DAATH2 > Dismas: Lucy in the Sky with Demons

DAATH2 - http://www.daath.hu/
A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Dismas:

LUCY IN THE SKY WITH DEMONS

Az élmény éve: 2003.
Az adag: 1 db LSD bélyeg és két marihuánás cigaretta.

Egy ismerősömnek maradt egy csoportos utazásból egy papírja, így megszereztem tőle. Pszichedelikus barátaimat nem tudtam magammal invitálni, mivel csak egy bélyeg volt. Végül arra jutottam, hogy a kedvesemmel fogom elkölteni az utazást. Ő sosem fogyasztott még semmit, igazi jó kislány. Ráadásul néhány hete ismertük egymást, mikor mindez történt. Sebaj, gondoltam, tanulságos lesz magányos tripem mindkettőnk számára, szintet ugrunk egymás megismerésében. Mivel a tudatmódosítók használatáról nem sokat tudott, elláttam irodalommal előre (a klasszikus LSD FAQ, illetve az Útmutató a pszichedelikus élményekhez) és arra kértem, döntse el, hajlandó-e asszisztálni mellettem. Annyit mondtam, szerintem nem lesz semmi gond, amennyire ismer, az elég, az a fontos, hogy szeressen és elfogadjon. Miután elolvasta az irodalmakat, azt mondta, nem tudja, alkalmas-e ő erre a feladatra, mi lesz, ha valamit nem tud lereagálni. Megnyugtattam.

Szombati nap volt. Korán keltem, igyekeztem kívül és belül is rendet rakni. Lefürödtem, kitakarítottam a szobámat, kikészítettem rengetegféle CD-t, meditáltam, imádkoztam. Késő délelőtt találkoztam a párommal, hazafele rostos üdítőket vásároltunk. A Kedvesnek nagyon fájt a foga, már a sokadik fájdalomcsillapító után is. Az állkapcsát nyomkodta a beteg foga helyén, így kevésbé fájt neki. Valószínűleg a fogfájástól, kicsit fájt a feje is. Nem túl jó setting, gondoltam. Hazaérve teáztunk, beszélgettünk, hogy egymásra hangolódjunk.

Kora délután magamhoz vettem a papírt. Körülbelül egy óra múlva elkezdődött a tarkószorítás, mégsem ütött be úgy a sav, ahogy vártam. Semmi halu. A zenék megelevenedtek ugyan, és voltak „érdekes” gondolataim, de többet vártam. Az egyetlen érdekes tapasztalat az volt, hogy néztem a saját kézfejemet, és olyan idegennek éreztem, mintha nem az enyém lenne, nem hozzám tartozna. Két óra elmúltával nyugtáztam, hogy ez valami nagyon lightos papír volt, nem is jött be igazán. Délután elmentünk sétálni. Gyönyörű idő volt. Hideg, de szikrázó napsütés. Jót tett a Kedves fogfájásának a friss levegő. Elszívtam egy spanglit. Ez eléggé megdobta az állapotomat és előjöttek a zöld hatása alatt olyan hatások, amiket egyértelműen a trip produkált. A hangok valami hihetetlen módon intenzívek lettek. Karba öltve sétáltunk az utcán, könnyezve röhögtünk. Az állapotom lenyomatot hagyott a Kedvesben, aki tisztán is maximálisan partner volt a nevető és asszociációs, felfelé húzó spirálokban. Nevetgéléseinket csak a „hú bázel...”, illetve „asztaqrva...” felütésű mondataim szakították félbe, amikor élesen a fülembe hatolt egy-egy zaj a lusta szombat délutánból. Mint a legjobb high-end hifi, úgy hatottak rám a Bioszféra életjelei. Vonat zaja, távoli autó elsuhanása, madárcsicsergés, kutyaugatás, kisgyerek játékdömperének gurulása az aszfalton, mindezek végtelen élességű effektekként fúródtak érzékelésembe. Lépten-nyomon hátrafordultam, mert meglepett egy újabb dolby surround hang.

Nagyon jó volt a délután, a nap legderűsebb és legszebb időszaka volt. Hatalmasat sétáltunk, bejártuk a környéket, ahol felnőttem, a játszóteret stb.

Aztán kibukkantunk a Rejtelmes Kastélyhoz. Ez egy ódon sarokház, a kertje bozótos és rendezetlen, kovácsoltvas kapuja és kerítése rozsdás, falait sűrűn benőtte a vadszőlő és van egy fából ácsolt roskatag, gyönyörűen faragott, mohalepte tornya. Hosszú percekig álltunk előtte és azt taglaltuk, hogy vajon végtelenül gonosz, félelmetes vagy nagyon pozitív, jó értelemben misztikus-e ez a jelenség. Hosszú sétánkból sötétedésre értünk vissza és bevackoltuk magunkat a meleg lakásba. A Kedvesnek elkezdett megint nagyon fájni a foga, próbálta nyomkodni az állkapcsát, hogy enyhítsen a fájdalmon. Bekucorodott a fotelba. Közben sodortam egy combosabb spanglit, feltettem valami kellemes zenét, félhomályt csináltam, és elszívtam a cigarettát. A párom behunyt szemmel szendergett a gyertyák és a gomolygó füstölő elegyében. Ez volt az első pillanat a napban, amikor elszakadtunk egymástól, ugyanis ő elaludt. Ültem a földön. Durván beütött a zöld. Utaztam a zenén. Felemeltem a kezem és újra olyan idegennek, élettelennek láttam. És ekkor kezdődött. Most is beleborzongok, ahogy mindezt leírom.

A kézfejem elkezdett sorvadni, zsugorodni, míg végül csak a csontvázszerű karomat láttam. Életemben nem éreztem még ennyire ijesztőt. Azonnal felpattantam és odaszaladtam a Kedveshez. Kinyitotta a szemét és rámnézett. Csontvázszerű volt az arca, az állkapcsa megnyúlt és ki volt fordulva, végtelenül gonosz, sátáni módon nézett rám. Úgy gondoltam, tökéletesen tisztában van vele, miket látok, gonoszságában ő (vagy akit megjelenít) hozza létre ezeket a hallucinációkat, hogy halálra rémisszen. Szívverésem az egekbe szökött, leblokkoltam a rémülettől, teljesen egyedül éreztem magam egy démoni világban. Utólag visszagondolva, annyira pánikba estem, hogy ha nem tudtam volna valahogy kikerülni belőle, könnyen a valós fizikai halálommal végződhetett volna ez a para, egy pánikroham formájában. Megcsapott az őrület szele. Hátraugrottam a rémülettől, gyorsan kikapcsoltam a zenét, villanyt gyújtottam és elhadartam a Kedvesnek (már nem volt torz, de azért nem mertem a szemébe nézni), hogy most ütött be igazán a trip, mégpedig negatívan.

– Megijedtem tőled. Nagyon-nagyon megijedtem.

A nyakába borultam és próbáltam megnyugodni. A legnehezén túl voltam, de még hosszú órákon keresztül gyötörtek saját negatív gondolataim, és végig attól fostam, hogy magába szív egy totális vizuális horror-trip. Próbáltam a Kedvesnek mondani, mivel segíthet. Mondtam, hogy fontos a szemkontaktus, mégis, ha ránéztem, olyan grimaszokat, súgva mondott fenyegetéseket képzeltem oda (láttam), amitől halálra rémültem. Szomjas voltam a zöld miatt, ezért ittam, furcsán ment a nyelés. Ez a gondolat elvezetett oda, hogy egy csontváznak, robotszerűen működő mechanikus organizmusnak, egy biogépnek éreztem magam, akibe lecsorog a gyümölcslé. Egyenként éreztem a fogaimat és a csontjaimat.

Folyamatosan paranoid téveszméim voltak. Felhívtam a legjobb barátomat, hogy segítségét kérjem, átadtam a telefont a Kedvesnek, de egy perc múlva már kitéptem a kezéből. Nem értettem, miről beszélnek, és attól tartottam, ellenem forralnak valami sátáni tervet. Észrevettem, hogy a Kedves szinkronban iszik velem, egyszerre emeljük és tesszük le a poharat. Erről eszembe jutott a tükrözés és a neurolingvisztikai programozás, és biztos voltam benne, hogy tudatosan csinálja, hogy közelebb kerüljön hozzám, hogy aztán mittudoménmit tehessen velem. Közben csak valószínűleg rémületében annyira rámhangolódott, hogy tudattalanul tükrözött, annyira együtt voltunk.

Kész idegroncs voltam. Nem mertem becsukni az ablakot, mert szorongtam a kint ólálkodó sötétség erőitől. A nagy dilemmám az volt, hogy útjára engedjem-e a félelmeimet és menjek bele teljesen a bad tripbe, vagy tudatosan küzdjek-e ellene. Rettegésből ez utóbbit választottam. Minden gondolatom és mondatom a halál – az egóhalál – körül forgott.

Nagynehezen kitaláltuk, hogy menjünk el sétálni. Kint a szabadban jobb is lett. Megláttam egy benyomódott korlátot a patak felett, hosszan néztem, nem tudtam eldönteni, hogy a benyomódás hallucináció vagy valóság. Ekkor jöttem rá, hogy a tudatommal képes vagyok irányítani a tripet, a pozitív vagy negatív gondolataim testet öltenek. Tudtam szándékosan hallucinálni. Fák mellett haladtunk el, néztem a törzsüket és váltogattam, hogy jóságos vagy gonosz ent arcot akarok-e látni a fa törzsének erezetében. Ekkorra már megtanultam kezelni a trip erejét. Még a Rejtelmes Kastélyt is meglátogattuk, bár mindketten féltünk tőle. Mégis jóságosan fogadott.

Hazaérve elkezdtünk tévézni, hogy kössem magam a konszenzuális valósághoz. Nem volt jó ötlet. Björk arca a klipben átalakult a Kör című film démonian gonosz kislányarcává. Elkapcsoltam. A Heti Hetesben Verebes egy anekdotát mesélt, amiből egy szót sem értettem. Megkérdeztem a Kedvest, ő tudta követni. Ettől megrémültem. Kikapcsoltam a tévét.

Késő éjjelre elálmosodtunk és lassan, nyugtalanító gondolatoktól terhesen elalváshoz készülődtünk. Ilyenkor elaludni csak úgy lehet, ha mindent elengedsz. Mintha a halálodra készülnél. Ha a trip nemcsak trip, hanem valóság, nincs belőle felébredés. Az elalvás maga a halál. Úgy tudtam csak elaludni, hogy mindezekkel számot vetettem. Kedves mondta, hogy nagyon nyugtalanul aludtam. Valóban. Többször felriadtam rémisztő álmaimból.

Borzalmasan elgyötörten ébredtem és egész nap ideggyenge voltam. Minden furcsa zajra összerezzentem, idegesen bepillantottam minden sötét zugba, hogy megtudjam, nem vár-e ott rám valami rémisztő meglepetés. Aznap egy barátoméknál aludtam, egyedül kellett vigyáznom a lakásra. A lakásban leszedtem minden kicsit is furcsa, ijesztő arcot ábrázoló képet.

A bad tripnek hosszas utóélete volt az elkövetkezendő hetekben. Egy kevés spanglitól előjött. Egy ízben három jó barátommal teáztam és a cigi után előjöttek az összeesküvésszerű paranoiás téveszméim. Minden mondatukat magam ellen irányulónak éreztem és úgy gondoltam, hogy mintegy ítélőszék-szerűen önmagammal szembesítenek. Gonosz arckifejezéseket, és rossz szándékot hallucináltam nekik. Aznap éjjel bekéredzkedtem a nővérem mellé és ott aludtam mellette, annyira gyötört a bad trip flashbackje.

A testérzékelésem hosszú hetekre megváltozott. A tagjaimat sokszor láttam idegennek, nem magamhoz tartozónak.

Néhány hét múlva egy zárt térben megrendezett goapartyról kellett kirohannom, mert egy spangli után besokalltam. A táncoló arcokat gyíkszerűnek, koponya-szerűnek, gonosznak láttam, úgy éreztem, mindenki ellenem van. Kedves pszichedelikus barátnőmet kis szakállas törpének láttam magam mellett. Nem volt nagyon rémisztő, eddigre megtanultam kezelni a negatív gondolataimat, és igyekeztem nem belevinni magam rémisztő gondolatokba. Mindenesetre a kézfejemre nem mertem ránézni, mert újra zsugorodni kezdett, zsebre vágtam, de ott is éreztem, hogy sorvad. Ötpercenként meg kellett állnom, hogy átöleljem a lányt, hogy megbizonyosodjam róla, a testem valóban az én testem, abban vagyok még. Úgy éreztem, hogy az aszfalt felett harminc centivel lebegek, a testem robotszerűen lépked, de a tudatomnak semmi köze nincs ehhez a mozgáshoz, ehhez a testhez. A fehérneműt reklámozó fényposzteren a nő annyira plasztikus volt, hogy át kellett mennünk a túloldalra, aggódtam ugyanis, hogy kilép a két dimenzióból. Egy újabb nyugtalan estét szereztem magamnak.

Teamámorban a világ körül címmel megírtam már egy későbbi flashbackemet, ami végül is egy pozitív asztrális projekcióval zárult.

Azóta is jöttek már elő haluk pusztán zöldtől, a múltkor a párna virágmintája kezdett külön életet élni, nemrég, egyik délután pedig megpróbáltam szándékosan hallucinálni. A falra vetődő délutáni napsugarakba egy arcot „raktam”. Tudtam, hogy én irányítom a hallucinációt, így egyszer egy gonosz, egyszer egy jóságos arcot láttam benne. Istent és a Sátánt, az érem két felét.

Szép lassan feldolgozom és megértem ennek a rémisztő utazásnak a részleteit és tanulságait. Rengeteget olvastam mások tapasztalatairól, szakirodalmakból és beszélgettem a barátaimmal a történtekről.

Végül két gondolat.

Az elsőt a Kedves mondta azon a bizonyos kora tavaszi délutánon.

Ezt az anyagot csak az próbálja ki, aki nagyon jól ismeri önmagát. Én úgy képzeltem, hogy nagyon sokat tudok magamról.

De egy triphez sohasem ismerheted magad eléggé.