DAATH2 > Móricz: Felhőoszlatás

DAATH2 - http://www.daath.hu/
A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Móricz:

FELHŐOSZLATÁS

Dózis:
fejenként 1.1 g P. Cubensis, Mathias Romero, saját gyermek, közben a kis nikotinadagjaink

Testsúly:
Walker: 74 Kg
Tucker: 70 Kg

Szet, Szetting:
Vidéki lagzi után visszafogott italozás és kb 6-7 óra kellemes alvás után, másnaposságmentesen, minimális reggeli étkezés, ami a pirítós kenyeret jelenti pár szem paradicsommal és egy gyenge kávéval. Napsütéses kora őszi délután, egy határban szántós, majd később erdős környezetben. Az egyik legjobb barátommal. (Tucker)

Fogyasztás módja:
Teszt jelleggel: Citromfüves bolti tea kifőzve, ízesítve átlagosnál több citrommal, 40 fokig hűlt, majd porított gomba belekeverve, fél óra ázás. Ez után kb 5 perc alatti kortyolgatás, kavargatás. Az italt nem szűrtük le. Az utolsó korty 14:20 kor csurgott le. Gombaíz nem volt, bár kifejezetten szeretem. Azért akartam ezt, mert elvileg gyorsabban felfut és hamarabb lecseng a csúcs. Semmi bajom a hosszal csak kísérleteztem picit.

Az út:
A terv az volt, hogy elindulunk az erdőbe körbenézni mivel leesett a hőmérséklet és hátha látunk egy két szép gombát, akár ehető akár vihető. Így elindultunk a lakásból a fogyasztás után a határ felé.
Egy sáros út vezetett le egy kis erdősávon keresztül a célterületig, ami egy nagy birkalegeltető rét volt, mellette domboldal erdővel. Sokan szoktak oda járni mindenfélét csinálni, van ott egy gát is ahol előfordulnak a quad-osok és motorosok is, de általában béke és csend.
Már a sáros út végén éreztük a bizsergést, kezdett csökkenni a fáradság, ez olyan 15 perc lehetett az utolsó kortytól. Tapasztaltabb utazóként félelem nem volt, vagy izgatottság, az egész egy rekreációs utazásnak indult, azzal a célzattal, hogy könnyebben „egyesüljünk” a természettel, szinte mindig természetben utaztunk.
Leértünk a gáthoz, Tucker próbált beszélgetni, de nehezünkre esett. Már minimálisan éreztük a gyomrunkban a kicsi csomót Tuckernek kicsit hányingere is lett, de mivel nagyon beindult a szentség muszáj is voltunk letelepedni egy napos helyen a fűben. Gyakorlatilag levert a lábunkról. Úgy gondolom a tea gyorsabban, nagyobb mennyiségben juttatta be a szervezetbe kedvenc étrend kiegészítőnk. Eszméletlen dinamikus volt az indulás. Hamar rájöttem, hogy feküdni nagyon jó. Emlékszem, hogy meséltem, hogy milyen fura hogy a vizes palackot vagy bármi mesterséges tárgyat nem úgy érzékelem, mint egyébként. Itt a formára, az anyag tapintására gondolok. Ezzel szemben a füvet, a kisebb gallyakat, leveleket ugyanúgy éltem meg. Elkönyveltem annak, hogy hát igen ez a természetes, ez így is, úgy is ugyanaz.
Mivel elkezdtünk nevetgélni azon, hogy elakad a nyelvünk, meg azon hogy túl lassú a szánk üzemi sebessége az agyunkénál, így hanyatt vetődve vártuk, amíg kicsit alábbhagy a gyomrunk. Ez persze nem volt kellemetlen, csak a testünk nem akart tovább menni.
Ekkor eszméltünk rá, hogy a felhők kavarognak, és nem csak a szél miatt, hanem mindenhogy. Bámulatos volt, hogy a kék égen egy repülőcsíkot el tudtam ferdíteni attól, hogy melyik szögben néztem rá. A felhők szélén lévő kis fodrok karnyújtásnyira voltak, a legapróbb részleteket is láttam és persze el tudtam ferdíteni. Tuckernek mondtam, hogy a kecskebűvölőkben volt egy rész, amikor a százados felhőket oszlatott, hogy formában tartsa magát, na, pont ezt próbáltam én is, kevesebb sikerrel, több nevetéssel.
Mindig feküdtünk néha azért felültünk és ittunk vizet, meg persze a kiválasztás is beindult, így járkáltunk a közeli bokrosba. Amikor arra eszméltünk, hogy fogalmunk sincs, már mióta fekszünk és nevetünk a felhőkön. A fák hajladoztak, lélegeztek felettünk, hol belógtak a képbe hol kiosontak onnan. Kicsi szellő fújdogált, felettünk repkedtek az apróbb bogarak legyek, méhek. Mindegyikük kicsit részegen hullámozva a kaleidoszkópok által szabályozott térben. Meseország volt ott, ahogy feküdtünk. Tucker arca is jelentősen megváltozott, nem volt ijesztő, inkább vicces. Eltűnt az idő, értelmét vesztette, egy cigarettára gyújtottunk és mintha órákig szívtuk volna, annyi minden történt közben.
Néhány vicces gondolat, jobban lét és az élmény elmesélésének többszöri kudarcba fulladása után elhatároztuk, hogy megnézzük a juhokat, birkákat, akik kb. egy kilométerrel arrébb szoktak legelni.
Minden egyes lépés földre szegezett tekintettel és valami újdonság észrevételével történt, alig haladtunk. Tripbotjainkat folyton valami kő felfordítására, fűszál elhajtására használtuk, vagy csak amolyan szamuráj kard szerűen az oldalunkhoz szorítottuk.
Nagyjából négyszáz méter után ismét leültünk egy cigarettát elszívni. Szépen megállapítottuk, hogy ez a hely tüskéktől, nyúlürüléktől, sártól mentes és leülhetünk. Rá is gyújtottunk, majd kortyolgattuk a vizet, aminek megéreztük a lényegét, hogy sokat kell innunk, hiszen sokat is ürítünk. ledobtam a táskám, majd a fejem rá tettem, napszemüvegem felvettem és ismét a felhőket néztem. Teljesen üresnek éreztem a fejem, minden gondolattól mentesnek, majd eszembe jutott, hogy azért fekszem itt hogy a felhőkben gyönyörködjek. A szemüvegem alól úgy nézett ki mintha egy kupolában feküdnék, mint a True Man Show-ban, de ha levettem határtalan volt az ég.
Egyszer csak morgó hang, robbanó motor, benzines. Na, gondoltam megint quadosok és így is lett egy kissrác miniquaddal jött meg a család a kiskutyával, szemben jött a másik kutyás család az úton, mi meg ott feküdtünk, mint valami homokos „hippi” pár a fűben. Hallottuk, hogy köszönnek egymásnak, hogy a két kutya megszaglászta a másik hátsóját, ezen a családok persze rövid témázásba kezdtek. Tucker mondta, hogy ne merjek röhögni, mert visítani fog, természetesen elkapott a nevetőgörcs.
Ahogy eloszlottak a népek, elhatároztuk, hogy bemegyünk az erdőbe, persze ehhez kellett vagy húsz perc. Én tudtam egy kis csapást, így hát arra vettük az irányt.
Átkeltünk az út túloldalára, ahol apró lóhereszőnyeg volt, ahogy mentünk be az erdőbe ez egyre puhább és élénkzöldebb lett. A zöld szín amúgy is a kedvencem, de ez még szebb volt. Elértük a csapást és befelé mentünk, nem kellett sokat, olyan 50 méter után már mindenhol körülvett minket az erdő.
Tucker elmondta, hogy feszélyezte őt az emberek jelenléte, de most már világbéke van.
Egy idősebb ringlófa alatt álltunk, aminek a törzse varázslatos mélységű barázdákkal rendelkezett és velünk lélegzett. Itt kezdtünk lejönni a csúcsról, egy darabig „tébláboltunk” itt, hiszen én a gombákat nézegettem Tucker meg minden mást. Később elindultunk feljebb.
Elérkeztünk egy helyre, amit később elneveztünk kupolának. Egy kis apró liget kb. két méterszer négy méteres tisztással ahová besütött a nap a fák között. Egy kis rész is volt ott, akkor éppen saras térrel, ami felé négy oldalról behajlottak a fák és kupolát alkottak. E mellett megtaláltam a leendőbeli vadhelyem, ahová telepíteni fogok a gyermekeimből. Egy sziklás oldal védi a széltől, elég sűrű aljnövényzet, főként páfrányos. Az egyik mohás szikla pont úgy omlott le mintha egy oltár lenne. Megráztam, megütögettem a tripbotom, amin persze jócskán van lenyomat, hátha sikerül nekik jövőre, ha nem akkor hozok egy-két telepet.
Ez a hely olyan volt összességében mintha egy tündérmesébe csöppentem volna, csinos gombák, szép zöld páfrányok, mohás fatörzsek, a kupola a beszűrődő napfénnyel, az érzés leírhatatlan volt. Ilyen lehet a világbéke érzése a tibeti papoknál. Azt éreztük itt pont jó ahol vagyunk és el is telt vagy egy óra mire mindent szépen megcsodáltunk megszemléltünk.
Beszélgetni még nemigen tudtunk, bár úgy érzem kicsit előrébb jártam Tuckernél, ő még nem bírt annyira „összeszedett” mondatokat mondani, mint én.
Egy idő után, úgy egy óra, másfél, úgy határoztunk, hogy továbbmegyünk, hátha van ilyen hely még a környéken. Persze a „téblábolós” módszerrel elindultunk a domboldalnak és hamar találtunk is egy ösvényt, ami felfelé vezetett, olyan volt minta biciklisek használták volna, de nem volt bejárata, se kijárata, ahol biciklivel lehet közlekedni.
Felmentünk az elejére és elszívtunk egy cigit. Én akkor éreztem, meg a józanságot, tudtam beszélni, eltűntek a hullámok, a hullámzás, Tucker még mindig kicsit összefüggéstelenül beszélt. Itt volt az idő 17:00 percre pontosan, tehát kb. három és fél óra telt el. Ami még megmaradt a hatásból az a mindenre rácsodálkozás, nézelődés, de már mertem volna autót vezetni, vagy emberek közé menni.
Úgy határoztunk beköszönünk a kupolának és elindulunk haza a lehető legegyszerűbb úton, természetesen az egész alatt kb. két kilométert tettünk meg csupán.
Visszafelé kellemes energetikus érzések fogtak el, Tucker kissé fáradtabb volt, de élveztük. Én a tripbottal játszottam, dobáltam forgattam, Tucker mesélte az élményeit. Mindketten lassú kényelmes tempóban jöttünk hazafelé. Az idő 17:30
Este olyan nyolc körül már fáradt voltam, de nagyon jót aludtam, és másnap nagyon jól ébredtem, hétfő volt, munkanap, ennek ellenére teljes nyugalom töltött el.
Úgy gondolom a sámánital recept beváltotta az elvártakat, gyors felfutás, rövid csúcs, majd hosszú lecsengés. Kellemes energetikus érzés, első kipróbálóknak ideális, mert rövidebb az idő az elrágottnál valamivel, így kisebb a rossz utazás esélye, vagy gyorsabban vége.

HMMO