Névtelen:

Utazás a Sárkánnyal

1984 új évének éjszakáján volt életem első pszilocibin/harmalin tripje. Ebből az alkalomból nagyjából öt gramm P. cubensist ettem meg (Brillo Nuevo, ez egy nagyon erős fajta), és hozzá elszívtam kb. 2 gramm jointba tekert P. harmalát is. Ez a kombináció egy olyan rendkívüli élményekkel kísért beavatás-tripet eredményezett, amelyet ezidáig nem osztottam meg a szélesebb közönséggel. Tekintve, hogy rajtam kívül mások is kísérleteznek ezzel az igen erőteljes kombinációval, úgy döntöttem, mások okulására leírom, amire emlékszem, bár az aznap éjjel történteknek csak töredékét tudom szavakkal visszaadni.

Az első jelet arra vonatkozóan, hogy ezúttal valami új várható, akkor kaptam, amikor Frank, a kutyám megállt a fotelem előtt, rám nézett, felborzolta a szőrét és fenyegetően morogni kezdett; a kutya ugyanis nem jött rá, hogy én ülök a székben. Megéreztem, hogy fél, ezért a szemébe néztem és megnyugtattam: „Nyugi fiú, csak én vagyok az.” A hangomtól kissé lecsillapodott, le is feküdt a fotel mellé, de még mindig éreztem rajta, hogy feszült és ideges. Elkezdtem gyanítani, hogy ez a trip nagyon komoly lesz, így felálltam és elindultam a hálószoba felé. A mozgásom koordinációja ekkorra már komoly nehézségekbe ütközött.

A hálószobában az ágyamat körülölelő, forgó, fluoreszkáló fénygömb teljesen valószerű víziója fogadott. Lenyűgözve néztem. A fénygömb minden pontját pókhálószerű, szinte láthatatlan fényvonalak kötötték össze az összes többi ponttal, élesen kirajzolódott a gömb felszíne. Ekkorra már szinte teljesen elvesztettem a kapcsolatomat a földi valósággal, úgy éreztem, képtelen vagyok a hagyományos működési módot tovább fenntartani. Egyenesen az ágyhoz léptem és lefeküdtem.

Ami ezután jött, messze felülmúlt mindent, amit addigi utazásaim során tapasztaltam. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve. Ahogy a hátamon feküdtem és felfelé bámultam, tanúja lettem, amint a plafonból egy gigászi sárkányfej emelkedik ki. Annyira valósághű, annyira magával ragadó volt az egész, hogy a félelmem egy pillanat alatt kétségbeesett pánikba váltott. Amint a halálfélelem elhatalmasodott rajtam, és elkeseredetten próbáltam visszahúzni magam a hétköznapi valóságba, a sárkány mélyen zengő, jelentőségteljes hangon, amelynek a rezgését a csontjaimban is éreztem, megszólalt és a következőket mondta: „Ne állj ellen. Ne félj attól, ami történik.” A sárkány hangja felkavaróan hatott rám, de ugyanakkor meg is nyugtatott. Éreztem, ahogy lassan engedek, és ezzel párhuzamosan elindultam befelé, valami ellenállhatatlan erő hatására, amely a sárkány nyitott szája felé húzott. Utolsó gondolatom az volt, hogy kész, ezúttal tényleg mindennek vége: most véglegesen átléptem a halál birodalmának küszöbét.

Fontosnak tartom felhívni a figyelmet a látomásaim kivételes tisztaságára. Ez a fajta vízió össze sem hasonlítható azokkal a spirálokkal, mintázatokkal és geometriai formákkal, amelyekről a pszichedelikus utazók általában beszámolnak. Ezek a fajta víziók a más dimenziókba való tényleges átlépéseket kísérik; az ilyen látomások tökéletesen pontosak és a legkisebb részletekig kidolgozottak. Tökéletesen tisztán láttam a sárkány fogait, magamon éreztem tekintetének bensőmbe hatoló intenzitását és lassan elmerültem a torkának belső falát alkotó forgó kaleidoszkópban, amelyet galaxisok és univerzumok végtelen sora alkotott. Ez a vízió olyan keretbe foglalta saját létezésemet, amelynek tágasságát, mindent felölelő természetét a puszta intellektus soha nem tudná elképzelni. Igazi kapcsolatba léptem a mitológiai dimenzióval, és semmi kétségem nem maradt afelől, hogy ez a másik dimenzió jóval közelebb fekszik a valóság szívéhez, mint az árnyaknak az a világa, amelyet mi valóságnak nevezünk, és amely valójában csak elenyészően kis töredéke az Örökkévalóságnak.

Ahogy a tudatom belépett a Sárkány száján, a hétköznapi éntudatom szertefoszlott, és a megmaradó tudatosság rendkívüli sebességgel száguldott keresztül végtelennyi kozmoszon, hogy végül megállapodjék a létezés egyik parányi szegletében. A mély, zengő hang ezúttal halkabban, vékonyabban szólt: narrátorként kísérte végig a lelki szemeim előtt kibomló történetet, a Föld életének történetét. Először kisméretű lényeket, a mitológiai sárkányokhoz hasonló állatokat láttam leesni a Föld felszínére. Ahogy földet értek, pár pillanatra megpihentek (a mi időnk szerint persze ez a pihenés korszakokig is eltarthatott), majd lassan elkezdték magukat beöltöztetni ennek a világnak az anyagi formáiba, és átalakulásaik révén nemsokára felismerhetetlenné váltak. A hang azt állította, hogy a földi élet ezektől a lényektől származik, akik a kozmosz egy másik részében zajló esemény elől menekültek ide, abban a reményben, hogy itt egy időre elrejtőzhetnek.

A tudatosság belépett a sárkányok által felöltött formákba, és végigkísérte őket a fejlődés különböző korszakaiban. Végigéltem a földi élet teljes kibontakozását. Lenyűgöző volt, ahogy a tudatosság egy adott lénnyel azonosulva teljesen elfeledkezett az azon a lényen kívüli létezésről, és teljesen elmerült a lény világába. A lény gondját, baját, félelmeit, örömeit és szenvedését első kézből tapasztaltam. A történelem újraélése szubjektíve szinte végtelen hosszúnak tűnő korszakokig tartott.

A trip legnagyobb részében a tudatosság teljesen elszakadt attól a XX. század végén élő emberi lénytől, akihez előzőleg tartozott. Amikor belépett az első emberi formákba, és végigfolyt az emberi történelem teljességén, részt vállalva az összes emberi lény tudatában, aki valaha létezett, egy ponton újból rátalált a kapcsolatra, amely a XX. század végén hagyott, begombázott emberhez fűzte. Ezen a ponton a tudatosság, befejezve utazását, ismét kiemelkedett a világ lényeivel való azonosulásából, és a mélyűrben lebegve figyelte az alatta lévő bolygót. A hang így kommentálta a látomást:

„A Föld Élete egységes organizmus, amely korszakokon átívelő evolúció során bontakozik ki. Az evolúció célja egy olyan test megkonstruálása, amellyel végül elhagyhatja ezt a bolygót. A távolabbi cél az, hogy megszilárdítsa létezését és véghez vigyen egy feladatot, amit jelenlegi szinteteken még nem értenétek meg. Erősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a Föld formáiba rejtőzött organizmus el akar kerülni egy az univerzum középpontjához közeli helyről kifelé gyűrűző kataklizmát, amely nemsokára végig fog söpörni a galaxisnak ezen a részén is és megsemmisíti a földi életet a ma általatok ismert formájában. Ezt a változást egy új létforma megjelenése kíséri, amelynek létalapja már nem az anyagi test, hanem a fény energiája lesz. Ennek az új létformának valamely földi fajban való megjelenésével párhuzamosan az addigi fizikai organizmus egy nagyobb egységbe fog betagolódni. Az ő szempontjából ez a folyamat igen félelmetes és ijesztő lesz, és az adott lény fizikai halálaként is tekinthető.

Ekkor az a lény, amely a földi élet kezdetén álcaként magára öltötte a bolygó organizmus-struktúráját, ismét elhagyja azt, tudatossá válik eredeti célját illetően, és kifejlett intelligenciájával tovább küzd a kataklizma elkerülése érdekében. Teljes egészében azonban nem fog tudni elmenekülni, egy részét (a nagyobbik részét) hátra kell hagynia, és ebből a részből egy új életenergia fog megszületni. Ez a folyamat a kozmosz más részein már lezajlott, és végső fokon elkerülhetetlen. Jelenleg azonban az az életforma, amely magát a Sárkányként ismeri, és amely a DNS-ben is megtestesül, még saját elkerülhetetlen végzete ellen tör. És ennek így is kell lennie.”

Ahogy a sárkány mondandójának végére ért, láttam a bolygó jövőjét, láttam a sárkány menekülését, és az új fénytest kialakulását, amely az új létezési módot elindítja a kozmosznak ezen a részén.

Ezután a tudatosság visszatért eredeti hordozójához és én a nappal együtt felébredtem, fölöttébb csodálkozva azon, hogy egyáltalán túléltem az éjszakát.

Eddigi tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy az ehhez hasonló, „regényes” utazások leginkább az ayahuascára, valamint a pszilocibin/harmalin kombinációra jellemzők. A pszilocibin/harmalin páros a testet is meglehetősen kimeríti, így ezeket az utazásokat jómagam igen komolyan veszem. Majd egy évtized telt el azóta, hogy utoljára kísérleteztem ezzel a kombinációval, és a közeljövőben sem tervezek ilyesmit. A fent leírt trip óta viszont a gomba állandó vezetővé vált ebben a mitológiai dimenzióban és az azóta tett utazásaim mindegyikében megéreztem a kozmosz és a benne játszott szerepünk varázslatos mélységének jelenlétét.

Azt gondolom, hogy az ehhez hasonló beavatás-élmények meglehetősen ritkák (vagy az emberek ezekről nem beszélnek). Bár olvastam máshol is olyan utazásról (DeKorne Pszichedelikus sámánizmus c. könyvében), amelynek során a sárkány megkísérelte, hogy felfedje kilétét, ott a beavatásra váró személy félelmeibe és elutasításába ütközvén felhagyott a próbálkozással és visszavonult.

Nem igazán tudom, miként viszonyuljak ahhoz a meglehetősen „merész” történethez, amelyet a sárkány elmesélt, mely szerint a földi élet egy szárnyas lénynek köszönhető, aki ide menekült a kozmoszon átsöprő átalakító-hullám elől. Ez a motívum mindenesetre elég gyakori a földi mítoszokban. Megtalálható a Bibliában is („láttam a Sátánt lezuhanni az égből”). Talán a víziók a saját agyamban már eleve meglévő motívumokon keresztül próbáltak elmagyarázni valamit önmagukról. Az is lehet, hogy mindez csupán a saját tudatalattimba való bepillantás volt (mostanában erre a véleményre hajlok leginkább, főleg, ha figyelembe veszem, milyen tudatállapotban voltam azokban az években).

Bármi is legyen ezeknek az élményeknek a magyarázata, tanúskodhatom arról, hogy az azóta eltelt évek alatt a Kis Kalaposokkal folytatott dialógusaim és a gombák által átadott tanítások fokozatosan egyre mélyebbé és kifinomultabbá váltak.

© Copyright 2000, 2001 Lycaeum.