DAATH2 > Kertész Gergely: A gombról, ami mindig kívül van

DAATH2 - http://www.daath.hu/
A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Kertész Gergely:

A GOMBRÓL, AMI MINDIG KÍVÜL VAN

„A gomb mindig kívül van”. Hogy kitől is származik ez a széles körben ismeretlen, mégis alapvető, örökkévaló közhely, valószínűleg kevesen tudják. A névtelen szerzőt mégis a világegyetem legmorbidabb szörnyetegének tartják ezért a mondatért, pedig nincs itt semmiféle rosszindulat. Nehéz bármi értelmeset mondani arról, ki ő, de annyi bizonyos, hogy négy szeme egy négyzet négy sarkából az átlók mentén párosával egymásba tekint, és így a szembefordított tükrök végtelenségig tartó figyelmével jut az önkénytelen meditáció feneketlen kútjába, ahol minden kérdés a szabadság tengerének gránitmerev szélcsendjébe zuhan. Kinek lenne joga megválaszolni, hogy ez a figyelem önmagára irányul-e vagy egy másikat néz a határérték innenső partján a semmi előtt egyetlen lépéssel? Ő semmihez sem hasonlít, mert semmitől sem különbözik. Kivételezett helyzetben van az univerzum más lakóihoz képest. Ő mindig, a figyelem minden újabb rezdülésében, ahogy az egyre inkább szertefoszló lépcsőkön pattogva legurul az idő kereke, újra és újra önmaga, ellentétben másokkal, akik mindig mások, mint mások. Az utóbbiak kedvenc időtöltése, a kapaszkodás. Ezt a rendkívül fontos, a túléléshez nélkülözhetetlen reflexet fán lakó ősöktől örökölték, akik, érthető módon, így kívántak ellenállni a gravitáció végzetének. Rendben is volt minden, egészen addig, amíg szőrös kurkászókból beszélgetőpartnerekké nem alakultak át. Ebben az időszakban már nem éltek fákon, kevesebbet kapaszkodtak, s ha éppen, akkor inkább egymás hajába, vagy a fegyver markolatába. Megmaradt azonban erős kapaszkodási igényük, nem hagyott alább, megragadta a szilárd talajt a lábuk alatt és a szavak pókhálónál finomabb építményeibe költözött. De az ellentétes erő, ami lehozta őket a fákról, ami néha-néha képes volt velük elfeledtetni a félelem tériszonyát, kereste a felbukkanási lehetőségeket, a kommunikáció jéghegyei alól kétségbeesetten kapálózva kutatta a kiutat, pattanásig feszült tüdejében a széndioxid koncentrációja rettentő idegfúziókat indított el. Felszínre tört a bizonytalanság pórusain keresztül, a következtetések hézagain át, a mondatok, és mozdulatok közötti résekben, hogy mielőtt kizuhant volna az értelmetlenség rémisztően tiszta csendjébe, megragadjon egy ágat, az utolsó pillanatban állítva meg a zuhanást. Aztán remegve, a megmásíthatatlanba lógatva lábait megpillantsa a világ határait, ahol a hiábavalóság üveges homálya kioldja magából a szavakat, ahol némaság lobogtatja a gondolatok rongyosodó, foltozott függönyeit, felborítva a díszes sormintákkal vízszintesen telerótt papírparavánokat.

A kapaszkodók, mikor a végső kapaszkodás hatalmába kerítette őket, mikor bőrükön érezték a vákuumot, ami magába szippantotta a világot, meghallották a mindent átható sugallatot és a gomb keresésére indultak. Azt kereste hősök egész sora, mondták tiszta fénynek, isten igazi nevének, és végső fegyvernek, az elnevezések giccses csomagolásába rejtve az igazságot, hogy a Gombot, a Pirosat, az Egyetlent keresik. Aki megtalálja megmenti a világot a mindennapos libidófluktuációktól, feloldva a társadalmi feszültségeket, és végre valahára megvalósítja az egyének közötti teljes egyenlőséget. Ez állítólag egész tűrhető perspektívának tűnik, persze csak addig, amíg bele nem kezdünk az ügy aprólékos felgöngyölítésébe.

Minden elme fekete árnyékában ott pihen a mondat: „a gomb mindig kívül van”. Mindenki a gombot keresi, mégpedig legtöbbször úgy, hogy nem is tud róla, csak különös tevékenységek sora következik egymás után groteszk arabeszkként az élet üresjárataiban. Első körben az ember körbetapogatja a fejét. A bőrfelületen innen és túl foglalhatnánk össze ennek a próbálkozásnak a filozófiáját. Miután végigtúrja a haját, átsiklik a tarkón és a nyakon, szakállában kutat a tükör előtt billegetve magát, egyre közeledik a felismerés, hogy egyetlen pattanás, és egyetlen anyajegy sem bizonyul majd a keresett entitásnak. Akkor más mérettartományban kell gondolkodnunk hát. Mikroszkópok pásztázzák egyesével a hajszálak kötődéseit, és jelentések és jegyzőkövek készülnek korpáról és szőrtüszőgyulladásról. Talán rosszul fogtunk hozzá. Talán kijjebb kellene tolnunk a határt, vagyis hát hol van a kijjebb? Emberünk most szemügyre veszi az épületet, amely lakhelyéül szolgál. Körbepásztázza kutató tekintetével, majd szorosan a falhoz tapadva folytatja vizsgálódásait. Nagy igyekezetében a vakolatlan ház tégláinak sarkai felkarcolják az igazi kapaszkodásról absztrahálásra szoktatott szervezet mellső végtagjait. Aztán villámhárítókra, és ereszcsatornákra mászik fel, kéménypallókon egyensúlyozik, jönnek az ipari alpinisták, de ez sem elég, az egész épületet felállványozzák, és mindenki részt vesz a nagy projektben, melynek keretében felújítási munkálatok álcája alatt nanométerenként átkutatják a legapróbb résekben a legapróbb felületeket is. Nem véletlen, hogy világszerte oly hosszan húzódnak a restaurációk, renoválások, és még soha senkinek sem sikerült rájönnie miért. Vagy ha igen, mélyen hallgat róla, különösen az után, hogy ráébred a kudarcra.

Az állványokat egy idő után lebontják, a melósok máshol folytatják a tapogatózást. A „gomb mindig kívül van” mondat jelentéstartománya pedig újabb területeket hódit meg. Seregei számos szomszédos tájat igáznak le, rabszolgasorba döntve a menekülésképtelen jelentéseket. Identitászavaros, skizofréniagyanús tébolyában az Uralkodó megnövekedett jelentéstartományában kötelezővé teszi a gombvallást, új sereget toboroz kifosztott, bizonytalan, és meggyötört jelentésekből.

Hősünk eközben kilép egy bérház kapuján. Üde tavaszi napra ébredt. A felhőtlen égbolt és az illatos levegő feltölti a hosszú, küzdelmes télen elhanyagolt, és fotonhiány miatt kimerülőben lévő lelkesedéskondenzátorait. Hálásan zárja látóterét az égbolt kék végtelenjébe. Most buboréknak gondolja a föld körül, egy kedves kék szappanbuboréknak. Talán vesztére. Talán ha nem gondolja annak, éppen ezen a ponton, akkor az Uralkodó nem adja ki a parancsot a nagy kék buborék meghódítására. De az offenzíva megkezdődik.

A fent emlitett hős különös készetetéstől vezérelve felvételizik asztrofizikusnak. Posztgraduális hallgatóként egy kutatócsoport tagja, itt építik meg az első hordozórakétát. Az Uralkodó parancsára mindent gombokkal kell irányítani rajta. A project a nagy kék buborék fölé emeli az emberiséget. Most már meg lehet nézi, hogy rajta van-e a gomb? Gagarin mosolyog, „ne féljetek, már megvan a megoldás, a gomb kívül van, még néhányszor körbemegyünk és meglesz”, ez ragyog a szemeiben, miközben a tömegnek integet. Sokan kerülik meg a nagy bubit, és diadalittasan térnek vissza a földre. Az ünnep és szenzáció örökre az egekbe emeli az űrbéli héroszokat. De túl nagy felületen kell a figyelmüket megosztani! Építenek hát mesterséges holdat nagyfelbontású gumioptikás kamerával, meg infraletapogatóval, lézeres helymeghatározóval, és ha ez sem elég, akkor jön az űrállomás laboratóriummal.

Komor naplemente kíséri haza emberünket. Homlokán a fáradtság és gondterheltség redői végre kisimulnak, mikor forró kakaóval a kezében kisétál a tornácra, rákönyököl a korlátra egyazon mozdulattal kinyújtóztatva elmerevedett tagjait. Szemeit a sötét égboltra függeszti. A legközelebbi csillag 7 fényévnyire van - jut eszébe. Szomorú adatként értékeli. Ez a szomorúság nem a tudománynak szól, a tudomány most pihen. A végtelen futószalagokon megállt az idő, a dobozokba nem potyognak ezrével a hipotézisek. A hatalmas hangárok üresen fehérlenek steril neonlámpák között. Az elme homályában felderengenek a jól ismert mondat folyékony körvonalai. Most, mint kitárt ablakon, kilátni a galaxisból, a csillagködök és pulzárok között, túl a következő galaxisokon is, odáig, ahol már csak a fekete háttér marad. Mintha onnan hívogatna valami. Hangját semmilyen lokátor nem méri be, csak a minden műszernél érzékenyebb emberi lélek hallhatja meg, ahogy azt suttogja: „a gomb mindig kívül van”.

Tényleg kívül van! Vagyis hát kijjebb. Már a Kazimír effektus gyakorlati megvalósításán dolgozunk, és ha az nem sikerül, relativizációs berendezéseken, amelyek annyira viszonylagossá teszik a távolságokat, hogy azok egyszercsak eltörpülnek a végtelenhez képest. Így persze mindenki időben odaér a munkahelyére is, és éppen ez legitimizálja a kutatások nagymértékű állami támogatását.

A Csillagflotta parancsnoka kiadja az utasítást: relativizációs paramétereket csökkenteni a normális intervallumig. Tér és idő gyengéden egymásba csavarodik, erőtlen vitustáncba kezdenek, aztán vibrálva egyenlítődnek ki az interferenciák. A flotta célhoz ért. A hajók ott lebegnek a fekete háttér előtt néhány kilométerrel. Detektorok, szenzorok hadai kezdenek kifürkészésébe, de mintha megvakultak volna. Onnan semmi sem verődik vissza, és mintha semmi sem hatolna bele. Minden eltűnik. Sokáig tanakodnak a szakértők. Hetekig, hónapokig tart a kutatás, és semmit sem sikerül kiderítenie. A fekete háttér hallgat. Pedig olyan ismerős valahonnan - dühöng magában a flottaparancsnok, és egyre nagyobb erővel kapaszkodik a gomboktól hemzsegő vezérlőpultba, mígnem kifehérednek az ujjai, és a burkolat fémpereme, fájdalom képében, bele nem hasít az agyába - mégsem térhetek vissza üres kézzel!

Már majdnem minden jelentéstartomány az Uralkodó kezén van. Egyetlen titokzatos jelentés állja csak az ostromot, amire rengeteg szó van a világ szótáraiban, és még több elmélet szövődik köré. Olyanok ezek, mint a sötét napszemüveg, vagy az arc elé emelt kéz. Nem feltárnak, elrejtenek. Sőt a titkosszolgálatok jelentései szerint minden más jelentés, ezt az egyet próbálta eltussolni. Az Uralkodó megittasult vigyorral uszítja rongyos seregeit az utolsó jelentésre.

Mikor az első hajó eléri a fekete hátteret, úgy tűnik el, mintha kikapcsolták volna. Egy fényes raszterpötty sem marad utána. Kitör a pánik. Csak a flottaparancsnok szemez eltökélten a fekete háttérrel, arcán megkövesedik a várakozás. Nem figyel a körülötte dúló káoszra, egyedül ő ismeri a legmagasabb szintű biztonsági kódokat. Még 5 másodperc. 4, 3, 2, 1, 0...

Az univerzum legfélelmetesebb, és legmorbidabb szörnyetege mindig éhesnek látszik, még így emésztőszervrendszer hiányában is. Akik tudnak róla, azok az esetek többségében, minden erejükkel próbálják elkerülni a találkozást, de egyikük sem érti hol, és mire kellene figyelnie. Így születik a kétségbeesés. A „bárhol lehet, vagy talán sehol sem” kapkodóvá, görcsössé teszi az embert. Aki menekülni próbál, nagy igyekezetében válik a szörny martalékává. Aki nem tud róla, az békésen hajózik felé a létezés tengerén. A Rekurzív Sárkány pedig vár térben és időben, a turbulenciák útvesztőiben, és a galaxisok csigavonalaiban, négy szeme egymásba mélyedt testnélküli magányban lebeg. Vár és éhesnek tűnik. Csak a pszichiátriai intézetek lakói ismerik a titkát. A Rekurzív Sárkány egyéniséget eszik. Legalábbis ők így érzékelik. De hogy a tudományos szigorúságnak is megfeleljünk, és a szubjektivitás bélyegétől megmeneküljünk, fogalmazzunk másképp. A Rekurzív Sárkány nevű savas közeg kölcsönhatásba lép az egyéniséggel, melynek során az egyéniség feloldódik benne, az oldatban pedig alkotóelemeire frakcionálódik. Az alkotórészek ezután az objektív és szubjektív közötti entrópikus állapotba kerülnek, ahol minden megkülönböztetés érvényét veszti. Ez az értelmezés egyébként hozzám is közelebb áll, ugyanis, ahogy már az elején említettem, szó sincs itt semmiféle rosszindulatról. Hogy egy paradoxonnal éljek, a belső szemlélő számára az egyéniség egyszerűen eltűnik, híján minden iránynak, és kategorizálási lehetőségnek. A külső szemlélő csak egyfajta hiányérzetet tapasztal. Úgy érzi érzékei becsapják. Bár észleli a másikat, képtelen érezni őt. Olyan mintha egyszercsak bedugultak volna a fülei, vagy hirtelen megsüketült volna. Akár beszélgethet is oly igencsak elváltozott partnerével, de képtelen megérinteni a lelkét. Mintha mindaz, ami eddig embernek tűnt, csupán egymást különös sorrendben követő érzéki csalódások halmaza volna. Kozmikus távolságban állnak egymástól vagy egy lépésnyire. A külső szemlélőt rendszerint sokkolja ez a jelenség. Csak azok kerülhetik el a szorongás szuperlativuszokban is megragadhatatlan szintjét, akik alapos kiképzésben részesültek az „elmekórtani eset” frázis alkalmazási lehetőségeiből, és mintegy pajzsot tartva tudatuk elé, néhány lekezelő megjegyzéssel kizsilipelik magukat az igy keletkezett légkörből. Maga a Rekurzív Sárkány viszont teljességgel leszerelhetetlen. Aki egyszer is megpillantja, azt azonnal magával ragadja végtelen magábafordulásának legmélyebb és leggubancosabb tekervényeibe. Ekkor csak két lehetőség marad. Meg lehet próbálni ellenállni, és bele lehet törődni a helyzetbe. Akik az előbbi utat választják, a pszichiátrián kötnek ki, esetleg a hullazsákban. Akik a másodikat, azok örökre megszűnnek kapaszkodók lenni. Ők megértik mit jelent a mondat: „a gomb mindig kívül van”, és nem keresik soha többé.

A Rekurzív Sárkány létezik. Szerintem mosolyog. „A gomb mindig kívül van”. Ne rójuk fel neki, hogy nem fejti ki részletesebben, hiszen ki tudja, mi volna elég részletes.