Vajna Tamás:

Kötelet a marihuánának

Kenderellenes összeesküvés?

Közel fél évszázad tiltás után a svájci parlament – egy októberi kormányhatározat nyomán – a közeljövőben akár legális droggá is avathatja a marihuánát, amelynek alapanyagáról, a kenderről azt állítja egy magyarul most megjelent, jókora dokumentummelléklettel ellátott amerikai oknyomozó riportkötet szerzője, hogy e növény elsősorban nem szárított virágzatának tudatmódosító hatása okán került az ipari nyersanyagok margójára. A szerző kissé összeesküvés-elmélet-gyanús gondolatmenete szerint ugyanis az USA-ból irányított nemzetközi cannabishisztéria voltaképpeni célja: piacot teremteni a kőolaj- és műanyaglobbinak.

„A nejlongyártás beindítása és a kender, mint marihuána törvényen kívül helyezése egyszerre történt, a szén- és kőolajbárók ugyanis tisztában voltak vele, hogy a harmincas évek közepén már léteztek olyan gépek, amelyekkel az ipari méretekben termesztett kendert le lehetett vágni, bálázni, hántolni és az ekképpen learatott és feldolgozott növényből papírt és műanyagot előállítani. A kendernek tehát mennie kellett” – állítja az 1968-as virággyermekből mára harcos környezetvédővé és polgárjogi aktivistává lett Jack Herer A császár meztelen című, nemrégiben magyarul is megjelent könyvében. Az USA-ban és Nyugat-Európában egyaránt az elmúlt húsz év egyik legnépszerűbb földalatti kiadványának titulált mű szerzőjének gondolatmenetét persze nem árt némi távolságtartással követni. Még akkor is, ha e században világelsőként a svájci törvényhozás a kenderszármazék marihuána és hasis legalizálására készül, s Nyugat-Európa más országai – Németország, Franciaország és Portugália – is véget készülnek vetni az e növényt fogyasztók törvényi üldözésének.

Már csak azért sem árt némi szkepszis, mert az Oregon államban élő Herer nem csupán az ideák síkján száll harcba a kender mellett. Farmján a szövet-, papír-, élelmiszer-, festék-, üzemanyag- és más úgynevezett bio-vegyiáruk alapanyagául szolgáló ipari kender mellett ugyanezen növény más irányú nemesítésével, marihuánatermesztéssel is foglalkozik, méghozzá nem is kis sikerrel: a Jack Herer-féle fű – mondják – az egyik legrégibb márka az illegális füstölnivalók nemzetközi piacán. Az amerikai szerző ráadásul olyan nagyszabású kenderellenes összeesküvést vázol fel – legalábbis az általa összegyűjtött dokumentumok és az ezekből levont következtetések alapján -. hogy a sztori a hollywoodi politikai krimik világát idézi.

A kendernek Cannabis sativa („ipari kender”) és Cannabis indica (a hasiskender) fajtáit különbözteti meg a szakirodalom. Az előző tudatmódosítónak jóval kevésbé „értékes”, mint az utóbbi, mindkét fajta hasznosítható viszont ipari nyersanyagként. A lényeg: ezen egynyári növény szárának hosszú rostjaiból – az úgynevezett tilolás nyomán – kötél és vászon készül. A rostokat szárrá „összefogó”, rendkívül magas cellulóztartalmú csepűből (angol terminológiával: pulpból) pedig papír, festék készül, illetve egyes olyan „természetes” műanyagok, mint például a celluloid, valamint a 20. század hetvenes éveitől akár bioüzemanyag is.

A kenderbe rejtett, fent felsorolt kincsek nagyipari kiaknázására – új, prototípusként már létező gépek révén – a század tízes éveiben nyílt először lehetőség. Ezek a masinák ráadásul olyasfajta perspektívákkal kecsegtettek, hogy az USA mezőgazdasági minisztériumának (USDA) egy 1916-os jelentése egyenesen azt állította: a harmincas évekre a kendertermékek visszavehetik az előző század közepén elvesztett vezető szerepüket az amerikai textil- és papírgyártásban. (Az USA alapító atyái közül Benjamin Franklin kenderpapírt gyártott, George Washington és Thomas Jefferson kendert termesztett ültetvényein, csakúgy, mint az 1850-es évekig több százezer más ültetvényes szerte a kontinens déli részein, egészen a „fapapír” és a gyapot megjelenéséig.) A várt áttörés azonban nem következett be. Herer szerint azért, mert közbelépett az 1800-as évek elejétől Amerika vezető lőszergyártójából a század első évtizedére a legnagyobb vegyipari konszern tulajdonosává lett Lammont DuPont, valamint az egyebek mellett a New York Journalt, a Cosmopolitant, a Harper's Bazaart, számos rádióállomást és bulvárlapot, ezenkívül Hearst Paper Manufacturing néven papírgyárláncot is a magáénak tudó William Randolp Hearst sajtómágnás. Márpedig ők vitathatatlanul ellenérdekeltek voltak a kendertermékek előretörésében.

A vegyipari konszern alapkutatásokat végző laboratóriumában a harvardi vegyészprofesszor, Wallace Carothers 1928-tól biztató eredményekkel állt elő: képes volt szintetikus módon lemásolni a természetben található hosszú rostokat, 1935-re pedig kifejlesztette az első, szó szoros értelmében vett műanyagot, amelyből nejlon néven lett világszabadalom. „A szintetikus anyagokat egy sor olyan árucikk gyártásában alkalmazzák, amelyek közül sok a múltban természetes anyagokból készült” – hozsannázott 1939-ben Lammont DuPont a Népszerű mechanika című, Újvilág-szerte olvasott ismeretterjesztő magazin hasábjain a rövidesen a harisnyáktól kezdve a felső- és alsóruházaton át a nyakkendőkig egyeduralkodónak számító, s csak a nyolcvanas évek természetbarát divathulláma idején avíttá váló nejlon kapcsán. Hearst ugyanakkor abban volt érdekelt, hogy sajtóbirodalma továbbra is a fapapír fundamentumán nyugodjon – állítja Herer. Pontosabban, nem állt érdekében áttérni az olcsóbb alapanyagra – állítja a kender amerikai szószólója, mert ez a papírt másoknak is olcsóbbá tette volna, míg a „fapapír” neki volt igazán kifizetődő, mivel „bevásárolt” az egész „vertikumban”.

Utólag nézve, lehet némi igazság valamifajta kenderellenes érdekszövetség feltételezésében, mert a DuPont-féle kutatásokat finanszírozó és a cégben részvényesként is érdekelt pittsburghi Mellon Bank tulajdonosa, Andrew Mellon, miután Herbert Hoover elnöksége alatt egészen a pénzügyminiszterségig vitte, még 1931-ben a saját unokaöccsét ültette az USA kábítószer- és veszélyesgyógyszer-irodájának élére, amely intézmény feladata volt, hogy betartassa az 1914-ben életbe lépett, a gyógyszerek nem gyógyászati célú felhasználását szankcionáló Harisson-féle adótörvényt. Ennek lényege, hogy ha valaki nem orvoslásra vesz vagy ad el gyógyszert, adót kell fizetnie a szer után, különben adócsalás bűntettét követi el. E törvény hatálya azonban érdekes mód csak az ópiátokra, így a már akkor közkedvelt morfinra, valamint a kokainra terjedt ki – véget vetve a John Sebastian Pemberton amerikai gyógyszerész által 1885-ben feltalált, kóladióléből készült népszerű üdítő az utóbbi stimulánssal történő dúsításának -. ám a cannabis még nem szerepelt a tiltó listán. (A dolog megértéséhez tudni kell, hogy egyes, kedélyjavításra, görcsoldásra, asztmarohamok enyhítésére, fájdalomcsillapításra használt kenderszármazékok – cannabistinktúrák, hasisgolyóbisok – Amerikában és a második világháborúig Európában is ott voltak csaknem minden patika alapcikk-készletében.)

Ugyanakkor az említett kábítószerügyi iroda élére ültetett unokaöcs, Harry Asslinger a harmincas évek elejétől nagyszabású kampányt kezdett Hearts lapjainak bértollnokhadával egy bizonyos marihuána nevezetű, eladdig ismeretlen, ám rendkívül veszélyes drog ellen, amelynek hatása alatt – írták – mexikói vendégmunkások angolszász asszonyokat erőszakolnak halomra, négerek babonáznak meg fehér hajadonokat „sátáni vuduzenéjükkel”, mások marihuánamámorban szakmányban okoznak halálos kimenetelű autóbaleseteket, az ifjúság pedig „gyilkos mexikói növényt” injekciózva öli magát. Az ily módon kellőképp hiszterizált közvéleménynek aztán fel sem tűnt, hogy 1937 őszén a kongresszus marihuánaadó néven becikkelyezett egy törvényt, amelynek hatására menten megduplázódott a nyersdrog, vagyis a kender ára, sőt mivel a gyártóknak, a kis- és nagykereskedőknek, az eladóknak és a vevőknek nemcsak az unciánként (mintegy 30 grammonként) 1 dolláros forgalmi adót kellett megfizetniük, hanem az úgynevezett foglalkoztatási adót is, hovatovább nem is volt már kifizetődő számukra az ipari célú kendertermesztés.

Az amerikai törvényhozásban ilyenkor szokásos menetrend szerint persze meghallgatták egypár szakértő véleményét is, mások mellett az Amerikai Orvosi Társaság képviseletében bizonyos William Woodwardét is, aki – mint azt a kongresszusi könyvtár e tárgyú iratállományát kutató jogtörténész, Carl E. Olsen is alátámasztja egy, az interneten is elérhető tanulmányában – elmondta, hogy az orvostársaság prominensei azért nem tiltakoztak addig, mert csak akkor tudták meg, hogy amit a törvény marihuánának nevez, azt az egészségügy száz éve cannabis néven ismeri, és alkalmazza is, méghozzá teljes biztonsággal. Ám a kenderszármazékokat később, a McCarthy-éra dühöngése idején a kommunista befolyásolást elősegítő, éberségcsökkentő szereknek is tituláló Harry Asslinger hatalmi szóval lesöpörte ezt a véleményt és a hozzá hasonló, a kender ipari felhasználásának lehetőségeit méltató érveket, hogy aztán egészen az elmúlt évek divatkollekciókban, kozmetikai szerekben, környezetvédő szlogenekben, polgárjogi tüntetésekben is megnyilvánuló kenderreneszánszáig ne is essen szó efféle dolgokról.

© Copyright 2000, 2000 HVG.