Jerome Beck:

Ádám és az Ecstasy felemelkedése

Az MDMA forgalmazása és kriminalizációja

Részlet a Pursuit of Ecstasy: The MDMA Experience című könyvből.

Az MDMA nem új drog. Először a német Merck gyógyszercég szintetizálta 1912-ben. Az emberi fogyasztás azonban egészen az 1970-es évek elejéig váratott magára (Eisner, 1989; Shulgin, 1990). Az MDMA tehát kevesebb mint két évtizede van jelen az „utcákon”.

Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy egy olyan drogot kutattunk, mely csak nemrégen vált népszerűvé, így tehát nyomon követhettük felemelkedését és a fogyasztás kezdeteit. Minták és események sorozatán át lehetséges volt megállapítani, hogy a felhasználók szándékai hogyan befolyásolták a forgalmazást, mely aztán az MDMA kriminalizációjához vezetett. Etnográfiai metodológiánk és a pszichedellikus „közösség” körében kiterjedt kapcsolatrendszerünk azokéhoz közelítette álláspontunkat, akik erőfeszítéseket tettek a terapeutikus MDMA használat legális státuszának fenntartásáért. Szintén készítettünk interjúkat olyanokkal, akik már hosszú ideje voltak terjesztők vagy fogyasztók, s akik történeti perspektívát nyújtottak mind az MDMA rekreációs, mind terapeutikus használatával kapcsolatban. Ebben a fejezetben az MDMA bonyolult, bár rövid történetét elemezzük majd, az „Ádám” felemelkedésétől kezdve az „Ecstasy” terjesztéséig és szükségszerű kriminalizációjáig.

Az MDMA utcai és laboratóriumi megjelenését megelőzően terjedt el kémiai ikertestvére, az MDA (3,4-metahyleneidoxyamphetamin). [1] Az MDA az 1960-as években bukkant fel San Fransisco Haight—Ashbury negyedének drog szubkultúrájában. Gyorsan hírnevet szerzett magának érzéki és könnyen elérhető eufóriát okozó hatása miatt, s olyan beceneveket kapott, mint „szeretetdrog” és „Amerika lágy drogja” (Meyers, Rose és Smith, 1967—1968). Az MDA tulajdonságairól szóló hírek felkeltették mind a terapeuták, mind a lelkes rekreációs használók érdeklődését, akik legális státusza miatt is vonzónak találták azt. Ez azonban hamarosan megváltozott, mikor az MDA-t az új, 1970-ben hozott Ellenőrzött Anyagokról Szóló Törvényben (Controlled Substances Act) besorolták a többi ismert vagy gyanított utcai kábítószer közé.

[1] Mind az MDMA, mind az MDA szemiszintetikus drogok, melyek egyes növényekben, elsősorban a szaszafrában és szerecsendióban megtalálható illékony olajokkal állnak kapcsolatban. Az Ayurvédában made shaunda-ként („narkotikus növényként”) írják le a szerecsendiót, melyet hosszú évszázadok óta használnak különféle kultúrákban. Ugyanakkor a gyakori hányinger, szédülés és más nemkívánatos mellékhatások miatt, melyek a pozitív tulajdonságok mellett jellemzik a szerecsendiót, használata csak a legigénytelenebb drogfogyasztó népességre korlátozódik, mint például a börtönlakókra (Stafford, 1992). Bár sok beszámoló szerint az MDMA-t étvágycsökkentőnek fejlesztették ki, úgy tűnik, hogy az MDA volt ennek a korai kutatásnak az alanya (Shulgin, 1990). A két anyag összekeverése felelős más egyéb pontatlanságokért is (lásd Kirsch, 1986; Roberts, 1992).

Mielőtt az LSD-vel és más „pszichedelikumokkal” kapcsolatos emberi kutatásokat a kormány törvényekkel korlátozta, készült néhány tanulmány az MDA terapeutikus hatásainak felbecsléséről is (Grinspoon és Bakalar, 1979). A vizsgálatok mindegyike jótékony hatásokat mutatott ki, s az alanyok megkönnyebülésről, megnövekedett empátiáról és más, az MDA tapasztattal járó pozitív jellemzőről számoltak be (Naranjo, Shulgin, és Sargent, 1967; Naranjo, 1973; Turek, Soskin, és Kurland, 1974; Yensen és mások, 1976).

Ádám felemelkedése

1976 elején terapeuták kis csoportja az amerikai kontinens mindkét partján megkezdte az MDMA hasznosítását, hasonló célból. A kutatók „Ádámot” (ezt a becenevet adták az MDMÁ-nak) még az MDA-nál is jótékonyabbnak találták a terápiában, elsősorban a fesztelen kommunikáció, egymás elfogadása és a félelemcsökkentés szempontjából. Shulgin és Shulgin a „Pikhal: egy kémiai szerelem története” (Pikhal: A Chemical Love Story) c. könyvükben elmondanak egy történetet egy pszichológusról, akit „Ádámnak” hívnak, s aki valószínűleg az MDMA pszichoterapeutikus használatának „apja” volt. Számos pszichedelikus anyagot használt praktizálása során, s már éppen visszavonulását fontolgatta, mikor Shura, a „Pikhal” kémiai hőse bemutatta neki az MDMÁ-t:

1977-ben már eljárt az idő Ádám felett, s egyre kevesebb pácienst vett kezelésbe. Tudtam, hogy arra készül, hogy visszavonuljon vidéki kunyhójába és elhagyja oaklandi irodáját. Egy napon aztán megkért, hogy ugorjak be, hátha szükségem van valamelyikre számos szokatlan emléktárgya közül, melyekre a hosszú évek során szert tett.

Eldöntöttem, hogy ebből az alkalomból viszek magammal egy kis üvegcsényit az én „alacsony kalóriájú martinimből,” azaz MDMA hidro-kloridból, hogy megkísértsem valami új kibróbálásával. Mivel tudtam, hogy kedveli az MDÁ-t, elmondtam neki, hogy ez az anyag rendelkezik az MDA egyes előnyeivel, de a „kikészítő” tuladjonságok nélkül, s van még benne valamilyen extra, különleges mágia, mely bizonyosan felkelti majd a figyelmét. Azt felelte, hogy lehet, hogy kipróbálja, lehet, hogy nem, mindenesetre ha igen, akkor majd tudatja velem a véleményét.

Pár nappal később felhívott és elmondta, hogy visszavonta korábbi terveit a csendes visszavonulásról. Nem ismerem annak az egyre bonyolultabbá váló hálózatnak a részleteit, melyet a következő évtizedben fejlesztett ki, azonban tudom, hogy átutazta az országot, hogy bemutassa az MDMÁ-t más terapeutáknak s megtanítsa őket arra, hogy hogyan használják a terápiában.

...Sok pszichológus és pszichiáter, akiket Ádám képezett ki, kis csoportokat és enklávékat hoztak létre a hasonló gondolkodású szakemberekből, s az általa terjesztett ismeretek és technikák széles körben elterjedtek, idővel nemzetközi méretekben is.

Soha nem tudhatjuk meg az Ádám által végzett terjesztőmunka valódi méreteit élete hátralévő éveiben, azonban temetésén megkérdeztem egy régi barátnéját, hogy vajon fel tudná-e becsülni azoknak az embereknek a számát, akikkel Ádám akár közvetlenül, akár közvetetten megismertette ezt a hihetetlen szert. Egy pillanatig hallgatott, majd ezt felelte: „Nos, már én is gondolkodtam ezen, és úgy gondolom, hogy valószínűleg négyezer körül, talán kicsit több vagy kevesebb.” (Shulgin és Shulgin, 1991: 73—74.)

Bár hittek az MDMA hatékonyságában, a terapeuták nem voltak hajlandók előzetes eredményekről beszámolni, mivel attól tartottak, hogy ez csak siettetné ennek a még legális „pszichedelikumnak” a betiltását illetve a további kutatások leállítását (Eisner, 1989; Seymour, 1986). Egészen az 1970-es évekig nem publikáltak az MDMA emberekre gyakorolt hatásairól farmakológiai tanulmányt (Shulgin és Nicols, 1978). A kutatók ebben leírták, hogy hogyan idéz elő az MDMA könnyen kontrollálható tudatállapotváltozást, érzelmi és érzékelési módosulásokkal együtt. Pár évvel később Dr. Alexander Shulgin így foglalta össze eredményeik jelentőségét: „Ezek a tulajdonságok – az érzelmi kifejezés nyitottsága és a szokatlanul rövid hatás – adják az MDMA egyedi jellegét, mely ennyire ígéretes volt a terapeutáknak, s kísértésbe ejtette a kíváncsi közönséget is.” (1990:6).

Ádám további terapeutikus használata ismeretlen maradt a „kíváncsi közönség” előtt, annak a lassan növekvő népességnek a kivételével, mely az 1970-es évek közepe óta rekreációs célból használta az MDMÁ-t. Mikor a forgalmazás körülményei megváltoztak, s a média felfedezte az Ecstasy-t az 1980-as évek közepén, a rekreációs piac fellendült.

© Copyright 1994, 2004 State University of New York Press.