 |
deeptrip hozzászólásai (1 - 7)
(Témakör: Hétköznapok)
 | |  | | | | |  | |  | | | "Szerintem ez a friss szemmel szemlélés megmarad a hétköznapokban is, ha áldozunk rá időt, hogy úgy szemlélődjünk, mint a szakrális szerek hatása alatt. Azaz nem csak úgy futólag, hanem belemélyedve. Nem?"
Szerintem de és én spec ezt már meditációnak hívom. Szal nem csak azt amikor ülsz a szobában csukott szemmel. |
| |  | |  |
| | | | | | | | | | | | A meditáció célja az elme lecsendesítése és a jelenben élés elősegítése. Ez LSD-n sokszor magától megtörténik, viszont erősen kétlem, hogy te azóta is így nyomod. Szóval a meditáció stabilizálja azt a rugalmas és folyékony tudatállapotot, amivel a dolgok közvetlenebbül megtapasztlhatóak ezért amikor érintkezel velük jobban kezeled és oda rakod ahova tényleg valók.
Az LSD ezt stabilan biztos, hogy nem fogja nyújtani. Régi problémák megoldásában nagy segítség és új hozzáállások/nézetek kialakításában is sokat ad. De a hétköznapok maradnak a hétköznapok és a szokásos gondolati körök ugyanúgy beindulnak, ha te nem gyakorolsz és teszel érte, ez az ami magától nem fog megváltozni sajnos, szóval LSD és meditáció kíválóan megfér egymás mellett és kiegészítik egymást. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | "...maga is hasiscsempészetből élt ekkoriban. Emlékszem az első pipámra, az első hasisszívásra, hogy letüdőztem..."
Akkor ő se mehet többé az USÁba? :P |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Ismeretek, gondolatok integrálása a hétköznapokba. Biztos sokan közületek sok dolgot rendszeresen űztök és én most ezekre lennék kiváncsi. Teszem azt meditáció vagy sport, netán valami mentális gyakorlat? A rendszeresség szilárd pontokat épít bele a mindennapokba? Koncentráljunk a jelenre? Maradjunk jelen? Mikortól lesz a cselekvés rutin? Minden kezdet nehéz? Mi a kitartás kulcsa? Pató Pálok reszkessetek! |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Nincs hát, ameddig van fű. Érted? |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Siph még jó, hogy a fű "amotivál" (mellesleg az nem demotivál?) és nem ösztönöz, ahogy azt a nagyok megmondták nekünk jól...
Mindenesetre ez az egész, szívok, hogy megtudjak valamit csinálni sajnos eléggé ragaszkodós dolog. A szerencsés embernek nincs szüksége támaszra. Mi akkor szerencsétlenek vagyunk? Vagy csak hibásan túl kiváncsi egyedek?
Tetra: amikor 15 voltam nem tudtam felmérni az első cigi következményeit, mint ahogy most se látok a jövőbe. Most így utólag sem tudom megmondani, hogy korai volt-e és milett volna ha nem próbálom ki, vagy ha később. Sajnos nincs annyi időm és energiám, hogy leírjak mindent amire tanított. Tudod a flesseket elég nehéz visszaadni, jómagad is alig hiszed, hogy ilyen van. Mindenesetre megtanultam átlátni az embereken. Mindenkin. Elég csak egy árulkodó hangsúly vagy pillantás és már le is vágtad, hogy most hogy áll a dologhoz. Valahogy nagyon gyorsan átjön rám, hogy milyen ember és hogy, hogy látja a dolgokat. Lehet ezt nagyképű vagy naiv kijelentésnek tekínteni, de eddig nem tévedtem és nekem ez elég ahoz, hogy elfogadjam reális tulajdonságomnak amiben bízhatok, hisz az ösztönök azért vannak, hogy használjuk őket. A fű megmutatta, hogy a dolgoknak vannak mélységei és nem szabad mindig csak a felszínen úszkálni. Megmutatta ugyanakkor azt is, hogy nem kell mindig mindenben a mélyet keresni, elég csak ha a felszínen úszkálva élvezzük az aktuális helyzetet, beszélgetést. Ha betépve utazok buszon, vagy bármilyen hétköznapi rutin cselekvést csinálok, az még sem lesz hétköznapi. Hétköznapi alatt azt értem, hogy az emberek beszállnak a metróba lehajtott fejjel, aztán kiszálnak, aztán elmennek ide, elmennek oda, aztán hazamennek, aztán lefekszenek, aztán felkelnek és elmennek munkába. Metróval. :) Hétköznapi számomra egy beidegződött, rutin dolgot jelent, ahol az ember nincs teljesen jelen így mindig ugyanannak tűnik. Megszokottnak, átlagosnak, hétköznapiasnak. Mindenki átlagember, de van aki többé van aki kevésbé. Tudatosság kérdése. Szerintem. Ezért is van az, hogy a nép, a tömeg, a sokaság, az átlag, az primitív. Na de ez is csak az egy vélemény ugyebár.
A szülős dologrol csak annyit, hogy nem is volt lehetőségük megtapasztalni a tanítást. Miért? Egyrészt mert nem fogom betépetni őket, másrészt meg ha elmondom az élményeket -amiből már a módosult tudatállapot miatt levágják, hogy valami "nem volt rendjén"- nem nagyon értenék meg. Az egészben csak a titkolózást, hazudozást bánom, de már tudok vele élni (sajnos. sajnos?). Én családi hátterem nem azalaza szülők típusú sajnos. Most lehet mondani, hogy fel kéne vállalnom stb., de én úgy látom, hogy nem segítene a helyzeten és még több titkolózást szülne. Remélem idővel ez változik. Amikor már lesz saját megélhetésem stb. akkor szerintem elfogom mondani.
Összeségébe tanultam a fűtől egy kis életet, mert az élet az én nagy mesterem. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Jómagam 15 évesen kezdtem el tépni, azóta eltelt már 3 év. 15 éves fejjel is már feltűnt, hogy engem a fű tanít. Tanít és formál és megmutat olyan dolgokat amiket előtte nem láttam. Sajnos voltak negatív oldalai is a dolognak. Szülőknek hazudozás és ezáltal fokozatosan egy fajta burok, elzárkózás képződött. Sok dolog kimaradt így az életemből, de sok más dolog meg is mutatkozott. Valamit valamiért. Akikkel együtt kezdtem az egészet, hát rajtuk láttam, hogy náluk az agyatlan mindenen röhögni tudni vágy a lényeg. Ők nem voltak elég befogadóképesek, elég éberek ahoz, hogy észrevegyék, hogy milyen sokat ad maga a kender. Én kőkeményen kezdtem felépíteni a világképemet, pontosabban az építkezett bennem és ez a mai napig még nem dőlt össze. Lehet, hogy azért mert még soha sem volt komolyabb trippem, de majd lesz úgy is. Azt vettem észre, hogy azok az emberek akik maguk mögött tudnak már jó pár bélyegezést stb. azok habár láttak sokmindent, mégsem tudnak vele mit kezdeni. Nem tudnak kiállni érveik mellett, mert habár átélték, meg nem értették a maga teljességében. Ez olyan, hogy míg én teknősbékaként másztam fel az ösvényen, addig más fellöveti magát a hegy tetejére. Aztán visszaesik persze. Mi a különbség? Az hogy én ismerem azt az utat amin haladok, és ismerem minden egyes elágazását, hisz volt időm magamba vésni, míg a katapultált egyén max a magasból látta elsuhanni alatta a dolgokat. Megértem azokat akik azt mondják, hogy nekik a napi meditáció bőven elég. Ezt tartom a legjobb útnak. A legjobb és legnehezebb útnak. Van egy ősi tibeti mondás:
"Ha választanod kell két út között, a nehezebbet válaszd."
Fura, mert minden a világunkban a kisebb ellenállás felé törekszik, így az ember is, de valahogy mégis jobban kifizetődő a hosszú távú gondolkozás, ami engem per pillanat nem igazán jellemez.
Úgy vélem, hogy számomra hasznos volt a drog, mint tudatosság szintjén, ugyanakkor mint hétköznapi ember szintjén, igencsak eltorzított. Nem illek bele az átlagemberek népes csoportjába. Nem is akarok, nem is tudnék. Remélem nem voltam "mitológizáló" (az mi is?) :) |
| | | | |
|
