Tripper:

Az érzékelés kapui

Már régebben tárgyaltunk barátommal, hogy egyszer meg kéne ismerkedni az lsd rejtelmeivel, de még nem jutottunk el az ötlet megvalósításáig. Egyik hétvége azonban alkalmas volt arra, hogy bepróbálkozzunk vele. Amikor elindultunk, már kezünkben volt a 2 papír, de úgy döntöttünk, először mégis jobb lenne ha csak felet-felet ennénk meg. Egyikünknek sem volt még tapasztalata ilyen téren, bár nem igazán izgultunk, inkább olyan egészséges izgalom fogott csak el. A hely tökéletes volt, a városunk nyaraló-része. Ez a kis terület a hegy lábánál fekszik, szebbnél szebb erdőkkel. Bár még tél vége volt, és nem igazán zöldültek a növények, így is jól nézett ki a táj.

Elindultunk hát, de még csak kezemben fogtam a kis bélyeget, kicsit gyűjtenem kellett az erők, hogy a számba vegyem, de végül is hamar erőt vettem magamon. Kiültünk egy dombra, és vártunk… Barátom azt mondta, olyan mintha erősebben hallana, és tisztábbak lennének a hangok. Én még semmit nem éreztem, ezért elindultunk sétálni. Pár perc kellett még, és úgy rohangáltunk fától fáig, mint két kisgyerek. Semmi hallucináció nem volt, kizárólag pozitív élmények, tiszta tudat, és csodálkozás. Mindent megnéztünk, aztán amikor már nagyon kezdett sötétedni, bementünk az egyik nyaralóba, ami a barátom haverjáé. Beszélgettünk kicsit, voltak érdekes gondolatok, olyan kellemes volt az egész, bár az erdőben jobban éreztem magam. Elhatároztuk, hogy valamikor az egész papírt is ki kell próbálni…

Következő héten vasárnap mindketten ráértünk, de én csak 10ig, mert másnap korán kellett kelnem, ezért –bár tudtam, hogy nem nagyon fogok aludni :) - jobbnak láttam, ha hamarabb otthon vagyok. 1 körül indultunk el ugyanoda, ahol az egy héttel azelőtti kaland volt. Szakadt az eső, és ez nem volt túl jó jel… Nem erre készültünk, de nem akartunk emiatt visszafordulni. Már az út elején szánkba vettük a két kis papírt, és úgy indultunk el. Kiértünk egy szép fenyőerdőhöz, aminek a közepén vitt át az út. Az erdő után egy kis tisztás következett, és az út egy sor csipkebokorral szegélyezve vezetett az egyik közeli város felé. Amikor ide elértünk, felnéztem az égre, és észrevettem, hogy a felhők furcsán gyorsan kavarognak. Egészen odáig csak egy nagyon enyhe betépettség-érzetem volt, szinte észre sem vettem még a hatást. A többi hirtelen jött. Láttam mozogni a tisztás buckáit, először még csak finoman, aztán visszanéztem a fenyőkre, és láttam, ahogy teljesen összefüggő hullámokat alkotva mozognak. Barátom már a csipkebogyó bokrok rejtelmeibe feledkezve vigyorgott :) én is követtem a példáját. Alig éreztem a csipkebogyó ízét, barátom viszont pont azt magyarázta, hogy mennyire finom édes. Aztán felvett egy mohát, és együtt néztük ahogy tekerednek a csodaszép kis zöld ágai, sőt, ő még azt is látni vélte, ahogy az ujjai is a mohával mozognak, anélkül, hogy ő mozgatná. Ezen is nevettem. Még maradni akart, de én visszanéztem a fenyőkre, és olyan szépen hullámoztak, hogy nem bírtam ellenállni. Az úton nagy sár volt, éppen esett az eső, és vigyáznom kellett a ruháimra, mivel még szüleimmel élek, és nem örültem volna ha magyarázkodnom kellett volna. Meg is nyugtatott a tény, hogy így tudok koncentrálni, és még erre is odafigyelek. Egyáltalán nem éreztem ezt korlátnak, csak egy ajánlatos dolognak. Közben az is eszembe jutott, hogy apám is otthon lesz este, és ő (mivel határőr) ért a betépett emberek felismeréséhez...

Elindultunk tehát az erdő felé, és néha az lsd engedte hogy uralkodjak rajta kicsit (persze ez csak látszólagos volt), mert ha nagyon koncentráltam, a buckák indián maszkokká változtak, a fenyők pedig ágaikkal integettek, szinte azt suttogva „gyere! Gyere!”. Amikor odaértünk az erdőhöz, az ágak is hullámoztak, és a törzsük még vörösebbnek tűnk. A kép szétcsúszott, mintha különböző rétegekből állt volna, és a szétcsúszás helyén szivárványos fények voltak. Maga a kép narancs színben úszott. Nagyon megtetszett az erdő, ezért kicsit letértem az útról. Ez nem lehetett több pár méternél, mégis úgy eltévedtem, hogy egyszerűen azt sem tudtam, hogy a hátam mögött van-e az út, vagy előtte? A fák között csak színes mozgó foltokat láttam, egy percre még barátomat is szem elől vesztettem, sőt néha úgy tűnt látom, de amikor elindultam felé, más irányban kötöttem ki. A fenyőkön több méteres tüskék nőttek, és ezt nagyon szépnek találtam. Miközben bámészkodtam, barátom elmesélte, hogy ugyanezt nézi ő is éppen, és ez is nagyon tetszett! Megnyugtatott, hogy azt mondta tudja merre kell menni az úthoz, úgyhogy engedtem a csábításnak, és kicsit mászkáltam. A bokrok elnyúltak, megmaradt a narancssárga fény, az eső már csak szemergett. Visszamentünk az útra, ami teljesen más volt mint amikor rátértünk. Ekkor vettem észre, hogy én egy egész aláfestő zenét hallucináltam magamnak! Nem vittünk semmilyen zene eszközt, mert az erdő hangjai így is szépek voltak, de én mégis hallottam, egy elnyúló, mélyülő halk dallamot, olyan effekttel, mintha valaki csillámport szórna rám, közben egy mentőautó a szomszéd városból elmélyült hanggal száguldozott, madarak csiripeltek. Nagyon szép volt, de ezen kívül még rendes ritmust is hallottam, meg egy kis zenei alapot.

Tehát már az úton voltunk, de azt nem tudtuk, hogy melyik irányból jöttünk, igaz ez is csak vicces volt inkább mint ijesztő. Nevettünk, aztán választottunk egy irányt, és elindultunk. Derékig érő sár volt alattunk, és arra is rá kellett döbbennünk, hogy a rossz irányba mentünk, de ezzel nem törődve visszamentünk a tisztásra, és az ott végigfutó úton indultunk el a városunk felé. Bár ezen az úton még nem jártunk, nagyjából tudtuk merre visz. Nagyon vicces volt vigyázni a ruhámra úgy hogy közben alig tudtuk kikerülni a pocsolyákat a bokroktól. Elérkeztünk egy helyre, ami furcsának tűnt. Azt hittük eltévedtünk, de ahogy hátranéztünk, hirtelen megláttuk azt az utat, amit tisztán is láttunk előző héten; ugyanolyan volt mint akkor: a fák ágain a kis rügyek pókháló szerűen nőttek (el is neveztük nagy jókedvünkben pókhálós útnak :) ) és a mellette lévő dombon vártuk a fél cetli hatását. Ennek nagyon megörültünk, és mentünk is tovább, de megint eltévedtünk. Megpróbáltam újra a hátranézős technikát alkalmazni, de csak annyit láttam, ahogy az út spirál szerűen feltekeredik lassan. Ez szép volt meg minden, de jobb lett volna ha inkább beugrik, hogy merre kell menni :D. Végül is kitaláltuk, és elindultunk megint. Egyszer csak meghallottuk a gázfutár autó (házhoz szállítja a gázpalackot) hangját, (ez a jégkrémes kocsira emlékeztet) ami ugye a város irányából jöhetett csak, és ennek nagyon megörültünk, aztán egymásra néztünk, és mindjárt el is kezdtünk röhögni, mert rá kellett döbbennünk, hogy az lsd jobb mint a legújabb dolby surround hifi, magyarul a büdös életbe nem tudnánk meghatározni, merről jön a hang. Azért megpróbáltuk besaccolni, és végül sikerült is, mert pont mikor a nap lement, kiértünk a kis nyaraló övezetbe. Az út legelején egy kis sárga sátorban egy öregember már hetek óta faragott valami nagy fatörzset, és a barátom mindig meg akarta nézni mi lehet az, de nem tudtunk belesni, mert az öreg folyton ott volt. Most semmi zajt nem hallottunk, úgyhogy oda lopództunk, és éppen mikor benéztünk volna, leejtett egy szerszámot. Ezen megintcsak nagyon nevettünk. Amikor beértünk a házba, én egy alufólia darabbal játszottam, közben teljesen átéreztem az anyag fogalmát, barátom meg rendelt egy tál húst meg sült krumplit aminek állítólag nagyon erős íze volt, bár én semmit nem éreztem. Amikor rám nézett, rájöttem, hogy minden ember egy teljesen külön világot jelent, sőt minden élőlény felfogása ugyanígy. Ezt persze mindenki tudja, de átélni, benne lenni, teljesen más. Ezután elkezdtünk birkózni, aztán a Doors című filmre (amit 6000szer láttunk már, mert abszolút kedvenc), elkezdtünk indián táncolni, kerülgetni egymást, és néha-néha betámadtunk, ha úgy alakult :D.

10 körül elindultunk le a városba, barátom hazavitt kocsival, aztán ő is haza ment. Nagyon nagy szerencsémre csak anyám volt otthon, akit legkevésbé sem érdekelt, hogy mi van velem, mert fáradt volt, így egyáltalán nem tűntek fel a kutak a szemeim helyén :). Leültem az msn-hez, és egyik haverom átküldött egy pszichedelikus játékot, amit le is lehet tölteni netről (Tranquility ), és azt írta, nem érti a lényegét, és ez a játék szar. Elkezdtem vele játszani, és rögtön ment, mindenféle Help fájl nélkül, amin a haverom csak nevetett (mivel tudta mi miatt megy ilyen jól :D). jó sokáig beszélgettünk, de aztán aludtam is kicsit. A másnap reggelem úgy kezdődött, hogy útban a buszhoz ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy megnézzek egy kis kavicsot, aztán egy fűcsomót, aztán észrevettem, hogy a járda egyik részén moha nő stb. stb. Aznap elég álmos lettem estére, sőt még az az utáni napom is picit furcsa volt, de nem volt rosszkedvem, bár kicsit nyűgös voltam, de nem befolyásolt ez különösebben. A következő napokban már semmi bajom nem volt, de az élmény egy életre szóló volt.

Értem, hogy Hofmann miért mondta, hogy: „Az emberi történelem során sosem volt még ekkora szükség az LSD-re mint most. Ez csupán egy eszköz, ami olyanná változtat, aminek amúgy is lennünk kéne.” Megmutatta, hogy így kéne élni. Na nem betépve, hanem ilyen nyitott ajtókkal (Doors ;)) és ilyen gondolatokkal…

© Copyright 2008, 2008 Daath.