ZeDlinG:

Tudathasadás

Anyag: kannabisz
Adag: kb. 0.4 gramm
Élmény éve: 2007

Nem tudom pontosan, valamikor nyáron történt. Szerepjátékozni készültünk a haverokkal és előtte toltunk egy elég izmos cigit, ha jól emlékszem négyen szívtunk el egy másfelet, de nem is ez a lényeg. Egy darabig játszottunk, bár eléggé megszervezetlen volt a dolog, és nem igazán kötött le, viszont mindenki mást igen. Ilyenkor szokott lenni velem, hogy „bepunnyadok” mondják a többiek. De valójában ilyenkor és mindig egy alternatív tudati állapotba kerülök, amikor is minden, ami történik, sokkal később fogok fel, viszont minden környezeti ingert nagyon részletesen ki tudok és szoktam elemezni.

Szép lassan kezdett megszűnni a külvilág. Ezt minden hasonló esetben igyekszek kerülni, de sosem sikerül. A tudatom lassan kettéhasadt: egy általam felügyelt és irányított tudatra, és egy, az előző tudat által érzékelt vagy inkább sejtett tudatra, akinek a célja engem (az én általam birtokolt tudat) az egyesített tudatban tartása. Ezt úgy kéne érteni, mintha a széthasadt tudatom valahol még is összetartozna, és ezen a szinten egységesnek, egynek mondható. Itt még fogalmam sem volt, hogy reagáljak, vagy érezzek – vártam.

Tehát megszűnt a külvilág. Egyszerre anyagtalannak és elveszettnek éreztem magam. Meglehetősem kettős érzés, de én próbáltam a pozitív oldalát nézni, és repkedni, ugrálni próbáltam; szigorúan csak gondolatban, ugyanis a többiek elmondása alapján, en csak a fejemet támasztottam és ziháltam. Egy pár percig – az én időérzékem alapján – még ment a dolog, aztán egyre kezdett sötétedni. Nem tudom, hogy eddig menyire volt világos, ami azt illeti nem is emlékszek ez előttről fényre, de az biztos, hogy elkezdett sötétedni. A légiességem csökkent és a sötétedéshez hasonlóan süllyedni kezdtem.

Kis idő múlva, egy terem alján találtam magam. Már az alakja is furcsa volt. Nagyvonalakban hegyére állított kúp, aminek a csücskében vagyok. Viszont ha jobban odafigyeltem, akkor azt láttam, hogy a falak függőlegesek, és akárhogy erőlködtem nem láttam a tetejét. Az egész mérhetetlen nyugtalansággal töltött el, nem értettem, mi keresnivalóm van itt. Szinte éreztem a másik tudatot, ahogy nevet rajtam, hogy úgysem jutok ki innen. Aztán eszembe jutott a lényeg. Nem tud kiszúrni velem a másik tudat, mivel ugyanannak az elmének a két fele vagyunk, így a képességeink is egyelőek. Ez a felismerés leírhatatlan jóérzéssel töltött el, habár anyagi testem nem volt, illetve nem éreztem, bizseregni kezdett a tudatom, vagy nem tudom mi, de nagyon jó volt. Igyekeztem nem elbízni magamat, hogy csak nyerhetek, annak ellenére, hogy a feladat részleteivel nem is voltam tisztába (a kijutásra gondolok).

És elérkeztünk ahhoz a részhez, amit nagyon nehéz írásban reprezentálni. Lépcsőfokokat fedeztem fel a falon, spirálisan felfelé – mint egy csigalépcső. Gondoltam magamban, ennyi? Ebben a pillanatban megszűnt az eddigi létformám és csak annyi lettem, hogy „ennyi?” – egy gondolat. Nem tudom megmagyarázni, de valahogy – annak ellenére, hogy csak egy gondolat voltam – tudtam, hogy az első lépcsőfokon vagyok. Valahogy át kellet alakuljak egy másik gondolattá.

Sajnos az egész „gondolatsort” ami kijuttatott, nem tudom leírni, mivel azok folyamatosan törlődtek, ahogy haladtam előre. Valamiért csak az elsőre és az utolsóra emlékszek. Talán az ideiglenes, másodlagos tudatom tudatalattija így állított emlékművet magának, hogy később is emlékezzek rá, mert mindig ki akarom találni a két gondolat közti réseket. Ami persze elég nehézkes, mivel azok a módosult tudatom pillanatnyi asszociációi voltak. A lényeg, hogy ahogy egy lépcsővel feljebb értem, az előző gondolat úgy halványodott. Általában csak kettővel visszamenőleg emlékeztem a gondolatokra – vagy az előző formámra, ha úgy tetszik, és valahányszor megpróbáltam kitalálni egy régebbi alakomat, mindig visszaestem lépcsőket, volt, amikor majdnem 100000-et. Ez nagy számnak tűnik, de gondolati sebességnél, csak közepesen alacsony.

Egyszer csak, ismét jó érzésem támadt. Tudtam, már túl vagyok a felén. Ekkor jött a váratlan fordulat: hangokat kezdtem hallani. Szörnyű, rossz hangokat. A lépcsők elkezdtek leszakadni a falról. Ettől normális estben megijednék, de akkor ösztönzőleg hatott a gondolkodásomra. Ekkor jöttem rá, hogy a másik tudatom nem akar nekem rosszat, csak ő ebből merít erőt, ezért tud létezni, hogy én gondolkodok, hogy kiállom az elmepróbáit.

Nagynehezen, kb. 1,5 óra alatt felértem a kúp tetejére. Az ember azt várná, hogy ott valami csodálatos látványban lesz része, de én egyszerűen csak felemeltem a fejemet az asztalról, és azt mondtam: „Szomjas vagyok.” Lassan bemásztam a konyhánkba töltöttem egy pohár teát, lassan kiélveztem minden cseppjét, és azon gondolkoztam, a fél tudatom végül is elérte a célját: felértem, nehezen, és örökre emlékezni fogok „rá”, mert egy szó bevésődött a fejembe örökre: Rövidtávú Memória.

Epilógus:

Végül is nekem annyi volt a tanulság az egészből, hogy az „elvileg” sérült emberek, akik tudathasadásos elmebajban szenvednek, rosszul kezelik s dolgot. Persze ők biztosan mást élnek át mint én, viszont nem tudom elképzelni, hogy megfelelő hozzáállással és önkontrollal szerintem simán lehetnének barátok a másik énjükkel. Tudom elég utópikusan és elképzelhetetlenül hangzik, de én nem vagyok orvos. Ti azok vagytok?!

© Copyright 2007, 2007 Daath.