Axolotl:

Szívdobbanás

Az élmény éve: 2009
Használt anyagok: kb. 1040 cm3 trichocereus pachanoi, némi kéjgáz

   Hosszú, nagyon hosszú böjti időszak állt mögöttem, mikor idén nyáron spontán szerencsével elsodródva a görög Aurora fesztiválra három év és három hónap szünet után ismét tudattágító szerekhez nyúltam. Az akkori derekas besavazás hatalmas tisztító hullámokat mozgósított, szívemből félelem szakadt ki, s távozott valahová messzire. Így felbuzdulva arra jutottam, hogy a hajdani első, nem maradéktalanul rózsásra sikeredett próbálkozás után ismét megmerítkezem a meszkalin világában.
   A jól bevált lelőhelyen hosszadalmas válogatás után végül egy impozáns, 41 x 5 cm méretű, szálegyenes növésű, makulátlan, hamvas ezüst-szürkéskék és egy kisebb, 25 x 3,5 centis világoszöld, tüskésebb (ez talán bridgesii?), szintén makkegészséges kaktusz mellett tettem le a garast. Az otthoni darálást, szárítást és főzést követően már dobozban pihent a végtermék: bő félliternyi barnászöld trutyi. Azért is döntöttem e pepecselést igénylő procedúra mellett, mert az öt évvel ezelőtti peyot-San Pedro koktélból kutyult kaktusztrip fizikailag igen megviselő, csavaró-nyúzó, eszelős óriáskígyószorítását a növények egyéb alkaloidjainak tudtam be, vagy legalábbis rájuk gyanakodtam, s azt reméltem, e metódusok segítségével azok nagy része lebomlik, mely feltételezésem később valóban beigazolódni látszott.
   Szet/szetting a kedvenc: ki a Börzsönybe, K. közelébe, egy elhagyatott, turistajelzéstől messzi kis tisztásra egyedül, a kaktuszt pedig arra kérni, gyógyítson, tisztítson, ahogy lehet.

   Elég későn, csak délelőtt 11 után érkezem meg K.-ra, s újabb egy órát vesz igénybe, mire a tett helyszínét felkutatom. Hálózsák leterít, alsógatyóra vetkőz, napfürdőzés. A lakmározást dél körül kezdem el (gyomrom kb. 14 órája üres), s a csemegét apránként, kb. egy óra alatt küzdöm le. Az íz siralmasan förtelmes, a neheze meg is volna. Ezt követően nyújtógyakorlatokat, néhány könnyebb ászanát, majd pránanadi-kezelést végzek. Már a kezelés elején érzem: jön (hamarébb, mint a meszka papírforma szerinti 1,5-2 órás felfutása), s mire a végére érek, a feszítő érzés elhatalmasodik. Normális átmenet-állapot, ám érezhető, kövér lesz, ereje már most megrendítően határozott. Enyhe vergődés, lazítani próbálás. Egó-kapálódzás.
   Felülök. Fújok néhány lufit. Nem esik igazán jól. Megpróbálkozom a zenehallgatással. Mély, gazdagon árnyalt progresszív goaszámok. Nem, nem. Nem kívánom őket. Gyors, euforikus Ozric-szimfóniák. Nem-nem-neeem... Ez sem. Kívülálló vagyok, hontalan. Tagjaimat vesztve vergődöm a tranzitban. Próbálok nézelődni-gyönyörködni. Nem megy: minden letaglóz. Ekkor megszületik a megoldás: arccal a földre! Ez jóóóóó. L-a-a-aaa-aa-sssúúúúúúú... Naaa-gy-oooon... ...laaaa-aa-aaasssúúúúú...
   ...Kezdek olvadni. Előkotrom a zenét. És a megvilágosodás: ha már elémugrott itt a pléjlisztben a nagy kedvenc Boozoo bajou utolsó albuma, a Grains, hát akkor hadd szóljon! Telitalálat. A létező leglassabb, legnyugodtabb, legandalítóbb, legelringatóbb zene kell ide. Pillanatnyilag az az érzésem, ennyi meszkával nem lehet mást kezdeni. És akkor lassacskán villany leó...
   ... Nehéz ezt bármihez hasonlítani. Mindenesetre nem épp lebegős, nyelvöltögetve bohóckodós állapot. A fránya meszka ledönt, letaglóz, lehengerel. Először is felmossa velem a padlót. Elmondhatatlan lassúságba mélyedve, arccal a földbe gyógyulva heverek a nyálamtól és könnyeimtől átitatott párnán. Méla vonaglással furcsa-idétlen, nyálkás téglákra bont, majd elolvadnak azok is. Aztán –Gandalf bácsi szavaival élve– kiballagok térből és időből. Nem tudom már, hogy ott fekszem, hogy én fekszel, de azt sem, mi az, feküdni. Viszont nem alszom. Álmodom? Vagyok. Inkább valami van. Ennyi rémlik. Egyszer azt veszem észre, hogy robbanásszerűen felsírok. Hajj, de jól esik. Aztán vissza.
   Érzelmek, gondolatok, programok váltakoznak, állnak az időtlenségben. Hatalmas, színes felhők-sávok. És szépen lassan megoldom őket, megoldódnak. Átlényegülnek. Szív nyílik, szeretet árad. Utólag fogalmazódik meg: akár egy szellemi műtét. Szoftverfrissítés? Vírusirtás?...

   ...Itt sok minden kiesik...

   ...Kissé felocsúdom. Egy tisztáson fekszem. Alkonyodik. Egy távoli szögletből, száműzött elmémből segélykiáltás hallatszik: sötét lesz, hideg lesz, nem szabad itt ragadni. Valóban didergek: felöltözöm. T + 5h körül lehet talán. A trip derekán járhatok, a hatás elementáris. Az a pont érkezett el, mikor normális esetben nyüszögve orromig húznám a hálózsák kapucniját, majd mutatóujjammal alsó ajkamat büngyürgélve belezuhannék egy Ozric-album semmimindent süvöltő ásításába. Most viszont elindulok. Azaz indulnék, ha menne. Szürkület. Úgy tűnik, legalább egy órát tanakodom. N-a-a-aaagyoo-o-n ... l-aa-a-aasssúúúú... Pedig legfeljebb tíz perc telhetett el, a nap ugyanúgy áll. Papucsállatkai szintű totyogással valahogy behányok-szuszakolok minden cókmókot a hátizsákba. Bakancs is fenn, heuréka! Most nézzünk szét, nem hagyok-e itt valamit! Csakhát úgy mászik-tekereg a talaj, hogy hosszú percekbe telik, mire egyáltalán minimálisan tájékozódni bírok. Sokáig meredek erre a kavargó dzsungelre szilárd pontot keresvén. Végül úgy tűnik, minden oké: Indulandusz! Hűha! A vizuális rész nagyon él. Minden mászik, mááászik, szüntelenül tekereg, fortyog, burjánzik nem alig integetve, perifériásan, hanem arcba folyóan intenzíven. A fatörzsek izzó parázsként omlanak, gőzölögnek, lélegeznek, sóhajtanak, lüktetnek, az ágak, levelek hüllőkként kúsznak. Folyékony masszában evickélek. Innye! A karom, ha mozdítom, hatalmas fraktálokat húz maga után. Kb. 50 métert tehetek meg. Nem, ez agymenés. Lerogyok. Nem kerülhetek így a civilizáció színe elé. Féltem őket a látványomtól. Minden mászik, gomolyog, tekereg. Közben végig fülembe bömböl az Ozric tentacles Arborescence c. albuma. És akkor beng! Indul a címadó Arborescence c. szám. Egy klasszikus, régi nagy hömpölygő himnusz 94-ből, mikor a skacokban még vakítófehéren izzott a láng. Bemászik a basszus... És... A föld szívdobbanása. Hanyatt, lehunyt szemmel fekszem, remegek, pihegek a föld forró keblén. Kimondhatatlan mámor. Földén-énFöld. Csak a pillanat. Egybeomolva. Széles, hatalmas hát. Végtelen. Befogadó. Rend. Felemelő alázat. Tárgytalan-személytelen büszkeség. Rész az egészben. Egész a részben. Kerek. Gömbölyű egész. Elemien mély gyógyító erő. Árad szét. Áll. Kicsordulnak a könnyeim. Hazataláltam.
   ...Közben majdnem töksötét lesz. Tovább botorkálok. Egy pillanatra azt hiszem, eltévedtem. Mégsem! Huhhh! Az út szélén elém toppan egy fa. Pont olyan, mint azok a tipikus „kísérteties fák” a képeken: odvas, széles, csupa görcs, oldalt karmos kézszerű ágak merednek. Középen eleven arcként vonagló odú. Az odú előtt egy pókfonálszálon száraz levél pörög a tengelye körül beleásítva a kavargó űrbe. Tekereg-vonaglik az egész. Felfogom, hogy mit nézek. Hátrahőkölök. Megborzadok. Nézem. Állok. Hirtelen megértem: automatikusan a fára teszem a kezem és tiszta szívből, a legfehérebb izzással kívánom, akarom, gyógyuljon meg, minden terhét tegye le végre. Energia áramlik, erős, világos. Szívem sír, könnyem folyik.
   ...Továbbmegyek. Egy réten fetrengve folytatom a zenehallgatást. Vaksötét lesz. Lámpával indulok tovább...
   ...Beérek K.-ra. Hirtelen elhatározással betérek egy vendéglőbe –ahol valami rendezvény van és lakodalmas zene szól– kérni egy szál cigit. Az első kontaktusom földi lényekkel. Megy, csak lendületből kell csinálni, nehogy becsavarodjon az ember. Mondatokat fogalmazok az árral szemben. Kissé furákat. A kint álló két kiscsajnak nincs. Jön a pincér. Kérek. Nem adnak, csak pénzért. Sokkoló kicsinyesség. De nem gond, elengedem, áramlik tovább a vakvilágba. Viszont a cincér fejéből vagy három van, össze-vissza tekeregnek, ugrálnak, ricegnek térben-időben. Érzem, nem vagyok ura a tekintetemnek. Szemem transzban felakadva remeg, pásztáz ide-oda. Sietve távozom.
   ...Ballagok az út mentén. Tervem, hogy hazamegyek, mert hát nincs sátram, és szeptember vége felé jár: hűvösödik. Meg lesz este egy goabuli. De közben beismerem, hogy az azért talán mégsem menne.
   Stoppolok. Megállnak. Rendes arcok, Sz.-ig vinnének. Jelentősen túlbecsültem lejöttségem mértékét. Felismerem a helyzetet. Gyorsan benyögöm: az úgyis tök közel van, inkább sétálok. Kis csodálkozás. A verbális kommunikáció hatalmas erőfeszítés. Száz vad lovat kell megülnöm minden egyes magamból kicsikart mondatért. Kis híja, hogy szemük előtt bújjon elő a vadállat. Elmennek. Hálát adok minden valaha létezett, leendő, elképzelt stb. istennek, hogy nem ültem be abba a kocsiba. Lehetséges beszélgetésünk éveket vett volna el az életemből.
   ...Baktatok tovább. Nehéz a táska, nem esik jól. Elterülnék. A csillagok szédületesen kavarognak, szikráznak fölöttem. Újhold, tiszta ég; sűrű fényszövevény. Vastag, mély tejút.
   ...Balról ugató, acsarkodó kutya követ hosszan. Kis félelem. Túlteszem magam rajta. Végül némán beszólok a kutya fejébe: „Elég!”. Koponyájában kong a kiáltásom, érzem. Abbahagyja. Egyre elcsigázottabban bandukolok. Rámtör a tiszta vágy: maradni akarok! Nem megyek innét sehová. Nemsokára találok egy kis rétet az út szélén. Elterülök. A csillagok elmondhatatlan fenséggel kavarognak. Behúznak, olvasztanak. Ragyogó fény árad ereimbe. Szédület. Nocsak –fogom fel–, már megint az Arborescence megy... ...Egybegyógyulás a csillagokkal... ...Élet... ...Körforgás... ...Lassú dobogás... A mindenség szívdobbanása...
Ekkor érzek valakit. Ősöreg, ráncos indián. A ragyogó teliholddal szemben ül-lebeg ezüst fényben úszva. Homloka, mellkasa vakítóan ragyog. Szemei fehéren izzanak. Oldott, tárt fejében galaxisok úsznak, téren és időn túl rezdíthetetlen, végtelen személytelen szeretet árad mindörökké. Mellette hibátlanul délceg tartásban jaguár ül. Homlokán ragyogó szimbólum. Előttük növények; kaktuszok, káprázatos szépségű hajnalkák derengenek, izzanak, finoman tekeregnek, integetnek az ezüst ragyogásban. Arcomon könnyek folynak.
   Sokáig zenét hallgatok. Előszedem a hálózsákot. Begubózom, finom. Rengeteg zene ringat. Hullócsillagok zuhognak. Alvásról nem lehet szó, nem menne. Újraértelmezem, átlényegítem egész elmúlt, jelenlegi és eljövendő életem.

Békesség.

Megszületek.

Hosszú idő múltán rámköszönt a reggel, akit én néhány lufival üdvözlök... ... ...

Becsszóra nem kaktuszozom többet! :D

© Copyright 2009, Daath.