Psylo'Child:

Kilövés

Az élmény éve: 1998.
Helyszín: Egy észak-németországi kisváros a Holland határtól 20 km-re.
Az anyag: Hasis + ?.

Úgy kezdődött az egész történet, hogy a kórusunkkal egy körútra mentünk Németországba. Ez közvetlenül az érettségi után volt, és az egyik osztálytársammal (B) már rendesen rá voltunk kattanva a zöld színre.

Első dolgunk tehát az volt, hogy felhajtsuk a kisváros egyik dealerét (ami nem volt túl nehéz, rövid – egy órányi – kérdezősködés után megtaláltuk a helyi iskola egyik tanulója személyében...), mert már tarthatatlan volt az állapot, és rohadtul szerettünk volna betépni. Hozott is a srác haskát, rendesen többször is vettünk tőle a héten, amíg ott voltunk. Jófajta cucc volt és meg is voltunk elégedve a hatással.

Aztán eljött az utolsó este, mikoris egy Wunder-bar nevű helyen verődött össze a csapat egy része, billiárdozni, inni stb. Ott voltak még a buszvezetőink is, de a tanárok (szerencsére) nem.

Egyszer csak betoppant emberünk az újabb szállítmánnyal, és mondta nekem, hogy búcsúeste lévén van egy kis meglepije számomra az üzleten felül bónuszba, de kért, hogy ehhez kísérjem el a szomszédos, kb. 300 méterre lévő parkba, és majd ott...

Mikor odaértünk, elő is húzott egy gyönyörű nagy rakétát, azelőtt még soha nem láttam akkorát, szóval tényleg vaskos volt. Volt még ott velünk egy csaj, akit nem ismertem. Visszaszámlálás, motor indít, 4 ütem... a csaj alig tolt valamit, ketten nyomattuk el végülis a cigit. Nem tünt soknak, nem is kapart, semmi. Semmi hatás.

Mig mentünk kifelé a parkból, gondoltam, hogy ezek itt milyen lájtosan szívják a cuccost... hmm... semmi.

Aztán mikor kiértünk a bárba visszavezető utcára, azt vettem észre, hogy kb. fél méterrel az aszfalt felett járok, ez teljesen vicces volt, gondoltam, hogy így Jézusnak is könnyű volt...? Olyan volt, mintha a szél fel akarna kapni vagy mintha valami iszonyúan rugózó valamin mászkálnék. Lényeg, hogy mire visszaértünk a bárba, olyan kész voltam, hogy komolyan azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Hirtelen az egész átment egy déja vu érzésbe, de komolyan fogalmam sem volt arról, hogy melyik országban vagyok, mi az a hely ahol ülök, hogy kerülök oda. Teljesen ismeretlennek látszott az a hely, ahol 15 perccel azelőtt még a többiekkel biliárdoztam. Az emberekről érdekes módon tudtam, hogy kik. Annyit tudtam tenni, hogy leültem egy székre a bárban, ezt követően már mozdulni sem bírtam, olyan volt, mintha az egész testem be lenne gipszelve – odáig azért még eljutottam, hogy kérjek egy pohár vizet, amit csak úgy tudtam meginni, hogy szorosan a testem mentén az ajkaimhoz húztam a poharat, ami iszonyúan nehéznek bizonyult.

Kezdett bennem kiteljesedni a para, hogy végem van, elvesztem, semmit sem tudok. Kértem a többieket, hogy azonnal kerítsék elő B-t, hogy hazakísérjen, mivel egy családnál voltunk elszállásolva, de sehogy nem találták, vagy nem akart jönni, nem tudom, de kezdtem tényleg nagyon beparázni. Ekkor lehettek rám figyelmesek a buszvezetők, akik poénkodtak, hogy de szarul nézek ki, mint kiderült tök fehér volt az arcom és az ajkaim is, és remegtem.

Valahogy nagy nehezen előkerült B is, erre valamelyest megnyugodtam, elmúlt a para: kiötlötték a buszvezetők és B, hogy hazavisznek, hagy pihenjem ki magam.

El is indultunk gyalog az utcán, amiről még mindig nem volt fogalmam, hogy a világ melyik részén is lehet. Ami elég súlyos volt, hogy a buszvezetők vittek úgy, hogy a nyakukba kapaszkodtam, hogy ne essek el és vagy 10-en kísértek hazafelé a többiek is. Ilyet még nem láttak? Biztos elég vicces látványt nyújthattam, pláne akkor, mikor szóltam, hogy mi lenne, ha valamelyik lányt karolhatnám át, mert az mégsem annyira feltünő. Volt is jelentkező, hál’ istennek. :) Ekkor elkezdtem olyan dolgokat csinálni, hogy makimajom pózba, a fejem búbját vakargatva ugrálni kezdtem az utca közepén a többiek előtt fényes nappal „csita ungawa” csatakiáltásokat kiabálva. Ekkor már nem volt parám, teljesen szabadnak éreztem magamat, nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam, sőt élveztem, hogy mindenki rajtam röhög és hogy tetszik nekik a hülyeségem.

A következő pár száz méter megtétele után valahogy előkerült a házigazdánk, akit B kerített valahogy elő (mikor? hogy? hmm... passz), lényeg, hogy betettek a kocsiba és elindultunk hazafelé, ami közben úgy éreztem, hogy a srác meg akarja mutatni nekem a helyi nevezetességeket, és egy pár órára elvisz kirándulni. Ezt nagyon élveztem. Persze 5 perc alatt hazakeveredtünk. Leültem az ágyra. Jó volt végre hazaérni. Ekkor B közölte, hogy minden rendben, akkor ő még visszamegy bulizni. Erre azonnal jött a következő para: mi lesz, ha elmegy? Egyedül maradok, úristen. Kérdeztem tőle, hogy mi lesz, ha hánynom kell majd, hogy jutok ki a budira egyedül? Válasz: áááá, a zöldtől nem lehet hányni. Abban a szent minutában, ahogy ezt kiejtette a száján, nekem is kiesett majdnem valami a számon, de a tenyeremmel sikerült betapasztani azt és megúsztam, hogy összehányjam magam, de a wc helyett csak a rögtön a wc-csésze mellet elhelyezkedő kádig jutottam el, amibe úgy ahogy volt, beleeresztettem a nem egészen egy órával azelőtt rohamléptekben elfogyasztott – és a tiszeletünkre főzött – marhapörit. Darabos volt, úgyhogy sehogysem mutatkozott kompatibilisnek a lefolyó lyukaival a cuccos darabjainak átlagos mérete. Ezek ketten meg ott áltak felettem az ajtóban és elhűlve nézték az eseményeket, majdnem behánytak ők is a látványtól, ám ekkor már röhögtem, mint a barom, könyékig tapicskolva a kádba eresztett, lefolyni képtelen hányásban (annyira Trainspotting feeling volt, mikor a lepedőböl a reggeliző család nyakába repül a szar, kb... ). A problémát azzal oldottam meg, hogy kértem egy kis edényt, amivel elkezdtem átpakolni a cuccot a kádból a vécébe. Ezen végig iszonyú jól szórakoztam.

A következő momentum az volt, hogy ismét az ágyamon ültem, ekkorra már besötétedett kint. A házigazda baromi rendes volt, ő ottmaradt velem, B visszament bulizni, de ekkor már mindegy volt, mert már nem paráztam. Ekkor döbbentem rá, hogy csak fél szemmel vagyok képes nagyjából a szemközti fal egy bizonyos részletére nézni, ami egy faldarab volt egy-két kis képpel, egy szekrényke mellette, azon valami olyasmi lámpa, ami úgy nézett ki, mintha 4-5 lefelé görbülő kifliholdból rakták volna össze, meg növények. A lámpa volt a legsúlyosabb, mert az képezte ekkor kezdődő hallucinációm alapját és gerincét, mert elkezdett átalakulni olyan tekegolyó méretű gömbökké (3-4 db), amelyek egymás körül forogtak, mint valami kis naprendszer, rendesen 3D-ben, számítógéptextúra szerű felszínnel, aztán ez tovább evolválódott egy vadászgéppé, amelynek az orra felém mutatott, majd ebből lett egy fender gitár, melynek nyaka szintén felém nyúlt. Sok átalakulás volt még, amikre nem igazán emlékszem, de szép volt még a fal is, amire egy stilizált bocifejet, aztán egy Dalí-képet és még hasonlóan intenzív ábrájú dolgokat vizuáltam. Eközben a házigazdám végig ott ült mellettem és hallgatta beszámolómat a látottakról (szerinte 2 órán keresztül ecseteltem neki, hogy most épp mi van...), eközben minden gátlás nélkül felfaltam a család teljes csoki-, keksz-, és gyümölcslékészletét. Az egyik szemem végig csukva volt, de mégis 3D-ben ment minden.

Ezután valahogy sikerült vízszintesbe kerülnöm, magamra húztam a takarót. Ekkor azt éreztem, hogy a vízszintes tengelyem körül forgok (forogtam a síromban, hehe) és olyan, mintha egy lezárt koporsóban lennék. Elaludtam.

Másnap olyan idegennek tűnt az egész szoba. De már pakoltunk is, és elindultunk hazafelé. Végig olyan hasmenésem volt a buszon, hogy majdnem belepusztultam, míg az egyik benzinkúttól a másikig elértünk... aztán adtam az összes budinak. Frizlandtól Budapestig, de megérte... még most is érdekes visszaemlékezni rá... (na nem az országúti vécékre...).

© Copyright 2004, 2004 Daath.