Shin:

Elmefésülés

Az élmény éve: 2012
Adag: 1.5 gramm szárított Psilocybe cubensis

Nemrég megint (életemben harmadszor) megpróbálkoztam az enteogén szerek világával.

Ennek több oka is volt: az előző mindkét alkalom életemnek egy jelentős fordulópontján volt, és úgy alakult, hogy lassan levegőt kellene venni, és eldönteni, hogy a következő fordulat merre lesz. Úgy döntöttem, hogy a szituáció megérdemel ilyen eszközökkel történő önvizsgálatot. Másrészt az utóbbi időben egyre szürkébbnek éreztem az életemet, és az ilyesmi jó eszköz arra, hogy felfrissítse az ember emlékezetét, hogy az élet milyen csodálatos és egyszeri dolog, amit vétek nem élvezni. Bennem volt egy kis bűntudat is amiatt, hogy egyszer, egy spirituális élményekkel kapcsolatos kérdőív kitöltésekor azt válaszoltam, hogy "a jövőben úgy gondolom, kevesebb misztikus élményem lesz", pedig az ilyesmi jóval gazdagabbá teszi az ember életét.

Az előző két alkalommal LSD-vel próbálkoztam, és mivel ezúttal ez nem állt rendelkezésre, úgy döntöttem, hogy ezúttal a Psilocybe Cubensis-t választom eszközül. A túrára való felkészülés egyik jelentős tanulsága, hogy talán nem is baj, hogy ilyesmit nem lehet készen venni: az előkészületek, a gomba spórákból való kinevelése jó szűrő, hogy csak annak legyen ilyen eszköz a kezében, aki komolyan gondolja, és hajlandó vele foglalkozni. Olyan, mint valami belépési teszt...

Alapos megfontolás után végül úgy döntöttem, hogy elegendő lesz másfél gramm szárított gomba: ugyan ez elméletileg kevesebb annál, mint amennyire a kívánt szintű élmény eléréséhez szükség lenne, de az idáigi tapasztalatok alapján a szervezetem érzékenyebb ezekre a drogokra, és volt néhány rizkófaktor, amiket nem szerettem volna figyelmen kívül hagyni: a túravezetőm ugyan jószándékú és teljes mértékig megbízok benne, de semmi tapasztalata nem volt a pszichedelikus élmények terén, a saját termelés okán nem voltam benne biztos, hogy a gombát fertőzésmentesen sikerült tartani (és kellemesebb dolgokat is el tudok képzelni, mint teljesen szétesett állapotban hányni-fosni...), és az előző két élményem esetén mindkétszer úgy éreztem, hogy sötét dolgok húzódnak a mélyben. Ezeket előbb-utóbb ugyan ki kell csomózni, de nem egy olyan alkalommal, amikor a túravezető tapasztalatlan és a szer hatása és minősége teljesen ismeretlen.

A túra napján (vasárnap) reggel sétáltunk egy kicsit, feküdtünk a napsütésben, majd egy könnyű ebéd után nekiláttam a szobám előkészítésének, bevettem némi Ibuprofent a kezdődő fejfájásom csillapítására, mad délután kettőkor magamba szólítottam a gombát. Jóval kevésbé volt rossz ízű, mint számítottam rá, de nem volt valami finom. Egy kis gyümölcslé segített a rossz íz eltüntetésében, kimostam a számat vízzel, könnyítettem magamon, megnyomtam a stopper gombját, és lágy zene mellett elhelyezkedtem a takaró alatt.

Az első 10-20 percben nem történt semmi, csak egyre álmosabb lettem, és azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nem is sikerült potens gombákat termeszteni. Meresztettem a lelki szemeimet, hogy hátha nekiáll hullámozni a plafon, de semmi ilyesmi nem történt. Így aztán abban maradtam magammal, hogy elindulok Morpheus birodalma felé, és ha másfél óráig nem történik semmi, akkor legközelebb egy nagyobb adaggal próbálkozom.

Az első mentális hatások megérkezésével párhuzamosan elkezdett fájni a gyomrom. Nem ijedtem meg tőle, mert számítottam rá, hogy ez lesz. A gyomorfájás aztán egyre erősebb lett, míg végül (akkor már nem teljesen képben) elhatároztam, hogy megkockáztatok egy expedíciót a sufniig, hogy szerezzek egy műanyagvödröt. Aztán attól féltem, hogy ételmérgezésből és beszámíthatatlan állapotból kifolyólag sikerül jól összefosni az ágyamat... a következő szakaszban aztán felváltva próbálkoztam a testem megnyugtatásával, magam arról való meggyőzésével, hogy tudok hányni, vagy arról, hogy tulajdonképpen minden rendben van. Bejöttek az első szinesztéziás effektek: úgy láttam (vagy éreztem?), hogy a testemet színes ördögfejek tépik, és eltelt némi idő, amíg eljutottam a gondolatig, hogy ezt is csak el kell fogadni. Erre, meglepő módon, elpárolgott a marcangoló érzés. Ekkor olyan 45 perc felé járhattam. Mivel még mindig volt bennem egy kis diszkomfort-érzet, elhatároztam, hogy meglátogatom a kétbetűs helységet. Fura, hogy ilyen állapotban az ember nem nagyon tudja, hogy miféle baja is van és találgatni kell...

Közben felépült a triphangulat, és elhatároztam, hogy kipróbálom, milyen is emotív zenéket hallgatni, míg a csúcsra nem érek, hogy megvizsgálhassam azt, amiért jöttem. Jó. Ilyen állapotban már nagyon szépen lehetett látni a zenét. A fejemre húztam a takarót, és azt ölelgettem egy darabig, míg rá nem jöttem, hogy jóval kellemesebb érzés friss levegőt belélegezni (ahol a különbség nem csak könnyebb légzésben, hanem színekben is mérhető volt). Meglepő módon tudtam kezelni a zenelejátszót, bár kétségtelen, hogy jóval messzebbnek tűnt, mint amilyen messze valójában volt, és jópárszor elfelejtettem, hogy mit is akarok, miközben a gépért nyúltam. Mikor néha rám nézett a túravezetőm, jeleztem neki, hogy minden rendben, de már nagyon kellett koncentrálni, hogy kettőnél több összefüggő szót ki tudjak mondani. Egy hang visszhangzott a fejemben állandóan, és ez a trip vége után is mindegy kulcsinger maradt meg a fejemben. Úgy látszik, ez lesz a hívószó, ha erre a napra vissza szeretnék emlékezni.

Aztán eszembe jutott, hogy miért is jöttem, és elkezdtem gondolkodni az életemen és az embereken, akik körülvesznek. Meglepő volt, hogy akikre sokat szoktam gondolni, azok egy része mennyire egysíkúnak tűnt, és hogy néhány ember, akikkel nagyon ritkán találkozok, mennyire színes és érdekes volt. Vajon ez útmutatás a jövőre nézve...? Mivel érdekes volt végiggondolni a társas kapcsolataimat ily módon, megpróbáltam végigzongorázni az ismerőseimet, de nem jártam valami nagy sikerrel: sokszor elkalandoztak a gondolataim, és kevesebbet vittem végül haza a túráról, mint amennyit reméltem. Furcsa volt, hogy a barátnőm nem jelent meg külön "szimbólumként": olyan volt, mintha -- ez nagyon romantikusnak hangzik, de nem tudom máshogy kifejezni --, mintha összetartoznánk: nem különálló lény volt, mint bárki más, nem olyasvalaki, aki kívülről hat rám, hanem a személyiségem része. Ilyen lenne egy jól működő párkapcsolat a túloldalról? Volt olyan is, hogy egy négyzet alakú táblaként jelent meg az életem, mint valami társasjáték vagy egy tánctér felülről, és rajta az emberek különféle, fényes, színes pontok. Ez rímelt arra, amit néha drogok nélkül is szeretek elképzelni, hogy az emberek olyanok, mint fényes pontok az ürességben, és mindegyikük egyedi és megismételhetetlen és kimeríthetetlen.

Aztán beszéltem egy kicsit Istennel is. Először pszichedelikus szerek használata közben éreztem Isten szeretetét, teljesen véletlenül és akkor, amikor egyáltalán nem kerestem. Mindenféle kötöttségtől mentesen, úgy, hogy teljesen mindegy, mint csinálok, akkor is nagyon szeret -- nagyon megnyugtató dolog ez és ezt szerencsére sikerült átmenteni belőle egy keveset a hétköznapokba is, de ezúttal nem ilyen volt: csak egy nagyon halvány árnyalata volt ennek az érzésnek, de akkor is ott volt, van valaki. Olyan volt, mint a különbség aközött, amikor az ember a szeretőjével minden nap találkozik vagy hogy hosszú idő után először: mindkettő kellemes, de az utóbbi sokkal intenzívebb érzés. Ez most olyan volt, mintha egy régen látott ismerőssel futottam volna össze a buszmegállóban: "Szia, öreg, már majdnem elfelejtettem, hogy vagy. Pedig mennyire más az élet nélküled! Kár, hogy most nem tudunk sokat beszélni."

Aztán lassan elkezdtem lefelé jönni. Három és fél órája kezdtem el a túrát, és vizuálok és szinesztézia még mindig bőven voltak, de már nem álltak nyitva a kapuk a tudatalatti felé. Úgy döntöttem hát, hogy élvezem a helyzetet, és zenét hallgattam, amíg lehetett. Öt óránál kockáztattam meg először, hogy kimásszak az ágyból. Akkor úgy tűnt, hogy már tiszta vagyok, de hamar kiderült, hogy nincsen így: nagyon süsü voltam, és nem értettem, hogy mi miért történik, és kellett még másfél óra, míg helyreállt a helyzet. Túravezetőm szerint viccesen hülye voltam. Akkor fáradt lettem és éhes, amin egyáltalán nincs mit csodálkozni, tekintetbe véve az aznap magamhoz vett étel mennyiségét. A fejfájás sajnos megint visszatért, így aztán bevettem még egy tablettányi Ibuprofent, megvacsoráztam, majd lefeküdtem aludni.

Összességében egy jól sikerült túra volt, ami viszont nem ütötte meg az elvárt szintet: a gomba által okozott émelygés elég kellemetlenné tette az elejét (ezen nem tudom, hogy lehetne segíteni), és a lecsengés sem volt ideális az újrakezdődő fejfájásnak köszönhetően. Ami a dolog enteogén részét illeti, ugyan egy kicsit tovább jutottam, mint terveztem, de utólag jobb lett volna, ha még messzebb sikerül jutni: volt néhány olyan szál, amit érdekes lett volna végigkövetni, de nem jutott rá "idő". A mélyben levő sötét dolgok megint jelen voltak, de egyrészt nem volt muszáj szembenézni velük, másrészt nem akartam: tapasztalt túravezető hiányában nem mertem önszántamból lebukni beléjük. Talán jobb lett volna, ha egy kicsit jobban elengedem magamat: nagyon elhatároztam, hogy mit akarok kihozni a túrából, és ez könnyen lehet, hogy behatárolta a lehetőségeket. Ami a gomba természetét illeti, annyiban jobban tetszik mint az LSD, hogy nem annyira kimerítő, de a trip elején jelentkező hányinger nem valami kellemes. Előtte nem gondoltam volna, hogy ilyet lehet tapasztalni másfél gramm bármi elfogyasztása után.

Mindenesetre megérte a dolog: egyrészt jó volt hosszú idő után újra meglátogatni a szellemvilágot, másrészt hoztam magammal olyasmit, ami jobbá teszi az életemet.

© Copyright 2012, 2012 Daath.