DAATH2 > DeWitt: Biztos, hogy irányítani tudom

DAATH2 - http://www.daath.hu/
A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

DeWitt:

BIZTOS, HOGY IRÁNYÍTANI TUDOM

Az élmény éve: 2011
Szer: LSD
Dózis: 10 drop/csepp, orálisan fogyasztva
Nem: férfi
Kor: 20
Súly: 95 kg

Nos, a legtöbb mai LSD minősége alapján nem hittem volna, hogy sikerül, de mégis megtörtént egy életcélom megvalósítása: túladagolás és bekattanás.

Péntek este volt, amikor az LSD-dealerem megérkezett egy apró, cseppentős üveggel. Általában csak hisztérikusan nevet az általam bevett LSD-mennyiségeken, mondván, hogy megijesztem. Most azonban nagyon elszántnak látszott, és azt mondta: „ez állítólag tényleg nagyon jó cucc. BIZTOS, hogy 10-et bevállalsz?”. Azt válaszoltam, hogy nagyon is biztos vagyok benne, erre ő a nyelvemre csepegtette az LSD-t. 1, 2, 3, 4, 5, 6 – oké, egy kis pihenő – 7, 8, 9, 10. Aztán egy öleléssel, és egy „legyen egy jó utad!” mondattal magamra hagyott az én nagy dózisú LSD-feljöveteles bohóckodásommal. A különösen izgága szobatársam erre a hétvégre elutazott, úgyhogy bezárkóztam a szobámba, és elkezdtem nézni ezt a nagyon furcsa japán zombifilmet, aminek „versus” a címe. Az idő délután 1:50 volt.

Az LSD gyorsabban és erősebben ütött be a megszokottnál. Általában két órát szoktam várni, azon gondolkodva, hogy átvertek-e. Jelen esetben felkészülés gyanánt nagyon keveset ettem, és 25 perc után a dolgok kezdtek nagyon komolyan megközelíteni a túláradás pontját. A fehér fal milliárdnyi színűvé vált, ismétlődő formákkal, amik egy hidegfront szimbólumához hasonlítottak, újra és újra. Eddig csak egyszer lettem rosszul a savtól, de az feljövetel intenzitása az ágyamba kényszerített, ahol összegömbölyödve, jobbra-balra forgolódva, arcomat a lepedőbe nyomva próbáltam távol tartani a hányingert. Biztos vagyok benne, hogy néhányan tudják, miről beszélek – ez nem egy normál hányinger, ez alaptalan, és gyors hullámokban jelentkezik. Ami az elején egy eksztatikus hangulatnak tűnt a kitűnő LSD miatt, átváltott félelembe – ami nagyon erősen és nagyon gyorsan jelentkezett. Emlékszem, ahogy feküdtem az ágyamon, a különböző színű örvényeket nézve, a falburkoló lapon forogva, és arra gondoltam: „Csak tarts ki, te rohadék!”. Valami oknál fogva tudatában voltam az eltelt időnek, ami alatt a tripre vártam, és ez egy elég kézzelfogható „mennyiségnek” tűnt, napoknak, amik a sivár naplemente sugaraiban fürödtek: ez annyira elviselhetetlenül depresszívvé tett, hogy próbáltam kiűzni az agyamból.

Ennél a pontnál egy órája tartott a trip, és kezdett nagyon intenzív lenni. A tenyeremet és a csuklómat néztem, és láttam, ahogy az erek villognak, és gyorsan mozogtak, mintha egy számítógép „betöltés” sávok sztrádái, átlósan mozogva. A látványtól rosszul lettem, ezért becsuktam a szemem, és az univerzum-mintát láttam, milliónyi eltérő méretű ponttal és csillaggal, amiknek eltérő DayGlo színek voltak. Gyönyörű volt, de túl rosszul éreztem magam ahhoz, hogy értékelni tudjam. Felkeltem, és elindultam a fürdőszoba felé, hogy felgyorsítsam az elkerülhetetlent, és rájöttem, hogy az egyensúlyom őrületesen elvesztettem. Megbotlottam, és majdnem el is estem, aztán a WC-hez kúsztam, és törökülésben ültem le elé, átkozva, hogy ilyen magas, és hogy nem tudom használni ebben az ülőpózban, mert jelen esetben ez volt az egyetlen olyan póz, amit el tudtam képzelni. A látvány most nem volt annyira jelentős, mert túl gyorsan néztem körül, hogy min telepedhetnék le, és őszintén szólva, a túlélésem jobban lekötött, mint maga a trip. Agyam egy eldugott pontjában tudtam, hogy soha senki nem halt még meg pusztán LSD-től, és amíg egy fikarcnyi önkontrollom van, és amíg nem lógaszkodom ki az ablakon, vagy valami hasonló, addig rendben leszek. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ilyen késztetéseim lennének, viszont veszettül rosszul voltam, és az agyam folyton oda ugrott vissza, hogy a jelenlegi tripet összehasonlítsa az anyarozs-mérgezéssel. Megpróbáltam zenét betenni, hogy megnyugtassam magam, de túl hangosnak tűnt, és megijedtem, hogy riadóztatja a többi lakótársat, hogy valami bajom van, úgyhogy a zenét folyton föl-le hangosítottam, míg az egér mutatója egy röhejesen hosszú csíkot húzott maga után a képernyőn. Egyik kedvenc, kívülről fújt szám- és albumcím sem tűnt értelmesnek, és folyton ide-oda bújtam az iTunes-t, hogy találjak valami hallgathatót, így egyre jobban szétestem és bepánikoltam. Folyton azt képzeltem, hogy mentősök rontanak a szobámba, és csöveket dognak le az orromba, és a szüleim sírnak és ülnek a kórházi ágyam mellett. Az énem egyik része azt mondta: „nem, nem hagyom, hogy ez megtörténjen”.
A sors iróniája volt, hogy a nem túl stabil ablakkeretem pont most ragadta meg az alkalmat, hogy leszakadjon a falról, és leverjen mindent az íróasztalomról, amitől csak még erősebb lett a trip. Az ágyamra vetve magam, halk zenét hallgatva, ott feküdtem, és próbáltam lenyugodni, és azon gondolkodtam, mit egyek, hogy segítsek magamon. Furcsa mondatok hangzottak fel egymás után, újra és újra a fejemben: „oké, halkítsd le a zenét. Most feküdj a földre. Oké, most vedd elő a telefont. Most próbálj meg találni egy fülhallgatót.” Ezek a nagyon is evilági feladatok segítettek, hogy középpontba kerüljek, és ne őrüljek meg teljesen. Teljesen biztos voltam benne, hogy vagy egy lakótársam, vagy a rendőrség vagy a sürgősségiek bármely pillanatban betörnek a szobámba. Folyton azon gondolkodtam, hogy meg fogok halni, még akkor is, ha tudok is az LSD toxicitásáról, és az agyam azon pörgött, hogy mit is akarnék mondani Istennek, hogy értelmezzem rövid kis életemet. Megnyitottam egy jegyzettömböt, és elkezdtem írni: „anya – szeretlek”, aztán áthúztam, mivel túl randomnak és elcsépeltnek tűnt. Mi az utolsó üzenet, amit a világra akarok hagyni? Inkább azt választottam, hogy hatalmas betűkkel kinyomtatom, hogy „A SZENT SZART”, és valami furcsa oknál fogva a második T-betűt aláhúztam, amitől úgy nézett ki, mintha egy I-betű lenne. Teljesen be voltam csavarodva, a szőnyeg hullámzani kezdett, és minden, ami a padlón volt, kezdett egyenlővé válni azzal, amire azt hittem, hogy életem utolsó pillanatainak fénye lesz. Ekkor egy darabig kiütve feküdtem az ágyamon, amikor pár óra múlva a krízis egy törésponthoz érkezett. Becsuktam a szemem, és próbáltam az élményt a legkisebb mennyiségű ingerre csökkenteni, a légzésemre fókuszálva. Szerintem ettől el tudtam aludni, mert a következő, amire emlékszem, hogy délután 6:00 óra van, és tudom, hogy a legrosszabb részén túl vagyok, és megköszönöm Istennek és az univerzum lelkeinek, hogy életben és rendben vagyok. A trip még messze volt a végétől, a vizuálok teljes erővel jelentkeztek. A kimeszelt falam tele volt kis amőba alakú foltokkal, mindegyikben több különböző színnel. Emlékszem, hogy lefagytam a szivárványokon, amik minden egyes tárgy körül fénygyűrűt képeztek. Ekkorra a nap már lement, és a lámpákat felkapcsolva a szobámban mindenfelé kristályos fény kezdett szétáradni. A teljesen röhejes félelmem, mely szerint meg fogok halni, elmúlásával képes voltam betenni a kedvenc zeném (japán előadó, Yasutaka Nakata), és élvezni a gyönyörű, eksztatikus látványokat, amik lassan elhaltak, majd lágyan visszajöttek, este 11 óráig.

Visszagondolva, sosem hittem volna, hogy lesz egy LSD-tripem, amit nem fogok tudni kezelni. Magamnak kérkedtem a pszichedelikumokkal való kísérletezéseimmel, mohón befaltam az ezzel foglalkozó könyveket és weboldalak tartalmát, mindent, amit lehetett tudni róluk és általuk nyújtott élményekről. Felkészületlen voltam a világom idegenszerű és villámgyors megváltozására, ami kevesebb, mint fél óra alatt ment végbe. Mérges vagyok magamra, amiért bepánikoltam, és megpróbáltam hívni a 911-et a legrosszabb részeknél, és magától a gondolattól, hogy mi történt volna, ha meg is teszem, a hideg futkos a hátamon. Egy kórház NEM az a hely, ahova LSD-trip alatt akarsz menni. Visszaolvasva a beszámolóm, azt mondom magamnak: „miért nem tudtam csak lenyugodni és élvezni az egészet?” De abban a pillanatban, ez lehetetlen volt. A trip olyan volt, mint egy tehervonat, ami egyre csak gyorsított és gyorsított, amíg az egyetlen lehetséges dolog meg nem történt: eszméletlenné váltam.

Remélem, senki nem ijed meg vagy mond nemet az LSD-re emiatt a beszámoló miatt. Szeretem a lizergsav-dietilamidot, egy hihetetlenül csodás szentség, ami az emberi fajnak lett adományozva, és őszintén hiszem, hogy a valóság címkék és fogalmak nélküli megtapasztalása képes lenne az emberi fajt a jelenleg járt pusztító úttól eltéríteni. De ezzel már el is kezdtem a prédikációt…