Vajna Tamás:

A mámor nyilai

Magyar drogszenzáció

Bár a kutatók egyre többet tudtak meg a különböző drogokról, a sok mindent érthetővé és kezelhetővé tevő lényeg, a hatásmechanizmus általában ismeretlen volt. Ezért is okozott különös izgalmat, amikor magyar kutatók nemrégiben bejelentették, érteni vélik a marihuána működését, amely az úgynevezett lágy, tudatmódosító drogok családjába tartozik, tehát az LSD-vel és a természeti népek varázslói, jósai által „bevetett” varázsgombákkal áll rokonságban.

„Megtaláltuk a marihuána fő hatóanyagának a receptorát” – jelentette be nemrég a Semmelweis Orvostudományi Egyetem égisze alatt működő Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) Freund Tamás vezette munkacsoportja. Konyhanyelvre lefordítva ez azt jelenti, sikerült feltárni, miképpen fejti ki hatását a fű, hogyan is „bolondítja” meg az emberi agyat. A droghasználattal foglalkozó pszichológusok, orvosok, a hatásmechanizmusokat vizsgáló gyógyszerkutatók – nemkülönben a drogok lelki, szellemi, fizikai hatásait szintén megtapasztalt szerhasználók – előtt ugyanis mind ez ideig igazán csak a tünetek szintjén volt ismert az úgynevezett pszichedélikus (tudatfeltáró, tudatmódosító) szereknek az emberi észlelésre és az érzelmekre gyakorolt hatása. A dolog mikéntjéről azonban évtizedek óta jószerével csak vitatott hipotézisek, esetleg fontos részfelismerések születtek.

A szakemberek régóta tudták – állítja a témáról szóló dokumentumgyűjteményének előszavában Christian Ratsch svájci farmakológus -. hogy a drogoknak ezek a fajtái a szó biológiai értelmében nem tekinthetők mérgeknek. Ez mindenképp megkülönbözteti őket a sejtölő alkoholtól és nikotintól, illetve a kábító tulajdonságok mellékhatásaként hosszabb távon az elmét és a fizikumot is halálosan leépítő ópiumtól vagy herointól. Az, hogy a pszichedelikumokat mégis egy kalap alá vették a fent felsorolt „mérgekkel”, a kulturális fenntartásokon kívül részben annak következménye volt, hogy a hatásmechanizmusukat firtató kérdésekre sokáig nem született minden tudományos igényt kielégítő válasz.

Magyarázatkísérletekben persze nem volt hiány: kezdve attól, hogy például az amerikai kultúrantropológus Terence McKena a mexikói indiánok varázsgombájáról értekezve a nyolcvanas évek közepétől kezdve állította, hogy e tudatmódosító kvázi „idegen világ üzeneteként érkezett, azzal a céllal, hogy gondolkodni tanítsa az emberelődöket”. Kissé „elszállt” teóriáját arra alapozta, hogy egyfelől a latin-amerikai varázslók a gombát az istenek ajándékának nevezték, s a gombarévületet a transzcendens szférákkal való kapcsolattartásra használták, másfelől hogy a gomba szaporítóanyagai, a spórák – bizonyítottan – akár a zord világűrben is életképesek maradhatnak.

Más irányból próbált közelíteni a Harvard Egyetem egykori – emberkísérleteiért utóbb eltávolított – pszichiátere, a három évvel ezelőtt elhunyt Timothy Leary (HVG, 1996. június 15.), aki a varázsgombához hasonló működésű, kémiai szerkezetében is rokon hatóanyagú, ám 1938-ban mesterségesen létrehozott LSD-t „az emberi tudat mély folyamatainak felszínre hozójának” tartotta, amely „kémiai úton tárja fel a belső világokat”. Egyébként Leary különösebb sejtkutatási ismeretek nélkül született sejtése közel járt a most feltárt mechanizmushoz, mivel azt valószínűsítette, hogy az LSD és a marihuána valószínűleg az idegsejtek szintjén oldja a gátlásokat, s így hozhatja létre az élményeket.

A Harvardon 1963-ig több ezer önként jelentkezőn elvégzett, a pszichedélikus drogok tudatfeltáró hatásait vizsgáló kísérletei miatt LSD-pápának is titulált Learyt azonban módszerei miatt etikailag kiközösítette, sejtéseit pedig nem vette komolyan a tudományos közvélemény. Pedig az LSD-molekuláról és a természetben található „varázsgombák” hatóanyagairól – amelyeket az LSD feltalálója, a svájci Albert Hofmann izolált még 1952-ben – már a nyolcvanas évek elején kiderült, egyként rendelkeznek azokkal a tulajdonsággal, hogy az agy úgy kezelje őket, mint egy, a szervezetben is előforduló fehérjét, a szerotonint. Ehhez tudni kell, hogy a szerotonin (HVG, 1999. január 9.) az agysejtek idegvégződései közötti ingerületközvetítő anyagok, tehát azon hírvivők egyike, amelyek az ingerületek, azaz az információk megfelelő helyre juttatásában játszanak fontos szerepet. Nos, az agy hasonlóképpen jár el a marihuána azóta megismert hatóanyagával, a teljes neve (tetra-hidrocannabinol) rövidítésével THC-nak nevezett vegyülettel is.

A marihuánával kapcsolatos álláspont – tudtuk meg Katona Istvántól, a magyar felfedezőcsoport doktorandusz kutatójától – egészen 1992-ig az volt, hogy a fent nevezett THC egyszerűen beépül a sejtmembránba, és megváltoztatja annak ingerületvezetési tulajdonságait. Innen a hatás. 1992-ben azonban a Nature című amerikai szaklapban a jeruzsálemi Héber Egyetem biológusprofesszora, William Devane új felfedezéssel állt elő. Arról számolt be, hogy olyan, az emberi agy által termelt anyagot izolált, amely kémiai szerkezetében szinte tökéletesen hasonlít a marihuána hatóanyagára. 1997-ben pedig az egyesült államokbeli San Diegó-i Neurológiai Intézet kutatójának, Daniele Piomellinek sikerült rábukkannia egy másik, gyakoribb, szintén marihuánaszerű – hivatalosan cannabinoidnak nevezett – agyi vegyületre. Piomellinek – mint azt a Nature egyik 1997-es számában állítja – ráadásul azt is sikerült kimutatnia, hogy az általa felfedezett anyag feladata a tanulásért, emlékezésért felelős agyterületek idegpályáinak „izgatása”. Ennél többet azonban ez év őszéig nem lehetett tudni.

Katona István a HVG kérdésére válaszolva elmondta, hogy az eddigi közkeletű szakmai elképzelések szerint a marihuána hatóanyaga nem úgy működik, mint például az alkohol, amely frontális támadást intéz szinte az egész agy ellen. A marihuána ugyanis az új felfedezés szerint az agy meghatározott fertályához „kötődik”, mi több, „saját” agyi érzékelővel rendelkezik. A különbség lényege, hogy míg az alkohol globálisan hat szinte az agyműködés egészére – s eközben csak „mellesleg” ingerli annak „jutalomközpontját”, emelve a kellemes közérzetért felelős saját termelésű vegyület, a szerotonin szintjét, ami viszont felszabadítva aktivál számos, úgynevezett boldogsághormonként számon tartott vegyületet is – addig a marihuána szinte célzottan fejti ki hatását.

„Vizsgálataink során azt találtuk, hogy a THC az agy tanulásért és memóriáért felelős, valamint az érzelmeket »gyártó« régióiban hat” – folytatja az eredmény ismertetését Katona. Ezek a területek a kéregállományban találhatók. A marihuána-THC működésének megértéséhez tudni kell, hogy az agykéreg sejtjeinek zöme serkentősejt, ezek dolgoztatják a jóval kisebb számban lévő fősejteket, a még kisebb számú gátlósejtek legfőbb funkciója pedig az, hogy az agykéreg különböző területein dolgozó sejtek működését a másodperc ezredrésze alatt egymáshoz igazítsák. Ha ez a szinkronizáció zavartalan, akkor az agy, majd a szervezet is a pillanatnyi információknak megfelelően helyesen reagál. Nos, a marihuána hatóanyaga épp ezeket a koordináló gátlósejteket veszi célba. Méghozzá nem is akárhogy. A KOKI munkatársainak kutatási eredménye szerint ugyanis éppen „illik” azokhoz a gátlósejtek falában található receptorokhoz, amelyek persze eredetileg nem a THC, hanem a szervezetben termelődő, a THC-hoz nagyon hasonló anyagok érzékelésére vannak „élesítve”. Igen ám, csakhogy a gátlósejtek receptorainak felvevőkapacitása véges, és ha felvették a THC-t, kvázi eldugulnak, vagyis a kender hatóanyaga egy időre meggátolhatja a gátlósejteket feladatuk végrehajtásában, tehát a különböző területek működésének szinkronizálásában. Ezzel magyarázható, miért is viselkedtek-viselkednek annyira furcsán például a „bolondgombákat”, a kenderszármazék marihuánát vagy a hasist használó sámánok, indiai guruk, jamaikai raszták, illetve az e szereket révületkeresésben vagy klinikai körülmények között magukhoz vevő fogyasztók és kísérleti alanyok.

A magatartásváltozásokat vizsgálók számára persze a magyar kutatók eredménye előtt is nyilvánvaló volt, hogy e drogok a külvilág ingereinek a feldolgozását zavarják meg. Pontosabban hogy hatásukra az agy a józan állapottól eltérő módon kezd működni: olyan területek kapcsolódnak össze, amelyek egyébként elvileg nem állnak egymással közvetlen kapcsolatban. Így lesz a – nagy dózisú – marihuána hatására például hangjuk a színeknek, s öltenek konkrét alakokat a hangok. Ezért önti el „gátlástalanul” a gondolatok, érzetek tömkelege a használókat, ezért van, hogy megbomlik a legegyszerűbb mozgások rendje, miközben az érzékszervek sokkal kihegyezettebbekké válnak a külvilág ingereire, valamint a tudatműködés egyébként rejtett folyamatainak észlelésére. A felfedezés gyakorlati jelentőségét illetően egyelőre bizonytalanok a kutatók. Elméletileg ezzel esetleg közelebb lehet kerülni a fájdalomcsillapítás új, eddig még nem próbált módszereinek kidolgozásához, de talán a droghasználat kialakulásának megismeréséhez és megakadályozásához is.

A Magyar drogszenzáció (HVG, 1999. október 30.) cikkükben több tetszetős stílusfordulat mellett néhány pontatlanságot találtunk. A Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) nem a SOTE, hanem a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézete, s a Freund Tamás vezette kutatócsoport nem a marihuána receptorát fedezte fel, hanem a receptor pontos lokalizációját végezte el, vagyis azt, hogy milyen idegsejteken, s azok mely részén található ez a receptor. Továbbá nem azt vizsgáltuk, hogy a marihuánában lévő hatóanyag „illik-e” a receptorához, amely a gátlósejtek falában található, hanem azt, hogy vajon benne van-e a gátlósejtek falában. (Budapest, akadémikus, Katona István doktorandusz, MTA-KOKI)

© Copyright 1999, 1999 HVG.