DAATH2 > Goloka: A végtelen határán túl

DAATH2 - http://www.daath.hu/
A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Goloka:

A VÉGTELEN HATÁRÁN TÚL

Életem első vizuális salvia-élménye volt ez…

A trip célja: célkeresés, az elérhető egyik legtágabb egységélmény újratapasztalása
Elfogyasztott erőnövények:
T-1h: 0,1gramm cannabis sativa
T=0: 3gramm salvia divinorum-levéltörmelék

Mindenekelőtt annyit mondanék erről a tripről, hogy 20 perces időtartama ellenére még több nap elteltével is nehéznek érzem gondolataim megszokott síkra terelését. Set-setting: egy nyugalmas, csöndes szobában, esti félhomályban, néhány gyertya és nagyon halk zene (Terry Riley) társaságában, egyedül.

A cannabis hatása kivételesen erőteljesnek bizonyult ezen alkalommal, pedig tényleg csekély mennyiségről volt szó. Az alatt az 1 óra alatt csendben ülve fókuszáltam a gondolataimat a trip céljára. Amikor elérkezettnek láttam az időt, már tudtam, hogy ez minden bizonnyal érdekes lesz… :)

A mazatec sámánok egyik legfontosabb növényét már használtam korábban is, mindig újat mutatott, mindig valami „nagyon messze lévőt” megszokott tudatállapotunkhoz képest, de soha nem tapasztaltam se nyitott szemes, se csukott szemes vizuálokat. Talán csak mostanra „értem meg” arra, hogy ezt felfedezhessem. Volt félelmetes része is az élménynek, bár mindent összevetve százszor jobban az emelkedett csodálat és a tökéletes megismerés érzése hatott át a trip egésze során.

Amint a harmadik slukkot bent tartottam a salvia-füstből, a már megszokott, és nálam minden egyes alkalommal visszatérő érzés jött: a pillanat „kimerevedik”, mintha megállították volna a „lejátszást”, és ezáltal az egész a végtelenbe nyúlik. Az érzés teljes mértékben feloldódott a végtelenben, szinte semmivé vált. Lecsuktam a szemem.

Hogy milyen érzés volt ez? Semmilyen.

Furcsa, de ez a legjobb szó rá.

Ebben az állapotban valóban olyan érzés töltött el, mintha egy örökkévalóságot élnék át, mivel úgy tűnt, hogy itt nem az idő változik folyamatos jelleggel, hanem a tér. Az idő egyetlen egy pillanat, ugyanakkor az egész időtengely is. Az utolsó slukk leszívása óta mindösszesen 10-20 másodperc telhetett el, és mintha eddig semmi nem történt volna (pedig ez is elég intenzív érzés volt), egyik pillanatról a másikra egy belső vizuális térbe zuhantam, ahol a trip túlnyomó része zajlott. Itt fraktálszerűen csavarodó fényminták vettek körül, és ez az egész leginkább futónövényekre, de mindenképpen természeti motívumokra emlékeztetett. A színek nem voltak intenzívek, inkább a szürke enyhe árnyalatai uralkodtak. A mozgás nem csak vizuálisan érintett meg, hanem fizikailag is. Mintha folyamatosan egy „éteri szél” fújná a testemet, és a gondolataimat egyaránt, spirálszerű mozgást végezve. Az érzés olyannyira erőteljes, hogy már rég fogalmam sincs, hogy egyáltalán léteznek-e irányok. Pl. simán elképzelhetőnek tűnt számomra ebben az állapotban, hogy a szoba tetején fejjel lefelé ülök, és vízszintesen hat rám a gravitáció. De a „vízszintes”, a „függőleges” nem létező fogalmak, valójában csak mi találtuk ki őket. Rendkívüli dezorientáltság ez. A kérdésemre kapott válaszok nem-verbális formában értek el hozzám. Elkezdtem érezni a saját „fénygömbömet”, mintha a testem egy gömb felülete mentén kiterjedne. Aztán jöttek „mások” is. Ez a fajta aurális érzékelés elmélyedt, és különböző színű, lassan mozgó, végtelen kiterjedésű fények mozogtak körülöttem. Éreztem, ahogy megtisztul a lelkem. A magasabb szintű megértés gyógyító hatással bír. Egy hangot is hallottam. Nem mint különálló entitás, hanem inkább egyfajta személytelen, intuitív sejtés. Folyton egy gondolat járt a fejemben, amikor erre figyeltem:

„Benned van már minden, ezért mindenre képes vagy.”

„Ez mindenkire igaz.”

Ekkor kinyitottam a szemem, és az ablakon beszűrődő fények végtelenül furcsa látványt nyújtottak. Elképzelhetetlen vizuális élmény. Tökéletesen tudatában voltam annak, mit látok, de ez a látásmód kicsit sem hasonlított arra, amit megszoktam. A hasonló színtónusú képelemek összefonódtak, és három dímenziós, folyamatosan tekeredő, változó térbeli struktúrákká álltak össze. Elkezdtek különálló életet élni. A kép térhatása lenyűgöző volt, a színek felfoghatatlan jelentéstartalommal telítődtek, mintha mindegyik megszemélyesedett volna egy rövid időre, és elmesélné a saját történetét. Féktelen dinamizmus, energia, és lüktetés érződött belőlük. Sokáig mozdulatlanul nézve ugyanazt a pontot a látvány félelmetessé vált, hiszen rendkívüli mértékben megváltozott, és már a kételkedés érzése is felmerült bennem, hogy ugyanott vagyok-e fizikailag, mint előbb. Ha lecsuktam a szemem, és újra kinyitottam, minden a megszokott volt. Egy pár másodperc múlva azonban újra elkezdődött a minták, és különösen a periodikusan ismétlődő motívumok (falevelek, textíliák, szőnyeg) tánca:)))

Ismét becsuktam a szemem…

Hirtelen egy –az előzőnél SOKKAL erősebb- örvény sodort ki ebből a vízióból, és itt teljesen más fizikai érzések lettek úrrá rajtam. Hogy mennyire fizikai vagy gondolati, az vitatható, mert a testérzékelésem már közel sem volt felfogható ekkor. Ez a csavarmozgás mintha nem akart volna véget érni, és egyre erősödött. Mintha felülről szállnék vissza a testembe, de a zuhanás nem akar véget érni, és egyre csak gyorsul. Nem bírom tovább, annyira erős érzet. Mintha szétvetné az energiatestemet, és széthullnék darabjaimra. Minél jobban ellenkezem, annál rosszabb lesz. Újratapasztaltam, milyen érzés belezuhanni a fizikai testünkbe. Ez sokkal nagyobb félelemmel töltött el, mint a halál gondolata. Mert úgy tűnt, mintha az örvény nem lenne elég nagy átmérőjű ahhoz, hogy az egész lényem átférjen rajta. Ezért nyilván nagyon sok „felesleget” levágott, és összességében énemnek csak egy kis szelete tért vissza megszokott fizikai állapotába. Nehéz volt ez elfogadnom. De nem tehettem semmit. Amint elfogadtam, véget ért az egész. Szemvillanásnyira.

Talán csak egy furcsa álom volt?:-)

További gondolatok a tripről: nagyon vehemens, sodró részek voltak a váltások a víziók között. Ilyenkor az érzés magvának rendkívüli felnagyításával kapott érzethalmaz-áradatot élünk át. Mintha ezer és újabb sokmillió van/volt/lesz tapasztalás távoli emléke sejlene fel. A potenciális létezési formáink végtelen sokaságának tere ez. Reinkarnációs utazás, de csak megvillantva, hogy „Igen, vannak előző életeid – egyelőre nem tudhatsz meg többet”…

Az élmény magától értetődő. Ami óriási paradoxont hordoz magában, és ez nem más, mint a megszokott realitás viselkedése, az újbóli viszont-észlelése során… Abszurdnak tűnik. Nehéz elfogadni. Idegen. A „természetes állapot” számomra ilyenkor teljes mértékben a salvia-állapot volt. A megszokott valóság-érzékelésünk sokkolóan hatott, amikor a hatás véget ért. Nem hittem el, hogy tényleg az lenne az igazi. Nagyon nehéz, és súlyos logikai csavart jelent ezt felfogni. Szerintem a salvia ily módon, elképesztően erős mértékben „ránt ki” a tudatállapotunkból, és úgy helyez oda vissza a végén, hogy utána mindkettőt valóságként kényszerüld mérlegelni. Aztán ez persze csökken egy bizonyos idő távlatában, de a kérdés mindvégig megmarad az ember fejében: most akkor melyik a valóság?

A salvia „láttat, sejtet, de csak nagyon halványan… Végül is misztikus marad az egész mindvégig. Nehezen kibogozható, ugyanakkor tökéletesen természetes érzés. Szerintem, amit agyilag ilyenkor képtelenek vagyunk felfogni, és talán ebből származik a félelmünk jelentős része is, az az, hogy hatalmas információ-áradat, tágulás következik be a nézőpontunkban. Sokkal messzebbről látsz mindent, ugyanakkor mégis, a mélyebbik lényegét átélve, és megértve. Nyelvileg semennyire sem szóba foglalható tapasztalás ez.

Az élmény annyira mélyen megérintett, hogy szinte isteni csodálatot váltott ki belőlem. Nem szavakba foglalhatóan mély egység-érzés a természettel, és az egész univerzummal… Egy magasabb én-tudat által hozzáférhető boldogság. Nem jutna eszembe mosolyogni vagy nevetni rajta. Ez olyan boldogság volt számomra, ami szinte teljes mértékben érzelemmentes, személytelen, önmagáért beszélő, és teljes. Végtelenül racionális érzés. Nem emberi. Idegen létállapot.

A lélek mindensége megjelenik saját maga számára, mint személytelen üresség. Felfoghatatlanul időtlen, és csodálatra méltó létforma vagyunk.

Konklúzió: a salvia az egyik legcsodálatosabb látnoki növény, teljesen sajátos érzés- és észlelésvilággal. Semmi máshoz nem hasonlítható. Az általam legtökéletesebbnek vélt eszköz lényünk teljes feloldásához, az elfogadás átéléséhez, és mindenekelőtt dualitás-tudatunk csökkentéséhez. Segíti elfogadni az elszakadás érzését. Megtanultam, hogy „gyűjtőpontunk elmozdulása”, ahogy Don Juan is fogalmazott létezésünk természetes velejárója, és nem ad okot félelemre, még akkor sem, ha ez születésünk és halálunk sajátsága is egyben. Úgy érzem, fontos, hogy ezt átéljük lényünk alaposabb megismeréséhez.

A salvia továbbá olyan növény, aminek a világáról csak így nagy általánosságban lehet fogalmazni, szinte képtelenség konkrét, szavakba önthető formátumokat kiragadni belőle. Annyira nem e szerint a fogalomrendszer szerint íródott az egész. Ez valami teljesen más.

Béke