Walter Houston Clark:

Pszichedelikum és vallás

Eredeti megjelenés: Bernard Aaronson és Humphry Osmond (szerk.): Psychedelics (1970), Doubleday & Company.

Bevezető

1968-ban Ralph Metzner a The Ecstatic Adventure-ben a következőket írta Houston Clark-ról:

„Nem tudok sok olyan hatvanas éveiben járó akadémikus tudósról, aki képes volt megőrizni annyi nyitottságot az új élmények, és annyi fogékonyságot az új elképzelések iránt, hogy elfogadja a pszichedelikus drogokkal való kísérletek gondolatát. Az öregkor bizony gyakrabban jár rugalmatlansággal, mint bölcsességgel. Nem így Walter Houston Clark esetében, aki a massachusetts-i Andower Newton Theological School (Andower Newton Hittudományi Kar) valláslélektan professzora, korábban a Hartford School of Religious Education (Hartford Vallásoktatási Kar) dékánja és professzora, a The Oxford Group (1951) és a The Psychology of Religion (1958) szerzője, és a Society for the Scientific Study of Religion (Tudományos Vallástani Társaság) megalapítója.”

A Mysticism as a Basic Concept in Defining the Religious Self (A misztikus élmény, mint a vallásos én meghatározásának egy alapfogalma) című cikkében Clark professzor a következőket írja:

„A [pszichedelikus] drog nem több mint segédeszköz, mely megfelelő körültekintéssel, vallásos keretek között használva olyan állapot eléréséhez járulhat hozzá, amit a drog jelenlétét leszámítva a misztikus élménytől pszichológiailag nem lehet megkülönböztetni. Bizonyos vizsgálati eredmények arra engednek következtetni, hogy a transzcendens vagy vallásos módon értelmezett élmény javíthat a gyógyíthatatlan alkoholisták és megrögzött bűnözők rehabilitációs esélyein. Az ilyen megfigyelések hozzájárulhatnak ugyan a vallásos élet teljesebb megértéséhez, de ez által végső soron az egy cseppet sem veszít rejtélyességéből. Az ember vet és arat, a szél fúj, az eső esik, a termés viszont mégiscsak Isten ajándéka.”

A nem annyira a „drogokkal való visszaélések”, hanem sokkal inkább a tiltott szerek használatának felszámolására irányuló egyre hasztalanabb, naiv törvénykezési igyekezet következtében előállt súlyos problémák közepette igen könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy a pszichedelikus drogok huszadik század közepi újrafelfedezése milyen egyedülállóan ígéretes lehetőségeket hordoz magában. A legkiválóbb természettudósok, orvosok, filozófusok, írók, művészek, és egyéb értelmiségiek egy kisebb, de nem jelentéktelen hányada kezdett felfedező munkába a pszichedelikus szerekkel, mely kutatás valójában az ősi népek és törzsek legtöbbje által végzett évezredes vizsgálódás folytatása volt. Amióta az emberi faj létezik, azóta használják a pszichedelikus szereket a vallásos és gyógyítói gyakorlatban, de csak az 1950-es években váltak számottevő „tudományos” vizsgálatok tárgyává.

Ez a kutatás egy olyan forradalom magjait ültette el, amelyhez hasonló forradalmiság a tudományos fejlődésnek mindig is sajátja volt; a hajtásokat azonban gyalázatos botrányok tiporták el. Az alábbi írásban olyan kutatásokról olvashatunk, amiket később nem annyira a botrányosságuk miatt hagytak figyelmen kívül, hanem azért, mert az egész tudományos gyakorlatot meghatározó paradigmarendszert kérdőjelezték meg. A pszichedelikus kutatás bizonyos eredményei a „tudományos” és a „vallásos” vagy „misztikus” nézőpontok egybeolvadását mutatták, és ez cáfolni látszott a két terület képviselői közötti kibékíthetetlennek tűnő ellenérzések jogosságát. A tudomány világa hosszú időn keresztül lenézte, és primitív babonának tekintette a vallást, a különböző felekezetek vallásos gondolkodói pedig a tudományos eredmények pusztító alkalmazásaiban a tudomány, a haladás előmozdítására való teljes alkalmatlanságának bizonyítékait látták. Néhány tudós azonban Clark professzorhoz hasonlóan a pszichedelikumok újrafelfedezésében egy új szemlélet felvirágzásának kulcsát látta. Alan Watts szavait idézve:

„A vallás és a tudomány már régóta két teljesen különböző, és alapvetően független világszemléletnek számít. Nem hiszem, hogy ez a kételvűség továbbra is fenntartható lenne. Fel kell váltania egy olyan szemléletnek, amely se nem vallásos, se nem tudományos, hanem egyszerűen csak az emberi lét szemlélete. Ebben a világnézetben a tudományos és a vallásos értelmezések a szem és a fül érzeteihez hasonlóan egészítik ki egymást.” (Bevezető a The Joyous Cosmology-hoz, 1962)

A huszonegyedik század történészei szemével visszatekintve az 1960-as évekre, nem a Dr. Timothy Leary által vegyszeres kábulatba vezetett generáció mutatkozik majd igazán botrányosnak (ma ugyanis az a generáció köszöni szépen, nagyon jól érzi magát), hanem sokkal inkább az, hogy a céltalanul túlbuzgó puritánkodás szemlélete a tudósok és politikai vezetők egy egész generációját uszította egy olyan felfedezés elvetésére, ami más korokban a tudomány Szent Gráljává lett volna. Olyan alapvető jelentőségű felfedezés ez, ami mellett még a modern műszaki civilizációt felépítő legjelentősebb felfedezések is majdhogynem maguktól értetődő evidenciának tűnnek. És annak ellenére, hogy Clark professzor, és a pszichedelikus kutatások más úttörőinek munkái továbbra is szabadon hozzáférhetők, ez a helyzet továbbra sem változik.

Peter Webster

Pszichedelikum és vallás

A lizergsav-dietilamid-25 nemrég felfedezett vallásos tulajdonsága közel sem olyan új keletű jelenség, mint ahogy azt néhányan gondolják. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az ókori görög Eleusziszi Misztériumok beavató szertartásának részét képző titkos ital egy pszichedelikus hatású anyagot is tartalmazott. A titokzatos indiai „szóma”, amit alkalmanként vallásos célokra is használtak, pszichedelikus hatású volt; a mexikói pszilocibin hatóanyagú gombákat pedig az Aztékok évszázadokon keresztül használták vallásos szertartásaik során. Ezt a gombát a sokatmondó „Isten húsa” névvel illették.

Majd minden észak-amerikai bennszülött törzsnek akadtak és akadnak ma is olyan tagjai, akik kultikus szertartások során a tövistelen peyote kaktusz gömbölyded fejét fogyasztották, illetve fogyasztják. A peyote vallásról közel egy évszázados történelmi feljegyzések állnak rendelkezésünkre, a vallás gyökerei pedig minden bizonnyal még régebbi korokba nyúlnak vissza. Ezt a gyakorlatot jelenleg a kb. kétszázezer hívet magáénak valló Amerikai Bennszülött Egyház (Native American Church) képviseli. Az indiánok peyote-használata nem számított kevésbé vitatott jelenségnek, mint az LSD használata a fehérek körében. Mégis, a tilalmi törvények és jogi zaklatások ellenére, nemigen akadt vitathatatlan bizonyíték ártalmasságára, sőt, bizonyos vizsgálódások jótékony hatását igazolták. A használatát tiltó törvényeket több államban is alkotmányellenesnek nyilvánították, mivel sértik a vallásgyakorlat alkotmányos szabadságát. [1]

A vegyileg előidézett vallásos állapotok lehetőségének talán legelismertebb és legmeggyőzőbb szószólója William James volt, aki hetven évvel ezelőtt, korának pszichedelikumát, a dinitrogén-oxidot fogyasztotta. Önkísérletéről a The Varieties of Religious Experience (A vallásos élmény válfajai) című írásában, a misztikus élményről szóló fejezetében tesz említést. Itt olvashatjuk a következő, gyakran idézett szavait:

„...normális ébenléti tudatosságunk, az úgynevezett ésszerű tudatosság csak egy speciális fajtája a tudatosságnak, és csak egy vékony hártya választja el az azt körülvevő egészen eltérő tudatosságok potenciális alakzataitól. ... A mindenség egyetlen leírása sem lehet teljes, ha a tudatosság mindezen formáit nem veszi számításba.” [2]

A „vallás” azonban igen illékony fogalom, és hogy a pszichedelikus anyagokkal kapcsolatos állapotokat tekinthetjük-e vallásosnak vagy sem, az először is a szó meghatározásának függvénye. Kétségkívül akadnak olyan emberek, akik a vegyileg előidézett állapotokat per definitio nem hajlandóak vallásos állapotnak tekinteni. Az ilyen emberek számára e fejezet elolvasása nem bizonyulhat többnek, mint puszta időpocsékolásnak. Tillich definíciója szerint a vallás nem más, mint „a végső kérdés”, míg mind William James, mind pedig W. R. Inge a vallás végletesen misztikus gyökereiről beszél. Rudolf Otto, a The Idea of the Holy (A szentség fogalma) című művében a vallásos élet nem-racionális elemeiről, a rémület, félelem, ámulat és elragadtatás (mint a mysterium tremendum, a „borzongató rejtély”) fogalmaiban ír. Ahogy arra a későbbiekben részleteiben is rámutatok, a pszichedelikum tiltott gyümölcsének fogyasztója gyakran beszámol személyes „végső kérdésére” való kitárulkozásáról, és még az is előfordul, hogy a középkori misztikusok szavaira emlékeztető fogalmakban beszél róla. A pszichedelikumok ellenzőinek egyik fő érve, az élmény sokaknál megjelenő félelemteljes természete továbbá Otto megközelítésének igen meggyőző példáját mutatja.

Jóval az előtt, hogy komolyabb figyelmet kezdtem fordítani a pszichedelikus anyagok fogyasztóinak vallásos élményekről tett beszámolóira, a vallást úgy definiáltam, mint „az egyén belső élménye, mikor egy Túlvalót („a Beyond”) észlel, különös tekintettel az élmény az egyén viselkedésére való hatásában való igazoltságára, mikor a viselkedését tevőlegesen igyekszik összhangba hozni a Túlvalóval.” [3]. Következésképpen ehhez a megközelítéshez tartom magam annak megállapításában, hogy a pszichedelikus drogok kiváltotta élmények tekinthetőek-e vallásosnak, vagy sem.

A definícióból adódóan a vallásos élmény magva nyilvánvalóan szubjektív természetű, és így nem adható át a maga teljességében. Éppen ezért a vallás megragadásában kénytelenek vagyunk elsősorban a vallásos személy beszámolóira támaszkodni. Ez a korlátozás könnyen megzavarhatja a modern pszichológust, akinek saját szakmájáról való, tudományosságba szűkült elképzelései megkötik a kezét az egyébként nyilvánvalóan személyiségformáló hatású vallásos öntudat vizsgálatában. Mikor megfigyeli a hívőt, aki olyan nagy lendülettel használja az olyan fogalmakat, mint „bűnbánat”, „újjászületés”, „megszabadulás” és „üdvösség”, arra az elhamarkodott következtetésre juthat, hogy ezek a kifejezések csupán egy szentimentális vigaszt nyújtó nyelvezet eszközei, és aligha tükröznek valamiféle alapvető változást az embertársakkal való kapcsolatban. Ez a pszichológus megfeledkezik arról – ha egyáltalán valaha is tudatában volt –, hogy ezek a kifejezések olyan élmények visszhangjai, melyek mind a régebbi időkben, mind pedig napjainkban hercegek és koldusok sorsát változtatták meg, lehetővé téve, hogy egységbe fogják és egyébként elérhetetlen magasságokba emeljék életüket. Az ilyesféle hatások, és a rejtéllyel és félelemteljes tisztelettel átszőtt tapasztalásról szóló szubjektív beszámolók együttes jelenlétét kell keresnünk, ha fel akarjuk mérni e különleges vegyületek vallási jelentőségét és értékét.

Mielőtt azonban belekezdenénk az áttekintésbe, említést kell tennem a nem-racionális elemek szerepéről a vallásos életben. Nem véletlenül használom a „nem-racionális”, és nem az „irracionális” kifejezést. A vallásos életben legkevesebb három alapvető tényező van jelen. Az első tényező az elmélet és a gondolatok síkja, az emberi elme racionális tevékenységének kifejeződése. A második a vallásos elvek aktív megvalósítása, az embertársakkal való törődés, és a vallásos elkötelezettségből adódó morál és közösségi irányelvek követése. Ez a két tényező a valláson kívül az emberi élet más területeinek is sajátja. A harmadik viszont csak a vallásra jellemző, és ennek hiányában semmilyen emberi jelenség vagy tevékenység nem nevezhető igazán vallásos természetűnek. E harmadik jelleg nem más, mint a szent dolgok megtapasztalása, a szentséggel való együttlét, amiben az ember nem annyira logikusan, mint intuitív, nem-racionális módon felismeri a régmúlt és napjaink látnokaival és szentjeivel való kapcsolódási pontot. Egy a drogoktól független példával szolgál Arthur Koestler a The Invisible Writing (1955) című önéletrajzi írása The Hours by the Window című fejezetében. A szentség e nem-racionális érzete ösztönzi az embert, ez járja át gondolatvilágát és cselekedeteit, rendkívüli energiával tölti be, és felruházza életét azzal a jelleggel, amit vallásosságnak nevezünk. Annak meghatározásához, hogy a pszichedelikus állapot tekinthető-e akármelyest is vallásosnak, azt a kérdést kell megválaszolnunk, hogy ezek az anyagok előidézik-e ezt a változást.

Amennyiben elfogadjuk ezt a megközelítést, miszerint is a vallás lényegi magja a misztikus tudatosságban és a szentségesség közvetlen megtapasztalásában áll, nyomós bizonyítékot lehet felmutatni arra, hogy a pszichedelikus drogok a nem-ésszerű tudatosság éppen ezen aspektusait szabadítja fel. Úgy gondolom, hogy az alábbi példa meglehetősen szemléletes és meggyőző lesz.

Dr. Walter N. Pahnke a Spring Grove Kórház alkalmazásában a Harvard Egyetemen végzett doktori kutatásának keretein belül húsz teológia szakos hallgatón végzett kísérletben vizsgálta a pszilocibin hatásait. A csoport egyik fele placebót, másik fele pedig pszilocibint tartalmazó készítményt kapott. Ezután mindannyian részt vettek a két és fél órás nagypénteki istentiszteleten. A kísérleti csoport intenzív misztikus élményekről számolt be, míg a kontrollcsoport tagjainak alig voltak szokatlan benyomásaik. [4] A beszámolók különböző megérzésekről, a végső valósággal, a szentséggel, Istennel, más szóval a definícióm szerinti „Túlvalóval” való együttlétről szóltak. A hat hónapon át tartó utóvizsgálatok továbbá azt mutatták, hogy az alanyok vallásos élete elevenebbé vált, és ennek következtében nagyobb odaadással foglalkoztak az élet kérdéseivel, és embertársak megsegítésével.

Ez utóbbi jelenség a definícióm azon részét tükrözi, amely a vallás aktív aspektusáról szól, a Túlvaló megtapasztalásának hatásáról, mikor az illető „viselkedését tevőlegesen igyekszik összhangba hozni a Túlvalóval.” A vallás nyugati megközelítése nagy hangsúlyt fektet a gyakorlati igazoltságra, így a fentiekhez hasonló jótékony hatásokkal alátámasztott beszámolók Istennel vagy a végső valósággal való találkozásról mindig meggyőzőbbnek bizonyulnak. További kézzelfogható bizonyítékkal szolgálnak azon vizsgálatok eredményei, melyeket LSD-vel kezelt alkoholistákon végzett Osmond és Hoffer az 1950-es évek elején Saskatchewan-ban. Dr Hoffer tanulmánya szerint hatvan súlyos eset közül harmincan öt év után sem fogyasztottak alkoholt, és magas korrelációt figyelt meg a kezelés sikeressége és az alany élményének William James szerinti transzcendentális jellege között. [5]

Hasonló tendenciákat mutató eredményekkel szolgált Dr. Timothy Leary egy a Harvard Egyetem alkalmazásában végzett kutatása. Az Állami Büntetésvégrehajtási Bizottság (State Commission of Correction) engedélyével pszilocibint adott harmincöt elítéltnek a Concord Állami Javítóintézetben (Concord State Reformatory). Mivel Dr. Leary sokak által vitatott tanulmánya szerint az elítéltek az LSD hatása alatt vallásos jellegű élményeket éltek át, és mert szerettem volna első kézből tájékozódni az eredményekről, megkértem őt, hogy ismertessen össze néhánnyal az illető elítéltek közül. Az összes alany felkutatására ugyan nem volt lehetőség, de alkalmam volt beszélni azokkal, akik még mindig a büntetésüket töltötték. Nagyrészt a súlyosabb bűncselekmények elkövetői voltak, akiket több évre ítéltek el. Megállapíthattam, hogy valóban különböző vallásos jellegeket tulajdonítottak élményeiknek. Egyikőjük egy olyan látomásról számolt be, melynek során Jézussal együtt részt vett annak keresztre feszíttetésében. Nem sokkal ezután kinézett az ablakon, és ennek a fegyveres rablásért elítélt, közel negyven éves embernek a szavait idézve, aki felnőtt életének nagy részét rácsok mögött élte le: „hirtelen az egész életem megjelent előttem, és arra gondoltam: mennyi elfecsérelt év!”. Az eltelt időben ezek az emberek ott, az intézmény falain belül létrehoztak egy az anonim alkoholistákhoz hasonló önmaguk és a többiek rehabilitációját szolgáló csoportot, amit Önfejlesztő Csoportnak neveztek el. Egyértelművé vált számomra, hogy ezekben az emberekben az LSD kezelés hatására erőteljes vallásos folyamatok mentek végbe. (Leary és Clark, 1963)

A The Varieties of Psychedelic Experience (A pszichedelikus élmények válfajai) című írásukban Masters és Houston számtalan példán keresztül mutatják be a pszichedelikus élmények különböző fajtáit. A bemutatott 206 eset közül majdnem mindegyik alany beszámolt vallásos jelegű képek megjelenéséről, de csak néhányuk élt át olyan misztikus élményt, amit a szerzők igazán mélyen átalakító és egységbe fogó erejűnek ítéltek. Mindemellett ők úgy gondolják, hogy ezek az anyagok elősegíthetik az ilyen élmények kialakulását, mely meggyőződésüket elsősorban egy az utolsó fejezetben leírt meglehetősen nyomós példával támasztják alá. A harmincas évei végén járó alany, egy sikeres pszichológus, fiatal korától kezdve ellenállhatatlan vonzódást érzett mindazon dolgok iránt, amiket a társadalom általában „gonosznak” tekint. Nem hitt semmiben, harcos ateista volt, szexuálisan kicsapongó életet élt, és hallgatóinak „a teljes elzüllés evangéliumát hirdette”. Bizonyos neurotikus tünetek megjelenése miatt ön-analízisnek és terápiás kezelésnek vetette alá magát, melyek csak részben jártak eredménnyel. Mindössze három LSD kezelés folyamán azonban olyan megrázó szimbolikus élmények összetett sorozatán ment keresztül, ami énjének majdhogynem teljes átalakulásához vezetett. Egy évvel később ezt az átalakulást az alany Istennel való találkozásnak tekintette, ami mind vallásos, mind pedig maradandó jelleget hordozott. Ezt a megállapítását ismerősei is megerősítették.

Számtalan tanulmány számol be a pszichedelikus drogok fogyasztását követő vallásos megnyilatkozásokról. A vallásos jellegű környezetben nagyobb valószínűséggel, 85-90 százalékban értékelik az alanyok vallásosnak az élményt. A vallásos értelmezést eleve elvető alanyok körében sokkal alacsonyabb ez az arány, de az alábbi példában leírtakhoz hasonlóan még náluk is előfordulhat „Isten megtapasztalása”.

Egy elmegyógyintézetben folytatott kísérletsorozat keretében lehetőségem nyílt egy diplomás fiatal férfi terápiás vezetésére. Zsidó vallásban nevelkedett, meggyőződéses ateista volt, és a vallásán kívül nősült. A vizsgálat több alkalmat vett igénybe, és a vallásos vonatkozások csak véletlenül kerültek az előtérbe. Nevezzük őt Duncan Cohen-nek. Igyekeztem bátorító körülményeket teremteni: a környezetet virágokkal és zenével tettem kellemesebbé, és arra bíztattam az alanyokat, hogy kórházi szobájukba hozzanak magukkal személyes jelentőségű tárgyakat és ízlésüknek megfelelő zenét. Duncan 16 napon keresztül napi 180 mikrogramm LSD-t kapott. Eleinte eléggé irritálta a tény, hogy egy teológiai iskolában tanítok, és bár foglalkozásról foglalkozásra egyre jobban sikerült a bizalmába férkőznöm, továbbra is makacsul tartózkodott mindenféle vallásos értelmezéstől. Az első alkalomtól kezdve újjászületési élményként írta le a foglalkozásokat. Az első alkalmak során családtagjaival való egyre intenzívebb szimbolikus találkozásokat élt át, amiket saját halálának dramatizált átélése követett. Egyaránt volt „holttest” és „temetésrendező”, míg rám a szertartást levezető rabbi szerepe jutott. A történések alapvetően vallásos természetét továbbra is tagadta, vagy csak igen halványan érzékelte. Igyekeztem nem erőltetni a vallásos értelmezéseket, de a hozzáállásom kétség kívül hatással volt rá.

Az áttörés a tizenötödik fogyasztás utánig váratott magára. Úgy fél órával a drog elfogyasztása után a fűben ült, és két szöcske mozgását figyelte, amit valamiféle kozmikus táncként értelmezett. Hirtelen egységben érezte magát a szöcskékkel és az egész univerzummal. Mikor meglátott, odafutott hozzám, és izgatottan újságolta: „Clark doktor, misztikus élményem volt, találkoztam Istennel!”

A kilenc hónapos utóvizsgálat során kiderült, hogy Duncan igen nagy jelentőséget tulajdonít az élménysorozatnak. Sok minden történt ebben az időszakban. Elmondása szerint a kórházi kezelés befejezése egy olyan érési és fejlődési folyamat kezdetének bizonyult, ami az utóvizsgálat alatt sem ért véget. Toleránsabb és nyitottabb lett, és ellenszenvvel gondolt vissza „korábbi szűklátókörűségére”. Mindig is érdekelte a történelem, és most sokkal érzékenyebbé vált a vallás történelmi szerepére. Nem tudom, hogy mennyire sikerült megbarátkoznia az intézményesített vallásosság gyakorlatával, de egy olyan létszemléletet vállalt fel, ami az ő számára vallásosabb természetűnek bizonyult, mint a legtöbb templomjáró ember létszemlélete. A pszichedelikus vallásos közösségek, mint például a League for Spiritual Discovery (A Spirituális Felfedezés Szövetsége) iránt mindenesetre több érdeklődést mutatott, mint azelőtt. A mélyebb értelemben vett vallásosság szerepe az emberi természetben és történelemben átfogóbb értelmet nyert a számára.

Az 1950-es évek közepén jelent meg Aldous Huxley befolyásos írása, a The Doors of Perception (Az érzékelés kapui), amiben egy meszkalin-élményt ír le, és a vallásos élet felpezsdítésére alkalmas eszközként mutatja be az anyagot, különös tekintettel a misztikus vonatkozásokra. R. C. Zaehner vitába száll Huxley-val (Mysticism: Sacred and Profane, 1957), és rámutat arra, hogy míg a meszkalin előidézhet ugyan panteisztikus vagy monista jellegű élményeket és a pszichózishoz hasonlítható állapotokat, nem indukál teista lelkületet. Használatát nem tartja összeegyeztethetőnek a keresztény doktrínával. Zaehner következtéseit többek között egy önkísérletére alapozza, így nem sorolható a pszichedelikumok azon kritikusai közé, akik minden közvetlen tapasztalat nélkül rémisztgetik az embereket. Bármily dicséretes legyen is azonban Zeahner professzor igyekezete, abba a hibába esik, ami igen jellemző mind a pszichedelikumokat nem fogyasztó, mind pedig a pszichedelikumokat fogyasztó emberekre, Huxley-t is beleértve: túlságosan messzemenő következtetéseket von le saját tapasztalataiból és saját nézőpontja alapján.

Igaz, hogy az élmények nagy része jobban illeszkedik a panteisztikus vagy keleti vallásosságba, de maga az élmény alapvetően nem-racionális és fogalmilag megragadhatatlan. Mikor leírjuk az élményt, sok különböző fogalmi rendszerhez folyamodhatunk, melyek azonban nem azonosíthatóak magával az élménnyel. Így a leírások igen változatosak, és van közöttük olyan, ami Zaener teológiai osztályozását igazolja, vannak azonban, akik számára nem kevésbé kézenfekvő az élményük alapvetően keresztény megélése, mint Szent Teréz számára volt misztikus élménye kapcsán, melynek során a Szentháromság titka tárult fel előtte. Ismerek olyan embereket, akik a pszichedelikus élmény hatására megtértek ahhoz a keresztény közösséghez, melynek hagyománya szerint nevelkedtek, és ismerek olyanokat is, akik inkább a keleti fogalomrendszerek felé hajlottak.

W. T. Stace (Mysticism and Pdilosophy, 1960) különbséget tesz az univerzális jellegzetességeket hordozó misztikus élmény, és annak hitvilágról hitvilágra és korról korra változó értelmezése között. Ugyanazt a pszichés élményt egy keresztény megélheti az Atya, Fiú és Szentlélek fogalmaiban, míg egy buddhista lehet, hogy a nirvána képzetében ragadja meg azt. Stace szerint a misztikus élményt nem annak kiváltója határozza meg, legyen az pszichedelikus drog vagy keresztény szentség, hanem az élmény szubjektív minősége. A fogalmi megragadás ezek után már csak a tapasztaló alany beállítottságán múlik. Stace ezt „az okozati függetlenség elvének” nevezi. Ehhez szeretném hozzáfűzni, hogy ahogy a keresztény szentség nem idéz elő misztikus élményt minden hívőben, a meszkalinról és az LSD-ről ugyanez mondható el. Stace példaként leír egy olyan meszkalin élményt, ami kielégíti az ő definíciója szerinti misztikus élmény kategóriáját. [6]

Könyvében kitér még a panteisztikus élmények kérdésére is, melyek oly sokszor keverték bajba a misztikusokat. Rámutat e „transzszubjektív” élmény ellentmondásos természetére, amennyiben a misztikus egyszerre érzi magát Istennel egynek, és teljességgel Isten teremtményének. Ilyen értelemben válik összeegyeztethetővé a misztikus élmény a teizmussal éppen úgy, mint az ateista buddhizmussal. Ugyanezen megközelítésben válik érthetővé a pszichedelikus élmények értelmezésének teológiai és filozófiai sokfélesége.

Hiba lenne a pszichedelikus állapotot kísérő vallásos élmények gyakori megjelenéséből azt a következtetést levonni, hogy Isten a teremtés idején megáldotta ezeket a vegyületeket, és elkülönítette azokat a vallásos használat céljára. Ha valóban ez lett volna a szándéka, akkor bizony igazán jobban odafigyelhetett volna teológiai és orvosi tanulmányai során, és felismerhette volna, hogy milyen nehézségeket gördít a fogyasztók útjába. Ahogy arra már rámutattam a fentiekben, semmi nem garantálja az élmény kielégítően vallásos természetét. Bizonyos körülmények azonban előmozdíthatják a vallásos eredményt. Az alábbiakban megpróbálok rámutatni néhányra a legfontosabbak közül.

Az első és legfontosabb maga az alany – személyes természete, és a vallásos élmény megtapasztalásának vágya. Azok, akik eleve nyitottabbak a vallásos valóságra, azok hajlamosabbak lesznek a vallásos élmények megélésére. Aki pedig tudatosan készül rá, az nagyobb valószínűséggel nyeri el jutalmát, mint az, aki nem foglalkozik, vagy nincsen tudatában a vallásos élmény lehetőségével. Emlékezzünk Duncan Cohen példájára, aki tizennégy alkalommal fogyasztott LSD-t bármiféle vallásos kimenetel nélkül; a Nagypénteki Kísérlet során pedig az egyetlen olyan kísérleti alany, aki nem számolt be misztikus élményről, eleve nem hitt ebben a lehetőségben, és ennek megfelelő volt a hozzáállása: például csak részlegesen vett részt a közös vallásos felkészülésben.

Az alkalom körülményei szintén fontos szerepet játszanak a vallásos élmény kialakulásában. Ha a drogot egy templomban fogyasztják, vagy vallásos jelképek környezetében, akkor nagyobb a vallásos eredmény valószínűsége. Hasonló hatással lehet a befolyásoltság megfelelő szakaszában folytatott olvasás (például a Bibliából vagy a Tibeti Halottaskönyvből), illetve a vallásos zenei aláfestés. Ha a vezető egy mélyen vallásos személy, és szívesen venné a vallásos kimenetelt, az tovább növeli a hajlamot. Többen beszámoltak erről a jelenségről Dr. Leary-vel kapcsolatban, és ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy olyan nagy arányban jelentek meg vallásos élmények az ő kísérletei során. Mindezen faktorok súlya nyilvánvalóan függ az alany befolyásolhatóságától, de hiba lenne az egész jelenséget a befolyásolhatóság számlájára írni, mivel úgy tűnik, hogy az élmény beindulását követően nagyrészt a tudattalan veszi át az irányítást. Mindazonáltal a kezdeti befolyásolhatóság, és annak az alany és környezete által való célszerű kiaknázása előmozdíthatja azt a fogékonyságot, amit a legtöbb kutató a pszichedelikus állapot egyik legkiemelkedőbb jellemzőjének tart.

A pszichedelikus élmények valódi vallásos természetét tagadók gyakran hivatkoznak arra a tényre, hogy a jótékony hatások nem mindig bizonyulnak maradandónak. Ebben a tekintetben azonban ezek az élmények egyáltalán nem különböznek más vallásos élményektől. Minden igehirdető jól ismeri a visszaesés jelenségét. Ha a pszichedelikus élmény segítségével elért személyiségváltozásokat maradandóvá kívánjuk tenni, az folyamatos utófoglalkozást igényel.

A pszichedelikumok kérdéskörének a legtöbb ember szemében terápiás, egészségi és törvénykezési szempontokból van jelentősége. A vallás terén azonban mindezeknél is nagyobb a jelentősége. A vallásnak talán az a legjelentősebb funkciója, hogy értelemmel és irányultsággal tölti meg az életet. Ezen irányultság legragyogóbb forrását mindig is a vallásos elhivatottságú vezetők, látnokok, próféták, hittérítők, igehirdetők, mártírok és misztikusok vallásos élményei szolgáltatták. Ezek az emberek örömben, elragadtatásban, vagy félelemtől remegve, szemtől szemben álltak az Úrral. Bármennyire elmélyült emberek voltak is ők, meghatározó nyomot hagytak a emberiség titokzatos földi létének irányultságában. A status quo illetékes fenntartói döbbenten, ámulattal, sértődötten, sőt, rémülten tekintenek azokra, akik e drogok fogyasztását követően olyan állapotokról számolnak be, melyekéhez hasonló meggyőző erőt a fiatalok képzeletének megragadásában az egyházak nemigen tudnak felmutatni. A pszichedelikus mozgalom egy vallásos mozgalom. A rugalmatlan tilalmi törvénykezés törvénytelenné tette, ami a drogok fogyasztását illeti, de egyébiránt teljességgel legális mozgalom.

Tanulságos lehet egy pillantást vetni e jelenség történelmi párhuzamaira. A korai kereszténységre meglehetős aggodalommal tekintett a Római Birodalom, a kor dicsőséges békefenntartó hatalma. Mivel még jelképesen sem voltak hajlandóak hódolatot tanúsítani az isteni császár irányába, az egyébként leglelkiismeretesebb uralkodók ítélték el és küldték az arénákba őket. A középkorban eretnekeket és zsidókat ítéltek máglyahalálra titkos szertartásokon való részvétel és az Egyház álláspontjával ellenkező nézetek hirdetésének vádjával. Számos olyan misztikus volt közöttük, akik a mai pszichedelikus kalandorok élményeihez hasonló, vagy éppen azokkal azonos élményeket éltek át. E spirituálisan fogékony lelkek (mint például Eckhart Mester) felett nem felelőtlen szadisták ítélkeztek, hanem a papság józan tagjai, akik hivatásuk szerint igyekeztek megvédeni a közösséget az eretnekség befolyásától. Nem volt közvetlen ismeretük a misztikusok látomásairól. Ésszerűen gondolkodó, lelkiismeretes bírák voltak, akik kötelességüknek tekintették, hogy megmentsék embertársaikat a pokol tüzétől. Éppen így szabják ki napjaink lelkiismeretes bírói a máglyahalál modern megfelelőjét, mikor börtönbüntetésre ítélik azokat, akik nem vettek részt látomásaikban és elragadtatásaikban. Csak azt látják, hogy megszegték a törvényt, ők pedig a társadalmat védelmezik. Saját látókörük fényében döntenek.

A hívő emberek azonban soha nem arról voltak híresek, hogy lelkiismeretük elébe helyeznék a törvényt; és az emberi elme ezen makacs természete nélkül nem is védhetné meg magát a vallásos meggyőződés az állam hatalmától. Így a pszichedelikus szereket tiltó törvények majdhogynem teljesen érvényesíthetetlenné válnak. Mindemellett azonban éppen a teológiai és köztörvényes fanatizmusba szikkadt vallásos meggyőződés számlájára írható számtalan üldöztetés, önkényes kegyetlenkedés és nem egy a történelem legvadabb háborúi közül. E szégyenletes múlt emléke vezetett a vallásszabadság elvének kialakulásához, amit magában foglal az amerikai alkotmány is. Ez azonban csak részleges védelmet nyújt a vallási kisebbségeknek a többség zsarnokságával szemben. Jelenleg nem létezik olyan vallásos élmény, ami iránt kevesebb toleranciával viseltetne az amerikai polgár, mint a pszichedelikus anyagok előidézte állapothoz. A konzervatív hívők, az Amerikai Forradalom Leányai (Daughters of the American Revolution), az akadémikus közösség megbecsült tagjai és az Amerikai Orvosi Szövetség (American Medical Association) szerint meg kell védeni a társadalmat az ilyen élmények hatásaitól.

Hogy rávilágíthassak a pszichedelikumok körüli vitának erre a háttérbe szorított aspektusára, igyekeztem kissé kiélezni a mondandómat. Tisztában vagyok azzal, hogy ezeknek a drogoknak is megvannak a maguk veszélyei, és szükségesnek látom használatuk ellenőrzés alatt tartását, de fontosnak tartanám, hogy a törvénykezési és végrehajtó hatóságok ne akadályozzák az égető szükségességű kutatásokat. E terület legtapasztaltabb és legkiválóbb kutatóinak egy részétől tagadják meg az anyagokhoz való hozzáférést. Nem véletlen, hogy egyre gyarapodnak azok a közösségek, amik a pszichedelikus drogokat nagy erejű szentségi anyagoknak tartják. Az Új-Amerikai Egyház (Neo-American Church) vezetői például elszántan küzdenek alkotmányos jogukért, hogy vallási célokból használhassák ezeket az anyagokat; a konzervatívabb Ébredés Egyháza (Church of Awakening) pedig az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Igazgatósághoz (Food and Drug Administration) folyamodott, hogy az Amerikai Bennszülött Egyházhoz (Native American Church) hasonlóan használhassák a peyote kaktuszt. Ezt a jogot az indiánok más vallásos jogaikhoz hasonlóan állhatatosságuk és áldozatkészségük révén vívták ki maguknak. Ők vallásos meggyőződésük védelmében a börtönbüntetést is vállalták. Ha az indiánok használhatják a peyote-ot, miért ne élhetnének a fehér egyházak hasonló módon alkotmányos jogukkal? Mindeközben a pszichedelikus anyagok mind legális, mind pedig illegális fogyasztása tovább folytatódik, hol vallásos, hol nem vallásos keretek között; akár felelőtlen vakmerőséggel, akár azzal a szándékkal, hogy megőrizzék ezeket a sokat ígérő eszközöket a társadalom javára, legalább addig, míg a körültekintő kutatás és felelősségteljes gyakorlat útján ki nem csikarjuk belőlük legféltettebb titkaikat.

Nyilvánvaló, hogy ezek a drogok és vallásos használatuk komoly kihívást jelentenek a hagyományos egyházaknak. Olyan lehetőséget nyújtanak a vallásos élmények megtapasztalására, ami nemcsak hogy elevenebb az egyházak által nyújtott lehetőségeknél, de olyan mértékű és olyan megbízhatóan hathatós lelki újjászületésre és személyiség-átalakulásra adnak lehetőséget, amilyet a hagyományos egyházak nem ígérhetnek. Az LSD segítségével a vallásos élményt úgymond laboratóriumi körülmények közé lehet csalogatni, és lehetőség nyílik annak gyakorlati vizsgálatára. Fontos, hogy az egyházi hatóságok szembenézzenek a felmerülő kérdésekkel, és így korrekt ismeretekre alapozhassák esetleges döntéseiket, nem pedig előítéletekre, tudatlanságra és félelemre. Nem tudhatjuk, hogy milyen lesz az egyházak állásfoglalása, de csak akkor hozhatnak egészséges döntéseket, ha alapos ismeretekre támaszkodnak, és megfelelő nyitottsággal tekintenek mindarra, amit ezeknek a rendkívüli anyagoknak a veszélyeiről és a bennük rejlő lehetőségekről biztonsággal megtudhatunk.

[1] A részletes antropológiai beszámolókat lásd itt: Aberle (1966) és Slotkin (1956).
[2] 298. oldal.
[3] A téma részletes tárgyalását lásd a szerző The Psychology of Religion (1958) című művének 2. fejezetében.
[4] Részletes beszámoló Pahnke: Drugs and Mysticism (1966) című művében, valamint Bernard Aaronson és Humphry Osmond (szerk.): Psychedelics (1970) a fenti írást is tartalmazó számának hasonló című cikkében.
[5] Lásd Abraham Hoffer hozzáfűzéseit, H. A. Abramson (szerk.): The Use of LSD in Psychotherapy (1966), 18-19., 114-115. oldal.
[6] A 71. oldaltól. Továbbiak az „okozati függetlenség elvéről” a 21. oldaltól.

© Copyright 1970, 2002 Walter Houston Clark.