Aranyi László:

Természetes mennyországok felé

A Les paradis artificielst alkotó Baudelaire szellemének

Nincs mit szépíteni, már középiskolás koromban szembesülni kényszerültem azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy magával ragadott a „plútói, mély, vad ár”, a pia és a drog, szakszerűbben, a tudatmódosító szerek rabjává váltam. Azt hiszem, így születtem; valamelyik előző testesülésem pszichikai maradványainak karmikus terhével megáldva.

Életem legkorábbi emlékeinek felidézése ma is egyfajta különös, metafizikai borzongással tölt el. Szabályosan remegtem az italért úgy hatesztendős korom táján, a családi vacsorák után nekem is magától értetődő természetességgel járó laza fröccsért, s a lötty likőrökért, amelyeket édesanyám házipálinkából zölddió vagy keserűmandula aromák hozzáadásával kotyvasztott.

A drogokról a kádári éra „legvidámabb barakkjában” kezdetben csak a romlott és dekadens nyugatot leleplezni kívánó újságcikkekből tájékozódtam, ám e kósza „útmutatások” nyomán hamarosan középkori alkimista műhellyé vált házunk nyári konyhája. Akkoriban vegyésznek készültem, hát hadd legyen belőle valami hasznom, a p’csába! Gondosan ápoltam a lophophora kaktuszaimat, ettem a csattanó maszlag magvait, az éter émelyítő illata valósággal megbabonázott, s abban az időben jött divatba a „komcsi LSD”, az eredetileg parkinson-kórra felírt Parkán almaborral cifrázva, valamint az undorító ízű mákfőzet, a „kompót”, ezzel emlékezetem szerint a Balatonnál akkor már sűrűn megforduló lengyel barátaim ismertettek meg. Időnként lehetett Dolargant is szerezni kórházakból, de olyan úton-módon, amit le sem merek írni…

Egyébként a büszke, öntudatos, kiválasztottságának bűvöletében élő piások és drogosok elenyésző kisebbségébe tartoztam a kezdetektől. Mindegy, eszelősen, vagy akár bűnözőként, minden emberi kötelmen kívül élni, csak ne tartozzak még látszólag se a Nyájhoz! Mélységesen undorodtam a nyárspolgári életforma álszent farizeusságától, ürességétől. A muksó reggel föltápászkodik, leránt kemény nyolc órát a munkahelyén, utána piál, zabál, párzik, végül rákerül a koporsó fedele, s egy hét múlva a kutya sem emlékszik rá, hogy ebben a siralomvölgyben rontotta a levegőt 70-80 esztendeig. Erre a „perspektívára” tényleg csak egyetlen jelző illik: köpedelem… Ebből az időszakból datálódik ma is használt önmeghatározásom, miszerint neonormális vagyok, s akkoriban buzgón gyártottam a neonormális manifesztumokat olyan penetráns kitételekkel, hogy például a neonormálisok úgy viszonyulnak a normálisakhoz, mint a homo sapiens az australopitecushoz.

Szóval, már akkor sem volt túlságosan jó véleményem „felebarátaimról”. Gyakran mondogattam, hogy a ma élő emberek több mint kilencven százalékát mindössze a felegyenesedett testtartás különbözteti meg az állattól. Mélyebb emberi érzések nélkül, pusztán ösztöneiktől, indulataiktól, rövid távú érdekeiktől vezérelve „sírva tallóznak”. Valamiféle sötét és baljós nietzschei lobogásban teltek-múltak látszólag eseménytelen hétköznapjaim.

Kategorikusan elkülönültem. A „külcsín” és a „belbecs” tekintetében egyaránt.

Közel volt ám még Woodstock szellemisége! Ami meglehetősen bizarr módon keveredett a családi gyökerekből táplálkozó naiv, gyermeteg antikommunizmussal; mindezt természetesen a marxista, ill. a szakadár módon marxizáló frazeológia szövegeléseivel, kliséivel fűszerezve (osztályharc nemzedéki alapon, a vén trottyok jókedvű seggbe rugdosása, permanens forradalom, Soós Lajos mint a magyar munkásosztály szabadságharcosa, meg hasonlók).

A család egyetlen, elkényeztetett gyermekeként amúgy mindent megkaptam, amit szemem-szám kívánt.

A hippivilág egyik jellemző személyisége, prófétája, Timothy Leary szerint a pszichedelikus élmény valós önmagunk megtaláláshoz vezet. Teljesen függetlenül tőle ugyanerre a következtetésre jutottam. Azzal a megszorítással, amire Carlos Castaneda figyelmeztet a Don Juan tanításaiban: „ nem igaz, hogy mindenki, aki pszichedelikus szereket szed, az mind megvilágosodott, tökéletes és szabad ember”. A tudatmódosító szerek hatására a megismerés teljesen új dimenziói tárulnak fel előttem. A könnyed, súlytalan lebegés, az öröklét mítoszát felidéző testnélküliség érezte mindennapos szükségletemmé vált.

Ilyenkor az érzékelés is átalakult, eltűntek a pasztellek, a tompa és piszkos színek; minden Matisse festményeit idéző harsogó színorgiában pompázott. S úgy, ahogy Baudelaire írta a Párizsi álomban: „minden, még a fekete szín is / villózva égett és hevült”.

A színek, a hangok, az érintések és tapintások a négy alapízt (édes, keserű, sós, savanyú), s azok legkülönbözőbb kombinációit idézték fel bennem.

Az idő másképp csordogált, előfordult, hogy visszafelé tántorgott. H. P. Blavatskynál olvastam arról, hogy az idő mindössze az események egymásutánsága által keletkező illúzió. Mondhatnánk azt is, jellegzetes emberi „csinálmány”. Egyszer valaki kitalálta, nyilván afféle kényszerítő eszközként az alattvalók idomítására.

Módosult tudatállapotokban ez a korlát is eltűnik. Nem érvényes többé a kis- és nagymutató helyzete. Csak az átélt létezik, a mért és a máshoz viszonyított nem. Démoni logikával számította ezt ki Csáth Géza: „egy nap alatt ötezer esztendőt élek”.

Sokan boncolgatták már a tudatmódosító szerek alkotáslélektani vetületét. Ilyenkor az addiktológusok többsége kínos hallgatásba burkolózik. Mert bajos cáfolni a nem lebecsülendő inspiráló hatást. Eszem ágában sincs valamiféle listát rögtönözni az emberiség történetének legnagyobb alkotóiról, akik egyértelműen az alkohol, ill. a drogok rabjai voltak, a „főtintás” Poe-t már munkám első sorában idéztem. De bizonyossággal állítom, akkor is, ha megköveznek érte, hogy én alkotóvá csak így válhattam. Miért? Roppant egyszerű. A megváltozott és kifinomult érzékelés új borzongásai megnyitották előttem más, tőlünk függetlenül, immanens módon létező dimenziók kapuit. Képes lettem felfogni olyan hullámhosszú rezgéseket, amelyek érzékelhetetlenek a legtöbb ember számára.

Több mint három évtized telt el így. Igaz, meglehetősen hullámzó módon. Előfordult, hogy évekig többé-kevésbé józan ember benyomását keltettem. Csakhogy sohasem éreztem jól magam „köztiszteletben álló polgárként”, egyáltalán nem óhajtottam a társadalom „hasznos tagja” lenni. Ennek ellenére diplomát szereztem, önálló kötetem jelent meg, hivatalt vállaltam. De mindezt megelőzve förtelmes dolog történt. Megházasodtam. Naná, hogy a similis simili gaudet régi igazsága alapján olyant találtam, aki „szintén zenész”, tehát legalább ugyanolyan érintett, mint jómagam. Ő kizárólag piált, de azt úgy „emberesen”. Vedeltünk szép kettecskén, akár a tarajos gőték. Úgy emlékszem, majd mindennap berúgtunk. (Csak zárójelben, sok minden fenntarthat egy összességében rossz házasságot akár valószínűtlenül hosszú ideig, az ivócimboraság ebből az egyik.)

A látványos és drámai gyorsaságú összeomlás azért nem derült égből villámcsapásként éri az embert. Csak a sok-sok apró intő jelet én is hajlamos voltam mintegy elengedni a fülem mellett. Pedig egyre gyakrabban váratlan rosszullétek látogattak, az agorafóbiával megspékelt pánikbetegség minden közismert tünetét sikerült produkálnom. Nem tudom eldönteni, trehányság, szakmai dilettantizmus, netán tudatos vagy tudattalan cinkosság-e, hogy ilyenkor a legtöbb ideggyógyászati szakrendelés úgymond lovat ad az önpusztító szenvedélyek béklyójában vergődő páciens alá, mert olyan irdatlan mennyiségű „dilibogyót” írnak fel TB-támogatott receptre, hogy azzal kvázi legalizálják, egyben elmélyítsék az egyre hátborzongatóbbá váló függőséget. Mert ezekkel szemben a tolerancia rendkívül gyorsan nő, két hét múlva már a szokásos háromszor egy húsz-harmincszorosa is „elkopik” naponta, nem beszélve arról, hogy rendszerint stílszerűen borral, vodkával, meg hasonlóval zavarjuk le ezt a tablettamennyiséget.

Az utolsó mintegy öt évben alkotói munkámat is teljességgel elhanyagoltam. Örökösen készültem valami falrengetően nagy mű megírására, de már csak az emlékeimből tartottam fenn magam úgy-ahogy a kortárs irodalom porondján. Érvényes mondandóm még lett volna, de szinte kizárólag töredékek, vázlatok, s főként elképzelt, aztán megíratlan munkák szomorkodtak néma kérdőjelekként műhelyemben.

Többször egész egyszerűen elszállt az egyensúlyérzékem, ilyenkor már négykézlábra ereszkedve sem tudtam előre haladni, hanem a földön kúsztam. Ilyenkor természetesen a mentők gyűjtöttek be. Törzsvendég lettem a tébolydákban. Ahol aztán legalább egy tucatszor még a delirium tremens is kitört rajtam.

Egykor meghatározó olvasmányélményem volt Kesey: Száll a kakukk… regénye, s nekem megadatott az, hogy a szó legszorosabb értelmében éljem a mű világát. Mert ugyanaz a légkör, ugyanazok a történetek, ugyanazok a karakterek köszönnek vissza ma Magyarország összes őrültekházában. Talán nem tartozik szorosan ide, de ha nem említeném, nyomasztó hiányérzetet okozna, hogy nálunk is éppolyan fasisztoid légkör uralkodik a pszichiátriákon, mint a Kesey-regényben, az alapvető emberi jogok permanens módon sérülnek, s egyáltalán nem ritkák a legocsmányabb gaztettek sem a személyzet részéről. Ugyanez vonatkozik az alkoholisták és drogosok ún. rehabilitációs intézményeire.

Hogyan sikerült végül kilépnem az egyre szűkülő körből? Ez számomra is megmagyarázhatatlan rejtély, mint Borgesnél, titokban végbement csoda. Tény viszont, hogy immár három esztendeje nem élek tudatmódosító szerekkel. Nem azért, mert orvosi, vagy bármilyen tiltás kötne, nem azért, mert betojtam, hogy idő előtt elvisz a kaszás, hanem mert nincs szükségem „mesterséges mennyországokra”. Úgy fest, az ősi Istenek és Istennők még ezt a feladatot is rám testálták, hogy e kísértetiesen hallgatag világ szerény krónikása legyek.

Születési képletemben a Bika Napjegyhez Skorpió Ascendens társul. A két jegy a zodiákuson pontosan szemben helyezkedik el egymással. Utalhat tragikus és reménytelen hasadásra, de felfogható poláris egységként is. Ha módosult tudatállapotok nélkül kellene élnem, „a kétszer kettő józanságával”, azonnal elporladnék, mint feledékeny vámpír a hajnali verőfényben. Ami értékes bennem, az égne porrá.

Minden transzcendentális élmény, ha kegyelmi adományként kapott belső látásunk megnyílik, szerek nélkül ugyanúgy megtapasztalható. A Mikorkozmosz (tehát az ember) a hermetikus hagyományok szerint a teljességet modellezi. Isteni erők tartanak fenn valamennyiünket. Ezek kutathatók, megismerhetők, tudatosan fejleszthetők. Merjünk már végre lelkünk örvényeibe nézni! Mert ott a szörnyű kavargás káoszából lassan körvonalazódik egy születőfélben lévő rend. Szkülla és Kharübdisz között igenis van átjárhatóság.

E kényes és törékeny egyensúly neve: Harmónia.

Józanok és józanodók, Saulusból Paulussá vedlettek (és a fordítottjai), mértékletes anyámasszony katonái, sötétben reszketve bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár zugivók, borostás kocsmatöltelékek, fakó szüzikék, akik kényeskedve nyalogatják a szilveszteri pezsgőt, hülyén vihogó spiccesek, elhajlók és meggörbülők, állatmódra bebaszottak, arisztokratikus, menyétarcú „hatás alatt állók”, drogos próféták, megvilágosodottak, a zárt osztály rácsait vicsorítva feszegetők, lerázhatatlan tarhások, kisfröccsért kurválkodók, ti valamennyien, legyetek áldottak!

© Copyright 2007, Daath.