálni, tudni akartam: milyen az, ha „betépek”.
Persze beleegyeztek, adtam egy kis meggyízű dohányt, amibe belekevertük a bibedarabokat, majd elkezdtük rotyogtatni a pipát. A fű íze olyan tömény volt, hogy az addig legerősebb ízűnek megismert meggyes dohány ízét teljesen elnyomta. Nagyon hamar érezni kezdtem a hatását, akárcsak B, aki felkelt a kanapéról, és befeküdt az ágyába. Barátja azzal ugratott, hogy nem bírom abbahagyni a mosolygást. Igaza volt – megpróbáltam legörbíteni a szám, de nem jártam sikerrel. Aztán elfogott a hányinger, ami miatt hátradőlni kényszerültem. Becsuktam a szemem. Fekete és piros színű spirálisan forgó köröket láttam, amiket az „Ördög Szemének” neveztem el magamban. A hányinger legyűrése után vidámnak éreztem magam, viszont B és barátja belevetették magukat az éjszakába, én pedig egyedül maradtam. Nagyon elfáradtam, a fű és az osztálykirándulás miatt is, ezért elmentem aludni. Az ágyban, becsukva a szemem, valamiért az járt a fejemben, hogy egy barna szörny áll az ágyam mellett, és nem tudom, mit fog tenni velem, ha elalszom. Egy darabig ez még benne volt, majd elaludtam.
A reggeli tervezett 7 órás kelésből 12 órás kelés lett... Ajjaj... Felhívtam édesanyám, és magyarázkodni kezdtem: „elaludtam...”, „fárasztó volt ez az osztálykirándulás...”. Az eredeti verziót bizonyára sokkolónak gondolta volna, ezért eltitkoltam.
Viszont élénken érdeklődni kezdtem zsebpénzem ilyen fajta örömök elköltése iránt. Akkori punk zenekarom énekesének (Z-nek) beszámoltam az élményről, és azt mondtam, ki KELL próbálnia velem. Megbeszéltem B-vel, hogy szerez nekünk egy pakkot, és egyik hétvégén Z beutazik velem a városba, és kipróbáljuk. Aznap szegény B-t tucatszor felhívtam, hogy BIZTOSAN meg tudja szerezni, amire vágyunk? Már kezdett kicsit elege lenni, én viszont féltem, hogy potyára utazunk be. Amikor beértünk a városba, tele volt minden rendőrautókkal, Z-vel viccesen megjegyeztük, hogy „kész, vége, B most bukott le, és most minket keresnek”. Aztán felérkeztünk az albérletbe, odaadtuk neki a pénzt, és azt mondta, hogy elugrik azért, amiért el kell ugrania. Szinte reszketve vártuk, hogy megérkezzen az „alufóliába csavart eufória”. Ami meg is érkezett, és mi ismét a jól bevált vízipipás módszert választottuk. Telefüstöltük az aprócska szobánkat, majd B elkezdett beszélni arról, hogy milyen szépek a sörösüvegek, ahogy „így folynak le róluk a cseppek”. Rendkívül szórakoztató társaság volt, amikor megkérdeztem, hogyhogy nem hozott még fel lányokat a szobájába, azt mondta: „nem, nem, nem, nem. Az ágyam, az egy szent dolog. Az ágyam úgy működik, hogy belefekszem este részegen, és reggel józanul kelek fel belőle. Mit tenne, ha rájönne, hogy megcsalom? Lefeküdnék részegen, és részegen kelnék fel belőle?”. Ilyesfajta beszélgetések és röhögések közepette próbált meg elindulni éjfél felé egy városközpontban lévő buliba, majd leült a székére. Amikor Z kiment megkérdezni, hogy mi van vele, felemelte a fejét, rámosolygott, majd kirohant hányni a WC-re. Aztán Z bejött a szobába, és azt látta, hogy úgy mozgolódok az ágyamon, mintha epilepsziás rohamom lenne. Éppen Tommy Guerrero-tól hallgattuk az Organism számot, én pedig becsukott szemeim előtt egy halat láttam, ami a parton vergődik. „Egy hal vagyok. Egy partra vetett hal. Éppen S alakban mozgok”. Z ezen jót nevetett, akárcsak az utána lévő vízióimon: „egy fát látok. Van mellette egy szauna. Vagy valami ilyesmi.” Aztán hajnali háromkor B elindult a buliba, mi pedig aludni tértünk. Z-t reggel lekísértem a buszhoz, és megbeszéltük, hogy ez egy fantasztikus este volt.
Megkezdődött valami, amiről azt hittük, örökké fog tartani.
Onnantól kezdve már nem volt tabutéma a fű. Egyszer a zenekarunkat beválogatták egy kis helyi tehetségkutatóba, és mi ismét ott találtuk magunkat az albérletben (nem ez volt az első ilyen tehetségkutatós eset, de akkor vízipipáztunk, söröztünk vagy tubákot szívtunk) a már megismert anyaggal. Őszintén szólva, nem sokra emlékszem abból az éjszakából, másnap reggel nagyon fáradtak voltunk, nővérem pedig egyből levágta, mit csináltunk, és nem volt elragadtatva.
Ennek ellenére egyszer ő is beszállt, amikor akkori barátja, D, is besegített a rábeszélésben. Viszont ő nem élvezte, rosszul érezte magát tőle.
D viszont egy igazán jó „szívópajtássá” avanzsálódott (szakításuk után is tartottuk és tartjuk a mai napig a kapcsolatot, mi több, együtt zenélünk), akivel életem legjobb beszívásait tölthettem.
D egyik barátja a Sziget fesztiválon talált egy kis szürke fémdobozt, amire az volt írva: Ein Kleinigkeit für Dich”, azaz „egy kis csekélység neked”. Nagyjából egy gramm fű volt benne, amit nagyon amatőr módon (cigarettát kibelezve, majd a dohány helyére bepréselve) elszívtunk. Semmi extra hatását nem éreztem, viszont nagy bánatomra a Gorillaz Sound Systemről lemaradtam. Ez az eset a későbbiek miatt lesz érdekes.
Egyszer Rockmaraton előtt egy helyi srác hívott fel telefonon nagyon kedves felajánlással:
- Te figyi, neked megvan még a vízipipád?
- Igen, miért?
- Hát, szereztünk egy kis ezt-azt, aztán gondoltuk, összeülhetnénk, és elpöppenthetnénk!
- Ó, köszönöm a felajánlást, gyertek nyugodtan.
Azonban átverték őket, mert se íze, se bűze nem volt annak, amit adtak nekik, nem éreztünk semmit – de ettől függetlenül a kedvességet méltányoltam.
Egy másik alkalommal ez a srác egy kis sütögetést szervezett, amikor is „nagyban készültem az érettségire” – értsd: azon gondolkodtam, játsszam-e tovább a Dead Space 2-vel, vagy inkább váltsak valami olyan játékra, amitől fogok tudni aludni? Már kellően vidám hangulatban volt, amikor Z és én leértünk, a „Wunderscheisse” kielemzésén pedig az egész éjszakáját megalapoztam. Egy idő után azonban leléptem, másnap pedig Z mesélte, hogy bánhatom, hogy nem maradtam, mert volt még a srácnál jóság. Ekkor eléggé nehezteltem Z-re, hogy „basszus, csak egy telefonhívás lett volna, és jövök”.
Onnantól kezdve kezdett általánossá válni a betépés, amit gimnázium végén meghódított barátnőm sem nehezményezett, mivel ő is benne volt az ilyen dolgokban. Egy alkalommal, zenekarom egy távolabbi városban tett koncertje után nálunk aludt, amikor elszívtunk egy füves cigit, megnéztük az Ananász Expresszt, amit természetesen végignevettünk, majd God Is An Astronautot hallgatva elaludtunk.
B viszont elköltözött az albérletből, így nehézzé vált az áhított anyaghoz való hozzájutás, de egy alattam járó gimnazista srác, RD készségesen kisegített. Mivel nem tudtam sodorni, volt olyan rendes, hogy kérésemre előre megsodorta a cigarettákat. Egyszer egy osztálytársam koncertjét mentünk megnézni egy közeli faluban, amikor is rendeltem tőle egy grammot, amit 6 cigarettába be is sodort. Egy barátomnak odaadta, akinek mondtam, hogy hozzon kettőt, amit meg is tett, mire megkérdeztem, hogy melyikeket hozta, ő pedig készségesen válaszolt: „hát a két legkövérebbet!”. Úgyhogy az az éjszaka is vidáman telt el, barátnőm és osztálytársa jókat röhögtek, ahogy elemezgettem a felhőket, különböző mintákat felfedezve: „az ott egy befelé forduló gomba. Az pedig egy támadó hörcsög! Vagy nem, inkább teknős!”. Aztán lezajlott az a párbeszéd köztem és két osztálytársam között, ami a legjobban megnevettetett:
F: - Na, akkor eldöntötted a dolgot? Tényleg ki fogsz menni Izraelbe idegenlégióskodni?
Osztálytárs 1: - Ja, nem, vágod, közben beszéltem pár emberrel, aki volt már kinn, és azt mondták, hogy az első hat hónap kiképzés annyira durva...
Osztálytárs 2: - HOGY MEGHALSZ!
Osztálytárs 1: - Nem... vagy mi?!
Emlékezőtehetségem itt megszakadt, már csak arra emlékeztem, ahogy a tábortűz körül ülünk, és én próbálom elfojtani a mindenféle apró dolgok által kifojtott röhögésem.
Másnap reggel fáradtan kis híján elaludtam a buszon, olyan gyorsan leszállva a buszról, hogy elfelejtettem: a táskám fennmaradt! A táskám, amiben benne van 4 füves cigi PLUSZ mellette az útlevelem! Rekordsebességgel utolértük a buszt, amin fenn volt még a táskám és a tartalma is egyben volt. Elég közel jártam egy lebukáshoz.
Barátnőm ekkor javasolta, hogy nézzem meg a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmet, amit meg is tettem, de elsőre nem estem hasra tőle.
Aztán másnap jött az ötlet: lehet, hogy ezt a filmet NEM józanul kell megnézni? Felhívtam Z-t, aki természetesen a rendelkezésemre állt, hogy megnézzük a filmet fű hatása alatt. A film akkor vált a kedvenceimmé. Végignevettük, és utána rengeteget idéztünk belőle.
Aztán jött egy nyárbúcsúztató buli, ahol ott volt barátnőm, nővérem, D, nővérem barátnője és Z. Amolyan pálinkás-sörös-füves éjszaka volt, s míg az eget kémleltük a Duna partján hullócsillagokat nézve, hallgattuk a tücskök ciripelését (és Butthole Surfers – Pepper című számát), elővettük a bongot, mert még mindig nem tudtunk sodorni.
Onnantól kezdve lett ismét vicces az éjszaka: „te, itt vitatkozunk a barátnőddel, hogy az a kő ott az asztalon tök úgy néz ki, mint egy csillag, de szerintem úgy néz ki, mint egy kutya, te mit mondasz? – ÚRISTEN, EGY KOPONYA!” Illetve a tőlem három méterre fekvő D, aki mellett ott feküdt Z, felhívott telefonon, hogy megkérdezze: hová lett Z?
A nyarat elbúcsúztatva elkezdődött egy olyan dolog, amit úgy hívnak: egyetem. Egy Á nevű csoporttársammal összeültünk, és beszélgetni kezdtünk, szóba került a Félelem és reszketés Las Vegasban, majd megengedtem egy megjegyzést, amiből párbeszéd lett:
- Az a film betépve az igazi!
- Várj... te szoktál tépni?
- Persze!
- Basszus, végre valaki, egész eddig szinte senkivel nem találkoztam a csoportból, aki kipróbálta volna egyáltalán! Van kedved szívni?
- Miért, van nálad?
- Nincs, de tudok szerezni!
Útra keltünk, magunk mögött hagyva a szakestet, majd egy fél óra után már el is rántottuk az első cigit. Kellemes érzés volt, de az emlékeimet elhomályosította. Utána még kettőt is elszívtunk, majd elindultam, hogy megkeressem a barátnőmet, aki egy barátnőjével, ZS-vel volt egy helyi diáktüntetésen. Mikor odaértem, már látszott rajtam, hogy valamit szívtam, így ZS elnevezett „punkfűsrác”-nak. Leültem a téren egy füves placcra, és a két karomat a térdemre téve, ráhajtottam a fejem. Furán mozgolódtam. Barátnőm és ZS között az alábbi párbeszéd zajlott le:
- Te, ő most mit csinál? Sír?
- Nem... Röhög...
Az egész este darabokban maradt meg, nem teljesen emlékszem, hogyan kerültünk haza.
Á-val ezután még volt két közös betépős éjszakám. Egyik alkalommal szűk baráti körével voltunk a házukban, ahol is elszívtunk pár vicces cigit, majd én különböző poop-okkal szórakoztattam őket, majd mikor megunták, leültettek az ajtó méretű LCD-képernyő elé, hogy játsszak Mortal Kombatot. Egyikük barátnője teljesen legyalult, de ez betudható egyrészt akkori állapotomnak, másrészt hogy végig azon voltam lefagyva, hogy mennyire jól néz ki ez a kezdetekben párszáz pixelből álló játék sokadik folytatása. Mondjuk úgy: így még nem láttam gerincet kiszakadni vagy bordát törni. Aztán Á átvitt a másik szobába, ahol megmutatta At the Drive-In – One Armed Scissor című számát, ami valósággal megbabonázott, napokig hallgattam utána a számot, és a mai napig szívesen meghallgatom, ha olyan hangulatomban vagyok.
Aztán jött a nagy küldetés: hozzunk valami kaját meg valami üdítőt, lehetőleg gyorsan. El is zarándokoltunk egy éjjel nappaliba, ahol kértünk két chipset és egy kólát, mire az eladó:
- Kóla az van többféle, de chipsből csak sós van...
Nagyjából másfél perc múlva Á kibökte:
- Nem baj, azért viszünk!
A bolt előtt hangos nevetésben törtem ki, majd megkérdeztem, hogy mi volt ez a system reboot az eladó bejelentésére.
- Ja, semmi, csak ráfagytam, hogy mennyi chips van és mindegyik csak sós!
Az éjszaka ezután ismét a ködös emlékekbe veszett. Csak arra emlékszem, hogy SZ, akkori albérlő- és zenésztársam nehezményezni kezdte, hogy túl gyakran szívok. Akkor még nem láttam be, hogy van igazság abban, amit mond...
Á viszont kezdett eltünedezni, egyre ritkábban láttam, egy este mesélt egy Szigetes LSD-élményéről, aztán később már csak akkor írt, ha szívni volt kedve. Nem mélyült el a barátságunk, és nem is tudom, hogy el tudott-e volna. Legutolsó közös bulinkon a születésnapját ünnepeltük egy másik baráti körének a próbatermében, ahol már kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam. Hiába voltam betépve, a környezet feszélyezett, senkit nem ismertem, és mindenki ellenségesnek tűnt. Hamar kerestem egy indokot a lelépésre, és hazafelé menet elszívtam egy búfelejtő cigarettát, de nem sokat segített.
Ahogy Á eltűnt, a fűforrásom is eltűnt, így keresgélni kezdtem. RD egyszer kisegített, és azt mondta: „ja, annyi, hogy ez nem rendes, hanem bio”. Akkor találkoztam először a biofűnek nevezett jelenséggel. Természetesen megvettem, nem riasztottak el az olyan városi mítoszok, hogy „ezt heroinba áztatják!”, és a társaik. Kipróbálva hamar feltűnt az egyik legfurcsább jellemzője: semmi íze. Semmi kellemetlen vagy kellemes íz (ez később megváltozott), viszont a hatás rekordidő alatt érződött: hasonló, mint a fűnél, és ahhoz, amit terveztünk, tökéletes volt: idióta YouTube videók nézegetése, úgymint a Megasztáros Ketchup song, a többezer huntube poop és társaik. Így visszagondolva, leírva, nagyon érdekes, hogy akkor nem tűnt fel, hogy hétvégéim nem tartoznak a sikersztorik közé. Ennek ellenére, elég drága egy hobbi volt... Gyakran fogyott el a pénzem a hónap vége előtt egy héttel, ennek okáról gátlás nélkül képes voltam édesanyám szemébe hazudni. „Elment kajára” (ami azért félig-meddig igaz is volt, tekintettel a fű étvágynövelő hatására), „új cipőt vettem”, satöbbi...
A herbált ettől függetlenül hanyagoltam, egyelőre elég volt ennyi...
Aztán elkövetkezett a gólyabál, ami elég unalmasnak indult, de megismerkedtem G-vel, aki már első pillanattól egy amolyan igazi füves srácnak tűnt. Kisegített minket, megadta a telefonszámát, barátnőmmel pedig elég gyorsan hazamentünk, tekintettel a fű másik gyakori hatására...
G gyakori beszerzőmmé vált, bár mindig sokat kért nagyon kevés anyagért. Ez általános volt, egy igazi balek voltam: negyed vagy fél gramm fűvel is ki lehetett szúrni a szemem 2500, rosszabb esetben 3000 Ft-ért.
G néhány este velünk tartott, és miután nagy kegyesen lecsippentett magának egy jókora részt a nekem szánt bibéből, rendszerint engem kért meg, hogy adjak bele a következő cigibe... Viszont egy valami a mentségére szólt: mindig minőségi cuccot hozott. Ha kevés is volt, az illatát már messziről lehetett érezni, és sosem okozott csalódást. Egyszer egy barna színű törmeléket adott, amitől pánikba estem: szentséges ég, ez micsoda?! Aztán utánanéztem, és láttam, hogy egyáltalán nem lehetetlen, létezik barna színű fű is, akárcsak lila. Ekkor megnyugodtam, és az illata és a hatása sem okozott csalódást. Ezt a fajtát elneveztük „Greenpa’s Brown Shit”-nek. Z-vel élen jártunk az idióta fűkategorizálásban illetve elnevezésben: „Zöld Szörny”, „Megtekerészeti Elszivvancs”, „Greenpa”, „Apu és Anyu”, „Petőfi Tizenkét Potja”, „Mixi-Moxi”, „Weedámság”, amiket mind „megcsavarintottunk”, majd „elromboltunk”, „elpöffentettünk”, vagy „elrántottunk”.
Aznap éjszaka ott volt barátnőm, a már említett barátnője, ZS, G és Z, valamint később SZ is csatlakozott. Az az éjszaka több szempontból különleges volt: életemben először használtam Fantás üveget bongnak, ami G ötlete volt, valamint G csinált egy bluntot és egy keresztjointot is (E két utóbbi dolgot akkor szívtam életemben először, és ki tudja, talán utoljára is); egy románc volt kibontakozóban ZS és Z között, valamint SZ sokadik unszolásomra kipróbálta a zöldet. Először ellene volt, de akkor becsatlakozott. Először furcsa volt neki, majd amikor betettem a hifin The Who méltán híres Eminence Front című számát, tág szemekkel nézett rám, és azt mondta: „azt hiszem, már értem”. Megértette, milyen érzés az, amikor betépve hallgatsz zenét, amit amatőr zenészként az egyik legjobb dolognak tartottam. Csak becsukod a szemed, és a hangok között jársz, a legjobban elrejtett speciális rezzenést is meghallod a háttérben, ami tökéletesen odaillik, a sorok új értelmet nyernek, vagy talán éppen sikerül megfejtened egy olyan mondatot, amin eddig nem is gondolkodtál. Egy ilyen volt például, amikor barátnőmmel a Dramarama – Anything, Anything (I’ll Give You) című számát hallgattuk betépve, és jött az a sor, hogy: „I”ll give you candy, give you diamonds, give you pills, I’ll give you anything you want – hundred dollar bills” (kapsz tőlem cukorkát, gyémántot és pilulát, kapsz tőlem bármit, amit kérsz – százdolláros számlákat). Revelációm volt: ez a férfi az egész mindent meg akar adni élete nőjének, végigkísérve egész életén át. Gyermekkorában cukrot, felnőtt korában gyémántgyűrűt és ékszereket, idős korában gyógyszereket. Bármit, amit akar, csak egy probléma van a dologgal: hogy az egész pénzbe kerül. Ezt az ötletet felvázolva barátnőmtől megkaptam az egyik legelismerőbb mondatot: „basszus, tényleg!”. Illetve egyszer Butthole Surfers – Cough Syrup száma volt az, aminek az utolsó percét legalább tízszer egymás után végighallgattunk. A gitár átváltása hegedűbe egy olyan mesteri megoldás volt, amivel ilyen formán még nem találkoztam.
Visszatérve, azon az éjszakán ZS kissé rosszul lett, ezért haza szeretett volna menni. Hazakísértük, majd SZ és jómagam loptunk egy-egy bóját, és a fejünkre téve hazaszállítottuk. SZ-szel egyszer egy kidöntött közlekedési táblát is benyúltunk. Ezen tárgyak azóta a próbaterem részei. Valamint SZ onnantól, hogy megismerte G-t, állandóan az ő beszédstílusát utánozta: „haaaaaaallod, ez az amszterdami királynő! Ilyen cuccot sehol máshol nem kapsz! Asse toood hoool vagy! Itt van, ez az uccsó bibcsó!”
Akkorra már két zenekarban zenéltem: az egyikben Z, a másikban SZ volt a zenésztársam. Ez utóbbi zenekarban le akartuk cserélni a dobost, ezért meghallgattunk pár srácot. Mindegyikőjük tehetséges volt, azonban egyikük nagyon el akarta terelni a zenekart a blink-182 feldolgozások irányába, míg a másik túlzottan beszorította magát a „tup-táp-turutáp” keretei közé, azaz csak egyféle technikát használt, a gyors, vad, kalapálós punk ritmust, amiből nem is akart kitörni. A harmadik, M, azonban még sosem játszott ilyen stílust, de ki akarta próbálni, és olyan tervekkel állt elő, hogy „ide tegyünk be egy salsa dobtémás fűszerezést, itt szerintem negyedeljünk, ezt a részt gyorsítsuk be” és hasonlók. Valamint egyik próba után kiderült, hogy lelkes füvezős srác, úgyhogy a füvet már addigra nem ellenző SZ, valamint a füvet kifejezetten kedvelő D és jómagam rábólintottunk, hogy ő legyen az új dobosunk.
Kis idővel a két zenekar nagy lépésre szánta el magát: közös turnét szervezett egy harmadik banda bevonásával. A terv az volt, hogy több kisebb-nagyobb településen fellépünk, és lehetőség szerint hívunk egy helyi zenekart, aki a dobszettet biztosítani tudja, míg mi az erősítőket és ládákat visszük. Az egyik ilyen koncert után M odajött hozzám és Z-hez, akivel éppen iszogattunk a pultnál, hogy van nála egy kis vidámság, amit szívesen megosztana velünk. Azt mondta, nem egy nagy durranás, meg nincs is sok benne, szóval csodát ne várjunk. A dologba D is beszállt, és „elindítottuk a rakétát”, ami körbe-körbe járt a négy zenész között. M állítása ellenére nagyon beütött az anyag, egyből célba vettük a hamburgerest, majd visszaérve a fellépés helyszínére bementünk partizni retro számokra.
[Ezt követően történt meg Z bevezetése a DXM által nyújtott örömökbe (és fájdalmakba), amit részletesebben leírtam az „Egy letűnt barátság emlékére” című beszámolómban.]
Persze olyan eset is akadt, hogy nem tudtam füvet szerezni, meglévő dealer-kapcsolataim ellenére. Ez kevésbé vágott földhöz, mint amikor megígérték, hogy szereznek, és mégsem sikerült. Ilyen állapotban nem volt tanácsos a szemem elé kerülni: dühöngtem, mint egy őrült, átkoztam mindenkit, akit lehetett, egy megszállotthoz hasonló módon. SZ és barátnőm egy este eléggé meg is ijedt egy ilyen jelenettől. Szerintem nem is csoda.
De ilyenek szerencsére akkor még ritkán fordultak elő. Egy másik koncert alkalmával, amikor kis falunkban lépett fel a két zenekar, Z meghajtotta az emlegetett „Zöld Szörnyet”, amit még a koncert utáni bepakolás előtt elszívott a barátnőm, Z, D és jómagam. Ez volt az egyik legjobb füves éjszakám: igazából ott volt mindenki, aki a legközelebb állt hozzám: a barátnőm és a két zenekarom. És az egészet megtetézte, hogy a másik zenekarom basszusgitárosának (R) apukája is tiszteletét tette, aki meg is mentette az éjszakát. Szegény D éppen rosszul lett, amikor R apukája ott volt: egy nagydarab, állandóan mosolygó, idősebb, bajuszos bohém bácsi, akivel mindig jókat lehetett beszélgetni. Akkor különböző mérgező és ehető gombák összehasonlításáról esett szó. Barátnőm adott D-nek egy kis vizet, amitől jól lett, majd visszament a bepakolást segítendő. Mi még egy darabig beszélgettünk R apukájával, főleg mámoros éjszakákról, amikor mi is elhatároztuk, hogy elindulunk segíteni a kicuccolásban, amikor Z megjegyezte: „kéne egy kis pálinka”. R apukája egyből reagált: „pálinka? Attól úgy beállsz, mint a szar!”
Agyam egyből próbálta ironikus módon enyhíteni a vulgaritást, ezért kijavítottam R apukáját:
-„Kaki.”
Már elindultunk, amikor Z egy pár másodperc múlva megállt, és értetlenül meredt rám:
-„Kaki?”
Akkor vesztettem el azt, amit „nem-röhögésnek” hívunk. Nem értették, mire ez a nagy röhögés, én pedig próbáltam elmagyarázni:
- Hát, érted, megy a négy jó barát az éjszakában, és egyszer csak kaki!
- Mi?
- Milyen négy jó barát?
- Hát, érted, ilyen tök szép, megható jelenet, a négy barát egymás mellett sétál a csillagfényes éjszakában, erre az egyikük megáll, lemarad a sorból, és felnéz az égre, majd felteszi az élet értelmét boncolgató kérdést: KAKI?
Utóbbi mondatom megformálásához legalább tíz percre volt szükségem a folytonos röhögés miatt. Akkor azonban SZ megjelent, és egy nagyon erős lecseszést kaptam/kaptunk. A probléma az volt, hogy D szívott, de neki még először ide, majd haza kellett volna vezetni a furgont, amibe a két zenekar hangcuccait akartuk tenni. Kényelmetlenül éreztem magam, de egyben lázadtam is a lecseszés ellen, majd végül sikerült megoldani a problémát: R apukája vezeti el a kocsit. Z, jómagam, barátnőmmel az oldalamon és R apukája megindultunk a házunk elé, ahol a furgon állt. Út közben még mindig a „kakis sztorin” voltam leragadva, amit újra és újra elmeséltem Z-nek, aki közben vérvörös szemekkel nézett R apukájára, majd azt mondta: „mindig ezt csinálja...”. Ezen tovább röhögtem, majd tovább érve lépéseket hallottam, és agyamban lejátszódott egy jelenet: SZ futott utánunk, és egy kulcsot lóbálva a kezében, nekünk kiabált: „most már nem kell elmenni érte!”. Megfordultam, de nem láttam senkit. Ezt elkönyveltem egy flash-nek.
A furgon vezetőülésbe beült R apukája, az anyósülés egyikére a barátnőm, Z és én pedig a cuccok helyére álltunk be, mivel a hátsó széksor ki volt szedve. R apukája ismerkedett a kocsival, ezért először a lámpák bekapcsolása helyett a raktérben lévő világítást kapcsolta be, amitől Z és én felordítottunk:
- Vááááááá!
Aztán lekapcsolta, mi pedig egymásra néztünk, majd felordítottunk:
- Óóóóóóó!
Ezen a koncert helyszínéig való eljutás alatt végig hangosan röhögtünk.
Bepakolás alatt D odajött hozzám, vigyorgó arccal rám nézett, és azt mondta:
- Csak idejöttem, hogy még flashelek-e.
- És, flashelsz még?
- Ja.
Aztán röhögve tovább ment, mi pedig Z-vel pukkadoztunk a nevetéstől. Közben barátnőm elszegődött mellettem, én pedig elkezdtem nézelődni, hogy merre lehet, majd egy bokor mellett megláttam, ahogy faleveleknek vezényel.
- Ööö... Te mit csinálsz?
Aztán kifejtette, hogy a kedvenc zenekartagjai személyességét rátestálta különböző falevelekre, majd vezényelt nekik, hogy zenéljenek együtt. Hát nem édes?
Megjegyzendő, a falevelek még egyszer előkerültek, amikor egy szintén mámoros éjszakán elvonult, mi pedig a keresésére rohantunk, és megtaláltuk egy bokor mellett.
- Mit csinálsz?
- Picit fájt a pocim, ezért falevelet ettem.
Telefonomon éppen Avicii-től szólt a Levels című szám, amire dobosunk egyből ellőtte egyik talán legjobb szóviccét:
- FALEVELS!
Most így leírva, eszembe jut barátnőm arca az akkori pillanatban, és azt kell, hogy mondjam, még mindig a legédesebb teremtés a Földön.
Visszatérve a másik éjszakára, végül bepakoltunk, hogy kipakolhassunk, a barátnőm arcát nem felejtem el, amikor kiderült, hogy R apukája fogja egyedül elvinni hozzánk, mert mi nem férünk be a kocsiba. Mintha azt mondta volna: „neee, mentsetek meg!” Hazaérve Z megsodort még egy cigarettát nekünk, majd hazament, barátnőmmel pedig megnéztük a Ne légy barom című „alap-füves-filmet” a cigi elszívása közben.
Lévén házunkban volt a próbatermünk, gyakran vált hétvégenként próba utáni füves tivornyák „áldozatává”. A próbákra gyakran barátnők, családtagok és barátok is ellátogattak. Utóbbiak közé tartozott P, aki gyermekkori deszkázásaink aktív résztvevője volt. Egyik alkalommal bongoztunk, és a fél anyagot odaégette, mert nem teljesen értette meg a procedúrát. De aztán belejött, és hamar füstös lett a szoba. Amikor apukája felhívta, csak úgy a poén kedvéért feltekertük 200 decibelre Cypress Hill – Hits from the Bong c. számát, hogy elég egyértelmű legyen, mit csinálunk, persze ekkor kirohant a szobából. Utána kajásak lettünk, és lementünk popcornt csinálni. Z így emlékezett vissza arra a jelenetre:
„Ja, és akkor már ott ülök tíz perce a szobában, amikor bevillan: BASSZUS! Ezek ketten lementek popcornt csinálni, és be vannak tépve, mint a szar! F anyja tuti, levágja az egészet, és akkor végünk! Felmentő sereg, indul! *Penge Borisz betétdalát dúdolja a Blöffből* Aztán odaérek a lépcsőhöz, és azt veszem észre, hogy F anyja ott áll előttem, és mond nekem valamit. Viszont én a háttérben lévő folyamatra vagyok ráfagyva, ahogy F és P kiveszi a popcornt a mikróból, felkiált, hogy „POPCORN, JÉÉÉÉÉ!” és elkezdik zabálni az egészet. Közben F anyjától csak annyit hallok, hogy „héménéhéménéhéméné – MEGÉRTETTÉTEK?” Aztán jön F és P, zabálják a popcornt, én meg mondom: „megértettük”. Aztán megkérdezem F-et, hogy mit is értettünk meg? Erre azt mondja, hogy tartsunk rendet a szobában. A következő jelenet, hogy F kinyitja a diákcsemegét, amit szétszóródik az egész ágyon. Fasza, ennyit a rendről... Erre látom, hogy F és P kinézi UGYANAZT a mandulát, és elkezdenek harcolni érte. Tiszta kaja lett minden. Aztán megnyitottuk a chipset, én pedig fogtam egy darabot, és elkezdtem áradozni róla, hogy milyen finom, meg hogy milyen durva, hogy távoli országban szerencsétlen sorsú kisgyerekek dolgoznak azon, hogy mi ezt megehessük, erre ez a két fasz bezabálta az összes chipset! Egy rohadt darabot ettem belőle!”
Egy másik éjszakán, miután megnéztük a Por című filmet, P, Z és jómagam elrántottunk egy rövidre sodort boldogságot. Ahogy a Skrillex által megremixelt Avicii – Levels számot hallgattuk, P arcán a határtalan boldogság tükröződött. Odafordultam Z-hez, és mondtam neki:
- Látod? Ő már érzi!
Pár perc múlva már a szemét is becsukta, én pedig Z-nek azt mondtam:
- P off. (Értsd: offon van)
És ott... megkezdődött. Z egyből felvetette.
- Ő BETÉ-P! A szuperhős! P egy átlagos tinédzser srác volt, aki épp a fellépésére igyekezet... amikor rájött... A SZÍVHATNÉK!
Hmm, mit csináljak, oda kell érjek, de nagyon rám jött a SZÍVHATNÉK! Aztán képzeld el azt a jelenetet, hogy áll a színpadon, a függönyök még nem húzódtak fel, és azt mondják, hogy: P, még tíz másodperc! Erre P előránt egy jointot, és azt mondja: „Basszus! Tíz másodpercem maradt, hogy elszívjam ezt a jointot!” Aztán meggyújtja, és egy slukkra elszívja az egészet. A kamerás bekiabál: P ON! A függönyök elhúzódnak, P pedig ott áll, kezében a csikk, amire mutogat vigyorgó arccal, lélegzetét visszafojtva, majd összeesik, miközben dől ki belőle a füst.
A kamerás bekiabál: P OFF... És a függönyök elhúzódnak.
Ez után az éjszaka után Z elég aktívan nekiállt a Beté-P képregény rajzolásának, de nagy sajnálatomra, az egészből nem lett semmi. Csak pár vázlat, néhány nagyon viccesen kidolgozott sor és kép, de ennyi. Viszont gyakran emlegetett momentum lett a vidám éjszakákon.
Akárcsak azon, amikor szintén P, Z és én megnéztük a Superbad című filmet. Azon az éjszakán csalódtam a fűben, mert valahogy nem nyújtotta azt, amit addig.
Lehetséges, hogy Mary Jane megérezte ezt, mert egy darabig eltűnt az életemből. De sajnos ez nem jelentette a józan állapotot, ugyanis bekövetkezett a „sötét középkor”, a herbál időszaka, a potpourriadalom.
Z mondta, hogy ha nem tudunk rendes füvet szerezni, egy helyi roma srác el tud látni minket herbállal, ha akarjuk. Felkerestük, és azt mondta, az első adag ingyen van. Valószínűleg tudta előre, hogy nem kis pénzt fog tudni megkeresni rajtunk...
Leültünk a folyó partjára, és egy napsütéses délutánon elszívtuk életünk első herbálos cigijét (mivel az első herbált bongból szívtuk), ami nagyon hamar tönkretett minket. Arra lettem figyelmes, hogy a madarak hangja ritmikusan szól, és megkérdeztem Z-t:
- Te, hallod te is ezt a madár-technót? Csip-csirip-csip-csip-csip-csirip-csip? TELJESEN ÜTEMBEN VAN!
- BASZD MEG, TÉNYLEG!
A srác, akitől „vettük”, szintén velünk tartott, és vicces történeteivel szórakoztatott minket, majd szétváltak útjaink.
Viszont onnantól kezdve egyre sűrűbben találkoztunk vele: a herbál a hétvégi kelléke lett a próbák utáni beszélgetéseknek. Amikor rájöttem, hogy netről is tudok egyszerűbben, többet, és korrektebben rendelni, átszoktam arra a módszerre. Biztonságosabb volt, megbízhatóbb, a hatás garantált volt, és kimért mennyiségeket kaptam. Többféle oldalról is rendeltem, majd az egyik a kedvencemmé vált, és egyszer megajándékoztam magam (de inkább őket) egy 50 grammos pakk rendelésével. Akciós volt, de még így is azt mondom, hogy egy jobb fajta analóg effektpedált vehettem volna rajta...
Barátnőm, aki nem nézte jó szemmel a herbálozást, mert bár az elején még bele tudtuk rángatni, hamar megutálta az ízét és a hatását is, nem tudott erről.
Z-nek azt mondtam, ezt ne mondja el neki, ez lesz a mi kis „brother-bag”-ünk.
Beleegyezett.
Valami furcsa oknál fogva később mégis azt kívántam: bár ne tette volna. Bár végett vetett volna az egésznek. Bár dobta volna az egészet a kukába, vagy mondta volna azt, hogy „nem érdekel, mire kérsz, akkor is elmondom neki, ha most nem szabadulsz meg tőle”.
Életemnek ekkor kezdődött el az egyik legzűrösebb szakasza, ami sikeresen eljutott a végletekig. Nagyon ég a pofám, ha belegondolok, hogy miket tettem ekkor: sutyiban herbálozás, herbálozás egyetem után, majd később előtte (!) is, majd később közben (!!!) is. Az alkohol és herbál keverésének hatására a megcsalás határmezsgyéjére kerültem többször is. Egyetemi tanulmányaim romlani kezdtek. Majdhogynem mindent feláldoztam pár olyan éjszakáért, amikre gyakorlatilag alig emlékszem. Persze megvoltak a kezdeti vidám percek is, de ez messze nem mérhető a fű által okozott örömökhöz. Szégyellem magam, és teljesen értetlenül állok így utólag a dolgok előtt: miért kellett?
Önmagam elemezve, azt tartom a legracionálisabb válasznak, hogy féltem. Féltem, hogy Z-t, az egyik legjobbnak tartott barátom el fogom veszíteni. Meg sem fordult a fejemben, hogy már régen elveszítettem. Már akkor, amikor azt mondta, hogy keressünk fel egy srácot, aki tud herbált szerezni, megszakadt valami. Amikor kipróbáltam a DXM-et, elolvastam pár erowid-beszámolót, és több tucatnyi cikket az adagolásról, de még így sem végeztem alapos munkát. Z viszont bele sem gondolt, hogy mit tehet velünk, az életünkkel és a barátainkkal ez a cucc – ahogy én sem. Egyikőnk sem nézett utána a herbállal kapcsolatos dolgoknak. Nem tudtuk, mivel állunk szemben, egy egyszerű, gyors és olcsóbb alternatívának tűnt a fűnél – de számunkra messze nem az lett belőle.
Szívtam, szívtam és szívtam – egyedül, Z-vel, bárkivel. Több barátomat belerángattam, és legtöbbjüknek a szívük elkezdett zakatolni, vagy egyből elaludtak. Olyan emberekkel is elkezdtem szívni, akiket alig ismertem meg. Itt nem azt hangsúlyoznám, hogy súlyos arcokkal kezdtem lógni, hanem hogy potenciális barátságokat tettem tönkre azzal, hogy előrántottam a herbálos cigit, és kis híján a szájukba erőszakoltam azt. Nem is azért, hogy nekik, hanem hogy nekem legyen jó. Nem csoda, ha ez után többek – új és régi barátok – elfordultak vagy megijedtek tőlem. Azt hiszem, egy amolyan herbál-junkie lettem.
A problémák akkor jelentkeztek igazán, amikor vizsgaidőszakra abbahagytam a szívást, amit fél évig masszívan, napi többszöri alkalommal űztem. Éreztem, hogy nem fog az agyam. Egyszerűen úgy éreztem, amit átnéztem egy nap alatt, másnapra a felét, ha meg tudtam jegyezni. A végeredmény többszörös bukás lett.
Egyedül nővérem akkori barátja, I (egy már végzett jogász) vélte azt, hogy ez egy tök jó dolog. Érdekes, ahogy egyszer a nővéremmel való együttlét helyett a herbált választotta, ahogy tettem azt én is oly sokszor.
Egyszer, herbálos korszakomban, édesanyámmal elmentem egy biciklitúrára. Valahol a közepe/vége felé elmondta az általam egyik leggyűlöltebb kezdetű mondatot: „azt csiripelték a verebek”... Tudtam, hogy most valami lesz. Kiderült, hogy tud róla, hogy a Szigeten füveztem. Először nagyon rossz érzés volt, úgy éreztem, átvertek, kifecsegtek rólam mindent. Aztán tovább beszélgetve kiderült, hogy annyira nem is mérges emiatt, csak érdekelte, hogy miért és hogyan csináltam, szoktam-e még, és hogy milyen hatásai voltak.
Mikor ezeket elmondtam, úgy gondoltam, ez mától egy nyitott téma. Onnantól kezdve szegényt elárasztottam a kábítószeres információkkal, szerintem köpni-nyelni nem tudott. A herbált azonban kihagytam.
Egy éjszakán megkockáztatta, hogy kipróbálja a füvet I-vel és velem. Nem ez volt az első alkalom, hogy valami ilyesmit kipróbált, a vízipipát is kipróbálta egyszer és a tubákot is.
Úgy látszik, én viszek bele mindenkit a rosszba...
Azonban nem érezte jól tőle magát, sőt, nagyon rosszul volt, míg I és én feldobottak voltunk. Anyu bement a szobájába, és lefeküdt, azt mondta, rosszul van, forog körülötte a világ, és hányingere van. Próbáltam nyugtatni, és akkor úgy éreztem, hogy mindent megtettem azért, hogy kihozzam a „bad tripből”. Csakhogy a probléma az, hogy ez nem így volt. Az zakatolt a fejemben, hogy vissza akarok menni I-hez, és élvezni akarom a fű hatását. Konkrétan leszartam szegényt, csak azért, hogy jól érezhessem magam. Nem voltam jó vezető, sőt, embernek is pocsék voltam abban a pillanatban. Egy rendes ember ilyenkor addig a pontig ott van mellette, amíg jobban nem lesz, vagy el nem alszik, ha hiperjófej, akkor még utána is ránéz, hogy rendben van-e. Mintha tudomásul sem vettem volna, hogy rosszul is érezheti magát valaki ezektől a szerektől, és ezen igazság elől olyan gyorsan próbáltam elmenekülni, amilyen gyorsan lehetett. Ha a barátnőm rosszul érezte magát a herbáltól, nem érdekelt, inkább Z-vel beszélgettem, röhögtem, és hagytam, hogy szegény magába forduljon.
Az egész Z-ről szólt. Ő általa kezdtem el olyanokat gondolkodni, hogy van olyan, hogy „legjobb barát”. Hogy van egy kitüntetett személy, aki a barátaid legtetején áll. Nem voltam tisztában azzal, hogy ez a személy a párod.
Nekem Z állt a tető magaslatán, egyik kezében egy zászlóval, amire vérrel volt felfestve egy bekarikázott A betű, másik kezében egy vegyülettel. Egy vegyülettel, ami folyton átalakult, újra és újra, és lényegtelen volt, hogy néz ki: csak üssön ki.
Azonban azt mondta, hogy van egy barátja, AKG, aki miatt nem mondhatja rám, hogy a legjobb barátja vagyok. Én pedig megpróbáltam mindent megtenni, hogy az legyek, figyelembe se véve SZ tanításait: nincs olyan, hogy legjobb barát.
Van olyan barátod, akivel beszélgetve több dolgot megosztasz magadról, van olyan, akinek kevesebbet, de nincs olyan, hogy legjobb barát. Nem mérheted össze az embereket, nincs semmi értelme. Mintha a jobb kezed vetnéd össze a ballal: már a kiralitásuk miatt is megbukott a tényező.
De én hittem ebben az eszmében, és mindent megtettem, hogy én legyek a legjobb barát. Ő punk? Én is punk leszek! Elolvasom a nővéremtől kapott Punk cenzúrázatlan története című könyvet, és punk leszek. Punkzenekarban játszom, tehát lehetek punk. Mit csinálnak a punkok? Figyelembe se véve Ian MacKaye-t, azt mondtam: drogoznak. Zenélnek, isznak, drogoznak. AKG be szokott rúgni veled? Én is azt fogom, de én mellette még szét is fogom szívni az agyam veled! Ott leszek veled minden punkkoncerten! Gyere, itt a házam, próbálhatsz benne, nem kell az énekcuccba se beleadnod, te leszel az énekes, a frontember, a legmenőbb zenekartag! Látod, milyen jó fej vagyok? LÁTOD, MILYEN JÓ FEJ VAGYOK? Tessék, kérsz cigit, sört, bármit? Ingyen adom, nem kell beleadnod! AKG szokott füvezni? Nem?! Megveti? Látod, TÖBB vagyok nála! Látod, látod, mennyire jó barátod vagyok? Észrevettél? Könyörgöm, vegyél észre, vegyél már észre, vedd észre, hogy mindent ÉRTED csinálok! Bebizonyítom rólad, hogy okos ember vagy! Hogy nagyon érzelmes vagy, hogy igazából több van benned, mint hinnék, minden haverom előtt a közös sztorijainkról fogok mesélni, szét fogom untatni őket ezekkel a betépett sztorikkal, hogy bizonyítsam: te vagy a legjobb barátom, én pedig a tiéd.
Figyelsz rám? Ugye, figyelsz rám? Észrevettél... apa?
Kínos részhez érkeztünk.
Apa...
Édesapám általa be nem ismert alkoholista volt, ami oka egy börtönbüntetés volt. Pénzügyi dologgal kapcsolatos, sok-sok jogi hézaggal, amiből végül ő került ki vesztesen, és nem tudott felülkerekedni az alulmaradt helyzetén. Az alkoholt bizonyult számára a megfelelő gyógyszernek. Közös megegyezés alapján elváltak, majd elköltözött tőlünk, több száz kilométer messzi szülőhelyére, és nyaranta egyszer egy hétre meglátogattuk.
Nem sok emlékem fűz hozzá. Persze megvoltak a kezdeti vidám percek is, de ez messze nem mérhető egy rendes apa által okozott örömökhöz.
Például sosem voltak megható beszélgetéseink, vagy nem kaptam lecsesző szavakat egy-egy elbaszott dolog után. Elvitt minket (nővérem és engem) uszodába, múzeumba, amiket élveztem, de ott is szinte mindig más rokonaimmal voltam, vagy a nővéremmel.
Nem nagyon tudok felidézni egy olyan pillanatot sem, amire azt mondhatnám: ez egy igazi apa-fia jelenet az életem filmjében.
Talán az is elég kifejező, hogy egyik legerősebben berögzült közös emlékeim közé az alábbi tartozik.
Egyszer, amikor rokonokhoz mentünk biciklivel (nem volt, és a mai napig nincs autója), a vasúti aluljáró alatt furcsa hangot hallottam. Megálltam, apám azt mondta: gyere már! Azt mondtam, egy pillanat, meg kell néznem valamit. Körülnéztem, és egy szatyorban újszülött kiscicákat találtam, akik nyávogtak. Még a köldökzsinór-maradványok is rajtuk voltak. Egyből kiszedtem őket a szatyorból, és rohantam apám és nővérem felé. Meg akartam menteni a kezemben lévő apró szőrcsomókat, bármi áron. Édesapámat teljesen inkompetensnek éreztem az ügyben, azt mondta, nem lehet mit csinálni, megkérdezzük a rokonokat, hogy befogadják-e, ennyi. Többet végigkérdeztünk, de egyikőjük sem volt hajlandó. Végül elérkeztünk az utolsó reményforráshoz, ahol is az egyik rokonom azt mondta, nem lehet mit csinálni velük, a legközelebbi állatmenhely már biztosan, nincs nyitva, és az orrom előtt, egyenként földhöz vágta őket. Hallottam a csattanást, ahogy minden egyes csontjuk szilánkosra tört, majd a nyávogás megszűnt. Sírtam, üvöltöttem, majd nővérem átölelt, miközben ő is sírt, és próbáltam kitörölni már ott, akkor ezen emlékekké váló borzalmas pillanatokat. Nem tudom, hogy fájt-e valami annyira, mint akkor, azok a pillanatok ott. Talán e sorok leírása. Talán Z elvesztése. Talán barátnőm kis híján teljes eltűnése életemből. Talán egy hét pszichiátriai fogságba esés.
Utána apám fogott egy ásót, és a tetemekkel együtt az udvar hátsó részébe vitt, ahol morogva megásott egy sírt, amibe beletette a halott kiscicákkal teli cipős dobozt, és betemette az egészet. Nem szólt egy szót sem. Vagy ha szólt is, nem értettem.
Visszagondolva, ott szűnt meg számomra apának lenni. Apának, aki erős, aki megvéd, aki megpróbál mindent megtenni, hogy ne kelljen ilyen pillanatokat átélned. Fel akartam nézni rá, hogy majd ő lesz, aki segít megoldást találni, de elbukott. Még csak nem is próbálkozott. Talán az egyetlen különbség apám és Z között, hogy Z legalább pár bad trip alatt megpróbálta ezt megtenni, igaz, akkor már késő volt. Egyik ismerősöm, aki olyan sorsa jutott, mint én (Z „lecserélte egy jobbra” – őt értem cserélte le, majd engem AKG-ért), sokat beszélgetett velem erről, és azt mondta: „szerintem ti egymásban kerestétek az apát. Z apját ismered, tudod, hogy egész nap iszik, nem ad nekik pénzt kajára sem, ő onnan el akarta menekülni, te pedig kerestél valakit, akivel pótolhatod az elvesztett szülői szerepet”. Azt hiszem, igaza van. Csak jelen esetben vak vezetett világtalant.
Az előbb leírt, megrázó pillanatokról sosem beszélgettem Z-vel. Hasonlóakra sem emlékszem. Csak szívtuk a herbált. Szívtuk, szívtuk és szívtuk.
Amikor sikerült rendes fűhöz jutnom, már nem is éreztem olyan erősnek a hatását a herbálhoz képest. Amikor éppen egy, nővéremtől kapott, Zacherről szóló, Mindennapi mérgeink című könyvön megsodortam egy jointot, SZ-szel elszívtuk, és ő nagyon rosszul lett tőle. Többé már nem akarta kipróbálni.
Párszor hozzányúltam még a herbálhoz, de azt kell, hogy mondjam, ez egyre erősebb, és veszélyesebb lesz. Egy mázlim van: az íze. Azt hiszem, ha még el is játszanék egy ilyen beteg gondolattal, hogy újra szívok belőle, csak emlékeztetnem kell magam az ízére: tömény hányinger. Nem is tudom, hogyan tudtam annyit elszívni belőle.
Pszichiátriára kerülésem előtt volt egy nagyon kellemes betépésem Z-vel és D-vel. Egy kikötött hajón szívtunk el egy D által Amnéziaként ismert fűvel megtöltött cigit, illetve én is vittem egy adagot. D-vel nagyon elmélyült a beszélgetésünk, és kezdtem azt érezni, hogy Z ezt nehezményezi. Mindenképp szeretett volna bekapcsolódni a beszélgetésbe, de nem sűrűn sikerült neki. Őszinte leszek: kicsit idegesített a jelenléte. Amikor éjfél és hajnal között elhatároztuk, hogy hazasétálunk Z-vel (cirka 15 kilométer), nálam volt a gördeszkám, Z-nél viszont nem volt (mindig mi adtunk kölcsön neki). Úgy éreztem, sokkal feelingesebb lenne egyedül hazagurulni az országút közepén, mint mellette baktatni, és hallgatni a képtelen történeteit, vagy Counter Strike fragpontjainak számát, vagy 4chanen olvasott posztjait. A faluba beérve már elkezdtünk egy közös témáról beszélni: a zenekarról. Bizakodóak voltunk, egy demóval és egy nagy albummal a hátunk mögött, terveztük egy szaxofonos felvételét (mer’ milyen menő lenne már deszkás punk mellé szaxofon), új számainkat elemezgettük.
Aztán az egész gyalázatos véget ért.
[Erről bővebben a „Káosz és anarchia – a pszichedelikus rémálom” című beszámolómban írtam.]
Két dolgot hagytam a konklúzió előtti részhez: a Fű Paradicsomot és Ozorát.
Mindkettőt a barátnőmnek köszönhetem. Az Ő ötlete volt, hogy menjünk egyik nyáron egy hetet külföldre, az enyém pedig az, hogy ez a hely legyen Hollandia, azon belül pedig Amszterdam.
Valahol a repülőtér felett járhattunk, amikor az izgalom hatni kezdett...
Szavakba nem önthető, hogy mennyire megszerettük azt a városkát. A legális szerek jelenléte igazából csak a hab a tortán. Egy annyira szép városba csöppentünk, ahol a legmagasabb ház egy bevásárlóközpont volt, azt leszámítva csupa aranyos, alacsony és takaros ház fogadott, amerre jártunk. És víz! Folyó melletti srácként felnőve, egy közeli városba kerülve a folyó hiánya volt az egyedüli, amit nagyon sajnáltam. Itt viszont: több csatorna volt, mint utca. Na és persze a graffitik: rengeteg házon hatalmas, menő, színes és elgondolkodtató graffitik voltak, ami alapvetően a föld alá degradálja a falfirka kifejezést. Itt művészi szinten folyt a falra mázolás. Csoda egy olyan helyen, ahol Van Gogh teológiát tanult? A róla elnevezett múzeumot meg is látogattuk, akárcsak a Heineken és a Bols Vodka múzeumot, egy fél órás hajós körútra is beneveztünk, ahol kivittek minket a tengerre is egy kis időre. Egy nagyon kellemes hotelben szálltunk meg, ahol az egyedüli negatívum a liftben lévő hányásszag volt, de egy pár nap alatt megoldották ezt a problémát.
A fűről nem tudom, hogy mennyit kéne mesélnem, hiszen aki volt már itt, az tudja, miről beszélek, aki pedig nem, az el tudja képzelni. Azért mégis megemlíteném, hogy első coffeshop-expedíciónk során elég sok ideig tartott, mire találtunk egyet. Én szúrtam ki, hogy ott van egy kávés logó, azzal a névvel (nevekkel), hogy Cheech & Chong [ezen eset után néztük meg a Cheech & Chong – Up In Smoke-ot]. Meglátva az „étlapot” rögtön feltűnt, hogy a hazánkban az egyik legjobbnak titulált White Widow ott középkezdő kategóriának számít. Elsőre azonban nem akartunk ennél erősebbet, ezért elhatároztuk, kipróbáljuk, milyen az igazi White Widow. Mondanom sem kell, megtette a hatását. Csak ültünk egy hangulatos coffeshopban, ahol vagy kávéztak, vagy füveztek (megjegyzés: „rendes” cigarettát nem engednek szívni a coffeshopokban, csak füveset, úgyhogy aki most megy először, legyen erre felkészülve), és átjárt minket az abszolút chill.
Több coffeshopba is benéztünk, az egyik üzemeltetője elmondta az egyik kuncsaftnak, akivel beszélgetett, hogy már öt éve nem füvezik, egy másikban láthattuk, ahogy egy öreg rasztafári ráfagy a TV képernyőre, amin épp Bear Grills osztogatott tanácsokat a dzsungel túlélőinek. Többféle space cake-et kipróbáltunk, az összes nagyon finom volt, az egyik pedig különösen erős, a villamoson ülve már le akartam szállni, mert nem volt ülőhely. Hasist csak úgy vettünk, hogy már előre megsodort cigiben illetve hasisos brownie-ban volt, mivel önmagában nagyon drágának találtuk (1 gramm 20-30 Euró).
De igazából jobban jártunk volna, ha inkább azt próbáljuk ki, mert kipróbáltuk a látnokzsályát (15x kivonat), és a fejünk behorpadásán, és kellemetlen szédülésen kívül semmit sem éreztünk, illetve kétszer is vettünk smartshopban gombát, de egyik sem csinált velünk semmit. Talán nem is baj...
Amiről szót ejtenék, azok az amszterdami („fűmentes”) sütik. Mindenképpen érdemes kipróbálni. A szupermarketekben gyártott „tucatfánkok” is annyira finomak, mint itt egy jobb kávézóé.
Egyszer ellátogattunk a Vöröslámpás Negyedbe is, ahol azt az érdekes jelenetet láthattuk, hogy egy „szállóból” egy öltöny-nyakkendős úriember lép ki, megigazítja a nyakkendőjét, majd vidáman továbbhalad, miközben egy örömlány integet neki.
A városban általános dolog volt, hogy a főtér közepén sodorják a füves cigiket, bár ott komolyabban veszik a szabadtéren való dohányzás tilalmát.
Ez az amszterdami hét az egyik legkellemesebb élményeim közé tartozik, nem csak a drogpolitika és az itt tapasztalható liberális felfogás miatt, de a város infrastruktúrája és kinézete, hangulata és a barátnőmmel közösen eltöltött élmények miatt is. Aki még nem volt, és van rá lehetősége, mindenképpen látogasson el ide.
Amit sajnálok, hogy a környező falvakat és mezőket nem tudtuk megcsodálni, mivel ez kicsit nehézkes lett volna, de egyszer, még óvodás koromban egy hajóút során kikötöttünk Hollandiában, és akkor láthattam a hatalmas szélmalmokat, a tulipánföldeket és a végeláthatatlan mezőket, amik szintén gyönyörűek voltak.
Végül, de nem utolsó sorban rátérnék Ozorára, egészen pontosan az O.Z.O.R.A. fesztiválra.
Mondhatni, hogy megváltoztatta a világnézetem.
Ez volt az első pszichedelikus fesztivál, amin részt vettünk a barátnőmmel. A bejutás egyszerűen ment (nem fogom elfelejteni a Welcome to Paradise táblát), mert korán ott voltunk, később láttuk, hogy akik később érkeztek, eléggé megszívták, mert 40°C-ban kellett álldogálniuk, csúcsidőben kb. 200 méteres sorban, de segítségükre sietett az egyébként nagy elismerésnek örvendő Bulisegély szolgálat, akik magnéziumos és kalciumos vizet osztogattak mindenkinek.
A fesztivál díszlete nagyon tetszetős volt, mindenféle gombákkal és különböző figurákkal (volt például egy hatalmas légy) volt kikövezve az út, a nagyszínpad díszlete pedig zseniális volt. Ezekről rengeteg kép készült, csak az újságok pont ezeket felejtik el leközölni. Ahogy például azt sem említik, hogy van egy külön részleg meditálásra, és szintén van elkülönített rész gyerekeknek. Ami számomra kicsit furcsa volt, hogy a körülményekhez képest elég sok gyerek volt, és itt most nem azt mondom, hogy „úúú, a drogosok megrontják őket”, de szerintem az ilyen fajta zenére, és annak hangerejére (szinte bárhonnan hallani lehet a fesztivál területén, nem csak a színpadról, de az autókból jövő zenét is), még lehet, hogy nincsenek felkészülve. Ugyanez volt az érzésem a Rockmaratonon és FeZeN-en lévő gyerekek esetében, akiket néha a szülők a hangfal mellé is magukkal cipelnek. Plusz azért itt van egy jókora terület, amin könnyen elveszhetnek, ha elkóricálnak, és elég nehéz lehet úgy önfeledten bulizni, hogy közben vigyázni kell a kölkökre. Persze ez csak az én meglátásom, nem ítélkezni szeretnék, hanem megérteni, ugyebár :).
Őszinte leszek, még zöldfülű vagyok a goa zenében, egyedül az Infected Mushroomba ástam bele magam, de ott sem a legmélyebbre, és egy-két Ozric Tentacles számot hallgattam, és Iskhur elektronikus zenei útmutatója alapján rájöttem, hogy a legjobban a buttrock goa tetszik – ami itt sajnos nem volt. Viszont a Dragon’s Nest nagyon megfogott, mind díszletében, mind zenéjében. Tetszett, hogy sok hangszer volt a színpadon, akusztikus dobot hallva egyből felkaptam a fejem, és amikor láttam, hogy még gitár is van a színpadon... (Micsoda egy vaskalapos punk vagyok!) Itt általában folkos témájú zenék szóltak, de többször post rock elemeket is fel lehetett fedezni a produkciókban.
Ezen kívül volt még a Chill-Out Dome, ahol általában 70-80 BPM-es relax zenéket játszottak, a hely varázsa pedig a díszlet volt, a „padló” tele volt homokkal, amin nagyon jó volt mezítláb járkálni, illetve voltak függőágyak, amik kipróbálásához rendszerint elég gyorsnak kellett lenni. A hely további érdekességének számított, hogy éjszaka sokan aludtak benne, mivel, bár be lehetett volna zárni, ezt nem tették meg.
Annak ellenére, hogy a nagyszínpad dizájnja nagyon menő volt, kevés időt töltöttem itt, mondjuk úgy, hogy még nem éreztem magam elég érettnek az ilyen fajta zúzáshoz. Viszont fel lehetett menni a mögötte lévő dombra, ahol két többméteres, fából faragott, emberi alakot ábrázoló szobor mellől le lehetett nézni a völgyben zajló bulira, ami szintén nagyon hangulatos volt.
A nagyszínpadtól nem messze volt egy kukoricaföldbe „épített” labirintus, amit a fesztivál közepe/vége felé nyitottak meg. Ezen végigmentünk barátnőmmel, bár akkorra már több helyen kitaposták a kukoricákat, új utakat megnyitva vagy levágásokat készítve. Aranyos volt, de este kellett volna menni, akkor lett volna az igazi.
Volt még egy kilátó, amiben, és ami mellett különböző pszichedelikus képzőművészeti alkotásokat nézhettünk meg, igazi profi munkákat.
A kilátó mellett volt az említett bulisegélyesek Haven nevű sátra, ahol le lehetett pihenni, szükség esetén aludni is, bár elmondásuk szerint a fekvőhelyek inkább a krízisintervenció klienseinek voltak fenntartva, azaz ha valaki rosszul érezte magát, de nem annyira, hogy kórházi segítségre szorult, betérhetett ide, és segítettek kibeszélni az esetleg bad tripből, majd, ha szükségesnek látták, meggyőzték, hogy aludjon egy keveset. Ezen kívül szőlőcukrot, ropit és óvszert is osztogattak. A DÁT PsyHelp-jéhez hasonló munkát végeztek, mindkét csapat előtt le a kalappal!
Egy kis kitérőre megállnék.
Utolsó szívásom szeptemberben történt a barátnőmmel, és egy nagyon kellemes élmény volt. Túráztunk egyet, majd kerestünk egy pontot, ahonnan beláttuk az egész várost, és pipából szívtunk egy kis füvet. A már említett Last Dance With Mary Jane című számot hallgatva egy gondolat futott át az agyamon: talán tényleg ez lesz az utolsó tánc? Jól éreztem magam, de volt egy furcsa érzésem, hogy talán nem kéne folytatni. Bizonyos értelemben akkor szívtam füvet utoljára. Barátnőmmel visszasétáltunk, miközben a telefonomról a The Fucking Shit „zenekartól” a Teenage Love Song szólt, elég vicces jelenet volt. Ettünk egy pizzát, és három filmet megnéztünk egyhuzamban.
Azonban a fesztiválon elkapott a SZÍVHATNÉK, és bár füvet nem sikerült szerezni, „nagy bánatomra” „csak” hasist tudtam venni. Nem teljesen tudtam, mit is kéne kezdeni vele, aztán megmutatták, hogy apró, fél centi vastag „kukackákat” kell sodorjak belőle, és úgy belerakni a cigibe, mintha fű lenne. Barátnőmmel élveztük a hasis adta örömöket, azonban az első szívás után úgy éreztem: igen, ez elég erős. Ez olyan, mint régen... de mégsem olyan. Valami eltűnt. Talán Z, a tökéletes placebo eltűnésével a hatás is lecsökkent. Vagy talán már... öreg vagyok ehhez...
Mindenesetre, mint említettem, a világnézetem átformálódott. Ahogy láttam, hogy körülöttem mennyien élvezik például az LSD hatását, nem ritka, hogy ugyanennyien szenvednek tőle. Addig a pszichedelikumokkal való kísérletezést egy egyéni, „saját” dolognak tartottam, itt pedig láttam, hogy mennyien vannak, akik próbálkoznak vele. Kicsit csökkent a misztikus értéke a szememben. Valamint, tapasztalt utazókkal beszélgetve arra jöttem rá, hogy igazából nem különbözöm tőlük, ha megnézzük akár ezt a leírást is: állandóan a vegyületekkel kapcsolatos élményeinkről beszélünk. Eddig azt hittem, hogy ez egy jó dolog, de amikor barátnőmmel egy lánnyal beszélgetve elmondta, hogy volt már 60 gomba-, 50 LSD-, és 30 meszkalin-tripje, arra gondoltam: te jó ég! Az már olyan, mintha több hetet csak trippeléssel töltött volna az életéből. Amivel semmi bajom nincs, csak magamról nem tudom elképzelni. Daath-on is azt olvastam, hogy általában a tökéletes trip után az ember nem nyúl LSD-hez vagy más szerhez, mert úgymond megvilágosodott. Ez azonban csak az egyik dolog volt, ami feltűnt, a másik érdekes dolog, amit megfigyeltem, hogy sokkal többet beszéltünk a tripekről és a szerek hatásairól, mint arról, hogy milyen zenét szeret, milyen filmet látott, mit sportol. Akkor világossá vált, hogy anyum is valami ilyesmit érezhetett, amikor egy vagy két hét után hazajövök, és egy szót nem mondok a hetemről, csak a hajnalkáról meg a fűről szövegelek állandóan. Az ilyen felismerés tud fájni, de még mindig jobb, mintha sosem válik világossá.
Persze volt egy srác, aki egy nagyon jó LSD-trip közepén volt, vele nagyon jót beszélgettem, ő első próbáló volt, és nagyon tetszett neki az élmény. Aztán azon kaptam magam, hogy csak én beszélek, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam, erre mondta, hogy semmi baj, ő nagyon szívesen hallgatja, mert érdekes, amit mondok, tetszik neki, ahogy árad felé az információ.
Rájöttem, hogy talán sosem fogok készen állni egy tripre. Nem biztos, hogy nekem való. Azon aggódni egész életemben, hogy na, most kész vagyok egy utazásra – nem éri meg. Aztán vagy lesz egy bad tripem, amiről utólag kissé kellemetlen beszélni, vagy lesz egy jó, és akkor folyamatosan arról fogok beszélni. Kész 22-es csapdája. Mindenképpen tanulságos volt, és szeretnék legközelebb is menni.
Viszont nem voltam adakozó kedvemben (ami betudható egyrészt a fesztivál egyik legeslegeslegkellemetlenebb hiányosságának: se bankautomata, se pénzváltó – pénz szinte csak a kártyámon volt, a környező falvakban pedig „kifosztották” az összes automatát, dealernél meg ugye kissé nehézkes kártyával fizetni; másrészt annak, hogy egy önző dög vagyok :3), így sok hasis maradt, úgyhogy azt hazahozva, ahogy barátnőm fogalmazott, „szétosztogattam”. Barátnőmmel is szívtunk, akárcsak egy csoporttársammal, két volt gimis osztálytársammal, barátnőm egyik volt gimis osztálytársával (K), SZ-szel, és a FALEVELS-es dobossal (KGB – legmenőbb monogram).
K-val való találkozásom előtt behabzsoltam egy kis kratomot, ami számomra megerősítette a chill hangulatot, kellemesen ráfolytam a földre, viszont pár óra múlva meg is hánytatott, úgyhogy utána hanyagoltam ezt a módszert. Úgy összességében azon gondolkodtam, miért erőszakolok magamba annyi mindent, ha a szervezeten (ami azért szokta tudni, mi a jó neki) próbál tőle a leggyorsabban megszabadulni? A kratom vásárlásakor feltűnt a polcon Timothy Leary – Az eksztázis politikája című könyv, úgy éreztem, a Belső utazások után ezt is illenék elolvasnom, ezért megvettem, és elkezdtem olvasgatni.
Volt osztálytársaimmal való szívásunk alkalma után határoztam el, hogy felhagyok az alkoholfogyasztással, ugyanis a hasis után elég bátornak éreztem magam, hogy egyikőjük társaságában elfogyasszak egy üveg vodkát. Akkor világossá vált: ez így nem mehet tovább. Már előtte kaptam édesanyámtól egy, Helmut Harsch könyvet, amit olvasgatva szembesülnöm kellett az eddig mindenki előtt (csak előttem nem) világos ténnyel: függő vagyok. Teljesen magamra ismertem a kábítószerekkel és alkohollal kapcsolatos elhárító mechanizmusaimra, és arra gondoltam: még nincs késő.
De hasis még maradt, amit „kénytelen-kelletlen” elszívtam a többiekkel.
SZ-szel való szívásom az ő alkoholmámora miatt következhetett be, amikor elég magabiztos lett ahhoz, hogy megpróbálja újra a THC általi örömök kihasználását. Aznap éjszaka mutatta meg az addigi figyelmem elkerülő Limp Bizkit – It’ll Be Okay, illetve Ignite – Let It Burn című számokat, amikért nagyon hálás vagyok. Meghallgattuk Gorillaztól a Tomorrow Comes Todayt, The Who-tól az Eminence Frontot, és hogy tovább nőjön a nosztalgikus életérzés, lekapcsoltuk a villanyt, és sötétben meghallgattuk Infected Mushroom – Heavyweight dalát, amit ő mutatott meg először nekem, mondván „szerintem ez neked tetszeni fog”. Igaza lett. Emlékeztettem, hogy volt egy olyan pillanat, amikor ő, Z, egykori gitárosunk és én egymás vállán sírtunk ezt a számot hallgatva (ami azért volt érdekes, mert azóta négyünk közül csak mi ketten tartjuk a kapcsolatot, a másik két srácot, mondjuk úgy, SZ eléggé meg-nem-szerette). Na és persze volt rákenroll is, amikor a full csöves, 150 wattos Marshall erősítőjét feltekertük, és nekiálltunk gitározni.
Csoporttársammal való haskázásunk alkalmával megmutattam neki a Félelem és reszketés Las Vegasbant, amit akkor látott először. Mondhatni, háromszor vittem bele a rosszba: velem hasisozott először (bár füvet szívott már), én mutattam meg neki a popper pár percig tartó, vicces hatását, és én nézettem vele meg az egyik legkultikusabb „drogos filmet”. Nagy hatást gyakoroltak rá az általam hozott ledball villogó színei. Aztán egy pezsgőt „mártírhalálra” ítélve szétfröcsköltünk egy helyi óvoda mellett, amit videón meg is örökítettünk.
Utána elnéztem egy AA gyűlésre, ahol tetszett az emberek nyílt és őszinte hozzáállása az alkoholhoz és az alkoholistákhoz. Egyelőre ezen az egy alkalmon voltam, a többire időhiány miatt nem tudtam elmenni, mivel elkezdődött az egyetem.
Legutolsó haskázásom alkalmával KGB-vel voltam, és úgy volt, hogy egy régi deszkás társam, Z volt barátja (akiről már írtam az előzőekben) is tiszteletét teszi, de ő sajnos nem jött el. Elszívtuk, amit el „kellett”, és zenét hallgattunk, beszélgettünk. Megismertettem a Tool munkásságával, a Rosetta Stoned alatt együtt számoltuk, hogy „most akkor hányadolva van ez a rész?” Nine Inch Nails – Hurt dala is elhangzott, és még sok hasonló zene, majd KGB elaludt, én pedig a Killing Floor-t választottam. Végül KGB felkelt, és hazament, és én is elmentem aludni. Érdekes érzés volt, amikor az ajtó bezárásakor a kezemben maradt az AA által kapott kulcstartóm, kicsit úgy éreztem, becsaptam őket, de leginkább magam.
Reggelre eldöntöttem: a józanságot választom.
Úgy éreztem, megértem rá. A Józan élet olvasgatása, BLR – Viszlát dalának hallgatása (amit nem mellesleg Z-től kaptam „búcsúszámnak”) és az addig valahogy kimaradt Egy kosaras naplója nézése közben arra jutottam, hogy szerintem mindenkinek jobb lesz így.
Igen, valószínűleg egy aszkéta szektás lesz belőlem, aki vasvillával kampányol a drogszigorításért, és mindenkit meg akar majd téríteni...
Viccet félretéve, ettől függetlenül továbbá is érdekel a kábítószerek misztikus világa, csak már sokkal inkább „objektív lencsével” vizsgálva azt. Szeretnék továbbra is beszámolókat fordítani (Gént boldogítva ezzel >:3), és feljárni a fórumokra.
Időközben pedig a végére értem Leary második könyvének is, és ugyanazt éreztem, amit ez első elolvasása után: ez nem semmi egy figura! Aminek megvannak a pozitív és negatív oldalai is, de számomra úgy jött le: ő egy eléggé öntörvényű, radikális, néha kicsit megalapozatlan, túlzásokba eső – de semmiképp sem rossz szándékú ember. A tanait lehet követni, vagy elvetni. Bármelyiket is választom, tanultam belőle.
A fűvel töltött időkért mondhatni hálás vagyok, a herbálos korszakért kevésbé. De úgy érzem, sikerült tanulni mindkettőből.
Jó önismereti túra volt mindezt leírni, remélem, nem untattam senkit, a füves sztorik háromnegyedét kihagytam, de szerintem ez nem baj, lehet eleget hallani az utcán, barátoktól. Azért is írogattam le a legjobbakat, mert talán később visszaolvasva beugranak a jelenetek, és újra mosolyra görbül a szám. A herbálos sztorikról nagyon nincs mit írni. Ez olyan, mintha egy misztikus időutazás vagy feltámadás után megnézed a Ramones-t, utána pedig elmész egy Ramones feldolgozásokat játszó zenekar koncertjére: azért nem teljesen ugyanaz. Lehet, hogy gyorsabb, lehet, hogy jobb, lehet, hogy olcsóbb: de nem ugyanaz.
A fű számomra egy túlmisztifikált dolog volt: nem oldja meg az élet problémáit, de segíthet ellazítani. De ha lehet e nélkül is, akkor minek félig ismert emberek házába járkálni, súlyos pénzeket kiadni olyan dologért, amiről teljesen biztosan nem fogom tudni, micsoda? Számomra megmarad a filmnézés, írás, olvasás, gördeszkázás, zenehallgatás és zeneszerzés, mint kikapcsolódási forrásnak. Tudom, tudom, fűvel mindez jobb... vagy talán inkább... más?
Megvoltak a mágikus pillanatok, amikor egyszer betépve próbáltunk (sőt, egyszer fel is léptünk...) a zenekarral; amikor mint Nyilas Misi, mentem a pakkért, miközben az I Just Wanna Have Something To Do-t hallgattam, majd amikor megkaptam a hőn áhított csomagot, alig vártam, hogy hazaérjek, hogy megnézzem, mennyit kaptam; a belépés a „hallgattál már beszívva dubstepet?” világába; és még megannyi más – de azt hiszem pont annyit kaptam, amennyit kell. Azt hiszem, én elég sok ember befűztem, hogy próbálják a dolgokat. Ha nem volt kellemes számukra, akkor sajnálom. Herbál esetén biztosra mondhatom, hogy önös érdekek vezéreltek. De a fű esetén nem. Csak meg akartam mutatni, hogy mennyire jó dolog, mert nem láttam a másik oldalt: nem, nem mindig jó dolog. Attól, hogy nekem jó, még nem biztos, hogy másnak is az, ugyebár. De elsősorban magam fűztem be. Befűztem, hogy befüvezzek, aztán kifüvezem magam – most itt az idő, hogy kifűzzem magam.
Nem akarok több barátot elveszíteni, nem akarok sem zenekari, sem idegösszeomlást, nem akarok se mások, se a saját képembe hazudni. (Kezdek olyan lenni, mint a sokat emlegetett Ramones: minden sorom úgy kezdődik, hogy I Don’t Wanna...).
Viszont megtanultam, hogy azért nem mindenki akar rosszat, aki fűvel kínál, ez megfelelő körülmények között egy igen nemes gesztus, de az már csak a megkínált személyen múlik, hogy elfogadja-e, vagy inkább nem él vele.
Köszönöm mindenkinek, aki miatt hozzájuthattam ezen örömökhöz, és köszönöm azoknak, akik elviseltek akkor is, amikor nem jártam sikerrel, és köszönöm mindenkinek, aki kitartott mellettem a zűrős időszakokban is. S természetesen, köszönet mindenkinek, aki ezt elolvasta!
Minden jót a folytatásig!

Facomb

© Copyright 2015, 2015 Daath.