Dénes Balázs:

A szigorítás útján

Kábítószer és politika

Két és fél éve, hatalomra kerülésekor a kormány olyan hévvel vetette magát a kábítószerek elleni harcba, hogy azt gondolhatta mindenki: most aztán végre komolyan veszik a „fokozódó helyzetet”, és nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is fellépnek a hazai kábítószer-fogyasztás ellen.

Hogy ennek a bizonyos fellépésnek mi volt az első – s úgy tűnik, máig legfontosabb, meghatározó – eleme, azt talán mindenki tudja, hiszen kevesen vannak, akik ne hallottak volna a Btk. 1999. március 1-jei „kábítószer-szigorításáról”. Tavaly óta tehát a büntetőjogi szigor nem kérdéses többé, ettől fogva már csak az volt tisztázatlan, hogy a drogfogyasztás elleni küzdelemnek lesznek-e más jellegű eszközei is?

Idén decemberben a parlament országgyűlési határozatként elfogadta a „Nemzeti stratégia a kábítószer-fogyasztás visszaszorítására” elnevezésű programot. Röviden jellemezve a stratégiát, szakmailag elfogadható anyag született, a fő kérdés ezek után az maradt: mikor és mennyiből lehet azt a sok szép dolgot megvalósítani, amit az Ifjúsági és Sportminisztérium (ISM)szakemberei leírtak.

Ha a dátumokat egybevetjük, rögtön kiderül: a szigorítás jóval gyorsabban zajlott le, mint a stratégia kidolgozása, hogy a megvalósításról ne is beszéljünk. Hiszen a Büntetőtörvénykönyv (Btk.) módosítását célzó törvényjavaslat – az akkori új kormány egyik legelső testet öltött jogszabály-változtatása – már 1998 őszén ismeretes volt. Némi „társadalmi vita” (az idézőjel csak azért szükséges, mert többezres tüntetés, a drogosokkal foglalkozó szakemberek egyhangú tiltakozása ellenére egy percig sem volt kérdéses a szigorítás megvalósítása) után a drogtörvény 1999 márciusában hatályba is lépett. Tiszta sor: elhatározták, és megvalósították. Ehhez képest mintha

jóval lassabban

ment volna a stratégia kidolgozása és elfogadása. Miért kellett eltelnie a Btk.-szigorítás ötletének felmerülésétől számítva két évnek ahhoz, hogy elkészüljön a terv, ami alapján esetleg majd történik valami? Két év nagy idő, és bár a stratégia hivatalosan pár hete már létezik, a drogprobléma mintha nem igazán venné észre, hogy magas szinten foglalkoznak-e vele vagy sem.

Szomorú, hogy ennyi idő kellett az akcióterv elkészítéséhez, s ezt a két évet még hosszabbnak tünteti fel az a tény, hogy Magyarországnak 1998 tavaszán egyszer már volt nemzeti drogstratégiája. Igaz, hogy azt nem ez a kormány dolgozta ki, igaz, hogy annak a kínálatcsökkentési (egyszerűbben szólva: a dílerek elleni) részében kimondták, hogy el kell fogadni azt a tényt, hogy a drogkereskedőket elsősorban nem a fogyasztókon keresztül kell üldözni, de volt. Méghozzá valódi terv volt, hiszen például szerepelt benne egy csomó határidő meg egy sor számítás arról, hogy mindez mennyibe is kerül. Ez az anyag azonban a megvalósításnak a legkisebb esélyét se kapta meg, hiszen alighogy elkészült, új kormány került az ország élére, a stratégia pedig az asztalfiókba hullott.

Nem az baj, hogy a jelenlegi kormány nem tartotta megfelelőnek az előző anyagot, hanem az, hogy két esztendő kellett az újnak a megszületéséhez, márpedig ez alatt a két év alatt az élet nem állt meg. Az embereket nem igazán érdekli, milyen tervek alapján kezelik a drogkérdést. Azt látják, ami van, azt veszik észre, amit az újságok írnak, s arra tudnak reagálni, ami igaziból, nap mint nap történik a drogkérdés kezelésében. S ha ezt elfogadjuk, be kell látnunk: nemcsak a nagybetűs Stratégia a stratégia, hanem az is az, amit bárki érzékelhetett – mondjuk az elmúlt egy évben.

Februárban például az Országos Rendőr-főkapitányság illetékesei bejelentették: napokon belül döntenek a

drogszondák

vásárlásáról, azokról a gyorstesztekről, amelyekkel a kábítószeres állapotban vezető sofőröket tudják ellenőrizni. Attól az aprócska ténytől eltekintve, hogy ez azóta sem történt meg (vagy ha megtörtént, akkor sikerült titokban tartani), a teszteknek a használata felvet egy-két kérdést. Tavaly év végén például megrendeztek egy próbaakciót, ami annyit tett, hogy megállították a diszkókból, klubokból távozó autókat és taxikat (!), és nemcsak a sofőröket, hanem a járművekben ülő utasokat is különféle vizsgálatoknak vetették alá: aki gyanús volt, azzal elvégeztették a tesztet. Szó sem volt tehát arról, hogy kizárólag drogos vezetőket kerestek volna, egyértelműen drogfogyasztókravadásztak. Az a tény, hogy ezt a gyakorlatot a hatályos magyar jogszabályok egyszerűen nem teszik lehetővé, nem igazán érdekelte a rendőröket.

Akkor és azóta sem sikerült választ kapni arra a kérdésre, hogy miként fogja a helyszínen intézkedő rendőr eldönteni azt a tisztán orvosi kérdést, ha esetleg a szonda „jelez”, hogy az illető csakugyan áll-e valamilyen tiltott szer hatása alatt, vagy esetleg bűne csak annyi, hogy a közelmúltban fogyasztott drogot. Például a marihuána hatóanyaga a szervezetből egy-két hétig gond nélkül kimutatható, de azt azért senki sem állíthatja komolyan, hogy egy füves cigi elfogyasztása ennyi ideig korlátozza a vezetési képességeket. Miért nem az jelent meg a hírekben, hogy a rendőrség kidolgozta erre a fontos kérdésre a választ? Igaz, a mostani helyzet úgy néz ki, hogy tíz hónappal a bejelentés után nem történt semmi, bár ennek, ismerve a fenti gyakorlatot, csak örülni lehet.

A jogszabályi szigorítás egyik legkárosabb, közvetlen hatása volt az

a feljelentési hullám,

amely tavaly május-júliusban adott munkát elsősorban a fővárosi rendőröknek. Tanárok, igazgatók és szülők jelentettek fel diákokat abban a hiszemben, hogy a drogfogyasztást 1999. március 1-je óta bünteti csak a törvény. Sok esetben megtörtént, hogy a „bejelentők” utólag szívesen „visszacsinálták volna az egészet”, hiszen a meginduló rendőrségi eljárásoknak szinte minden esetben csak a diákok látták a kárát. Nagyon sokan a mai napig nem tudják, hogy a rendőrség nem szelektálhat a szerint, hogy feljelentéssel vagy „egyszerű bejelentéssel” fordulnak hozzá, az eljárást mindenképpen meg kell indítani. A nyomozások pedig minden esetben az iskola diákjait fogják megcélozni. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy az idén kevesebb iskolában indult büntetőeljárás, valószínűleg a pedagógusok jobban ismerik a jogszabályokat (s így a vélt feljelentési kötelezettség totálisan téves voltát). Arról azonban, hogy a drogfogyasztók középiskolai kiszűrése továbbra is rendőri feladat legyen, brutálisan egyszerűen gondoskodott novemberben az egyik délvidéki város rendőrkapitánysága: a sajtóhírek szerint a helyi rendőrség az iskolaigazgatók állítólagos kérésére rajtaütésszerűen drogkereső kutyákkal vizsgálja át a középiskolákat. Az, hogy mi történne, ha valakinél drogot találnának, nem kérdéses. A történtekről megjelent hírekben a rendőrök azért is igazolni látják a gyakorlatot, mert „bár drogot az eddigi vizsgálatok alkalmával senkinél nem találtak, sikerült kábítószer-kereskedőket leleplezni a diákok információja alapján”.

A való tények kissé ferdítve való felhasználása és az a tény, hogy

a rendőrség igyekszik

az egész drogszcénára rátelepedni, továbbra is jellemző maradt. Júniusban egy kiállítás rendezésével hívta fel a figyelmet a BRFK az ENSZ kábítószer-ellenes világnapjára. A főváros egyik aluljárójában annyi koporsót állítottak ki, ahányan addig az idén a „kábítószerek” miatt meghaltak Budapesten. Azt, hogy az áldozatok pontosan milyen kábítószer áldozatai lettek, az érdeklődők nem tudhatták meg a feliratokból. Ugyanígy azt sem, hogy pontosan miért is szoktak meghalni például a heroinfogyasztók. Azt azonban megtudhatta minden érdeklődő és újságolvasó ember, hogy a rendőrség a világnaptól kezdve ingyenesen hívható telefonszámon ad segítséget a hozzá fordulóknak, valamint „várja a lakossági bejelentéseket”. Attól eltekintve, hogy nehéz elképzelni azt az anyagost, aki pont a rendőrségtől kér tanácsot a problémájához, a BRFK nem is csinált nagy titkot a zöld szám valódi céljából. Hiszen alig pár nappal a telefonvonal-akció megindítása után „állampolgári bejelentés alapján” lepleztek le egy hasissal kereskedő „hálózatot”, s kijelentették: a rendőrség továbbra is számít a lakosság segítségére. Arról, hogy a „segélyvonal” milyen intenzitással működik, nincsenek információk, két dolog azonban tisztán látszik: a rendőrség mint hatóság minden, a tudomására jutott bűncselekményt köteles kivizsgálni (így tehát, bár a vonal anonim, ha valaki névvel kér segítséget mondjuk valamelyik rokona ügyében, lehet, hogy nem segít, hanem „felnyom”), a másik, hogy a tíz éve működő, sokak által ismert Drog-Stop ingyenes telefonszolgáltatás a rendőri vonal beindításakor anyagi gondokkal küszködött. A drogkérdés rendőri szemléletű kezelését jól példázza az a tény is, hogy a legtöbb iskolai drogprevenciós előadást a mai napig rendőrök tartják. Miként gondolhatja bárki is, hogy a kábítószerek káros hatásairól egy bűnüldöző hitelesebb információkat tud átadni az ifjúságnak, mint egy orvos vagy egy képzett kortárs segítő?

Nem országos, még csak nem is budapesti jelentőségű volt az a májusi bejelentés, melyben az egyik fővárosi kerület önkormányzati bizottsága

a szipuzás ellen

kívánt büntetőjogilag, de legalábbis jogilag fellépni. Hogy az eset miért érdemes mégis az említésre, annak az az oka, hogy egyrészt a hírek szerint a bizottság az illetékes minisztériumokhoz kívánt fordulni azért, hogy „törvényben tiltsák meg a szipuzást”, másrészt jól mutatja, hogy a drogproblémára mi ma Magyarországon az első válasz, ami sok, döntési pozícióban lévő embernek eszébe jut. Sok fiatal szipuzik a kerületben? Tiltsuk be a zacskózást, ha törvényben nem is, hát kerületi rendelet formájában, hogy legalább a közterületen ne legyenek már jelen ilyen deviáns elemek. Azt, hogy egy ilyen szabálytól egy mákszemnyivel sem lesz kevesebb gyerek, aki a bódulatnak ezt a veszélyes formáját választja, a „szakembereknek” vagy nem mondta meg senki, vagy nem érdekli őket.

A kábítószerhelyzetben való tisztánlátásra nem, de a kérdést övező össznépi hisztéria fokozására kiválóan alkalmas volt az Egészségügyi Minisztérium illetékes osztályvezetőjének az a nyári lépése, mellyel három gyógyszer-nagykereskedelemmel foglalkozó céget jelentett fel a kábítószer-jogszabályok állítólagos megsértése miatt. A megvádolt cégek „bűne” az volt, hogy az általuk (is) forgalmazott köhögéscsillapító szerek kis mennyiségben tartalmaztak codeint, mely a minisztérium álláspontja szerint szerepel a kábítószerlistán. Azóta sem derült ki pontosan, hogy mi volt az akció célja, mindenesetre a sajtónak akkoriban nyilatkozó szakemberek furcsa egybeesésnek érezték, hogy a feljelentés csak az egyébként kizárólagosan magyar tulajdonban lévő három cég ellen irányult (a kérdéses gyógyszereket számos másik cég is forgalmazza). Arra a felvetésre pedig, hogy a gyógyszerek maguk egyáltalán nem szerepelnek a kábítószerlistán, a minisztérium képviselője azt az adekvát választ tudta adni, hogy akkor kezdeményezni fogják a kábítószerlista megváltoztatását.

Izomból lépett a drogproblémára választ adni kívánók közé az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat országos tisztifőorvosa is, aki „értesülvén” az egyébként több éve folyó gyógyszerfelírási gyakorlatról, ősszel egyszerűen megtiltotta, hogy opiátfüggők fenntartó (metadon) kezelésében a depridol nevű gyógyszert alkalmazzák az addiktológusok. Meg kell jegyezni, hogy a szakmailag elfogadhatatlan és megdöbbentő lépésnek köszönhetően időközben formailag megnyílt az út az ilyen kezelések előtt (bár a korábbi gyakorlatot illegálisnak semmiképpen nem lehetett nevezni, azzal, hogy gyógyszer indikációjába azóta bekerült az opiátaddikció, tisztább lett a helyzet), kérdéses, hogy mennyire lehet képzett a drogfüggők gyógykezelésében az az ÁNTSZ-vezető, aki ilyen lépésre volt képes.

A drogok körüli hisztéria fokozásából és az előítéletek fenntartásából

az írott és az elektronikus sajtó

a mai napig jentős részt vállal magára. Országos napilapok számára például hírértékkel bír, ha egy 17 éves diáknál 1 gramm marihuánát találnak. Ha a tévében kábítószerről van szó, akkor a vágóképek 90 százaléka vagy véres fecskendőket vagy ájult embereket láttat, legyen szó a műsorban mondjuk a diszkódrogokról vagy a fűről. Magyarázhatja (de nem mentheti) az általános dilettantizmust, hogy hazánkban a jogszabályok semmilyen különbséget sem tesznek a heroin és a marihuána között; ha drog, akkor drog, szól a hivatalos nézet, de hogy milyen a hatékonyságuk azoknak a prevenciós programoknak, amelyek ebből a „csak ne tegyünk különbséget, minden egyformán veszélyes” álláspontból építkeznek, ki-ki döntse el maga. Egy alkalmi fűfogyasztónak jelent-e vajon bármit is az a drogellenes plakát, amely azzal riogatja a fiatalokat, hogy „a drog tönkreteszi a szerelmedet”?

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az immáron megvalósításra váró drogstratégia és a hatályos jogi szabályozás mintha nem is ugyanabban az országban született volna meg. Az egyik oldalon egy olyan Btk., amely nem teszi lehetővé az alkalmi drogfogyasztóknak, hogy az esetleges későbbi függőséget megelőző terápiát válasszák a büntetés helyett, a másikon egy hosszú távú drogellenes terv, amely a keresletcsökkentés eszközei között meg sem említi a büntetőjogi szigort. Akkor most mi a lényeg? Lehet, hogy az ISM szakemberei tudják, hogy a Btk. súlyos szabályai egyszerűen nem alkalmasak a drogfogyasztás csökkentésére? A választ csak találgatni lehet, de ha az elmúlt egy év tapasztalataiból és a döntési pozícióban lévő hivatalnokok lépéseiből indulunk ki, akkor nem sok jóra számíthatunk.

© Copyright 2001, 2001 Magyar Narancs.