Thomas Szasz szerint csak az egyéni döntés számít

(kép: Népszabadság – Kovács Bence)

Az elme nem lehet beteg – állítja Thomas Szasz. A magyar származású, de 1938-ban, 18 évesen Amerikába emigrált és azóta is ott élő pszichiáter – akit a pszichiátria tudományát keményen bíráló nézetei miatt majdhogynem eretneknek tartanak – nemrég itthon járt, és orvosoknak tartott előadást a fővárosi Nyírő Gyula Kórházban.

Ha zavar, hogy az anyád hallucinál, és úgy érzed, nem tudsz vele mit kezdeni, terhedre van, nem akarsz vele élni, akkor hagyd el – mondja Thomas Szasz. – Ilyen egyszerű. Az élet minden problémáját nem veheted magadra. A teremben ülők felszisszennek erre. Pusmogás indul, na de mégis, az ember felelős az anyjáért, ez nem így működik, a társadalom…, szabályok…, szokások…, elvárások… – Ha anyádnak mellrákja van, és úgy dönt, hogy nem akarja megoperáltatni magát, akkor mit csinálsz? – folytatja eközben a nyugalmazott professzor. – Tiszteletben tartod a döntését, ugye? Ha valaki magával beszéli meg a problémáit, mert senki sincs, aki meghallgatná – én ezt hívom hallucinációnak –, akkor az már olyan betegség, amibe önkényesen, erőszakkal beavatkozhatunk? És mi van a keresztényekkel? A látomásaikkal? Semmisítsük meg a vallást azon az alapon, hogy a hallucináció kóros elmeállapot? Thomas Szasz rendes, „mainstream”, azaz a tömegbe olvadó pszichiáterként kezdte pályafutását. Később, többéves praktizálás után, egyre többször adott hangot annak: az elmebetegek mai kezelése nagyon hasonlít az egykori boszorkányüldözésre. Az elme betegsége – vallotta – lényegében metaforikus jelenség. Ha szembetalálkozunk egy olyan viselkedéssel, amelyet zavarónak és értelmezhetetlennek találunk, azonnal lecsapunk rá, teletömjük gyógyszerekkel az illetőt, ami – Szasz professzor szerint – nem más, mint embertelen bánásmód. – Az elme nem lehet beteg, és ezzel a kijelentésemmel nem fedeztem fel semmi újat, csak komolyan veszem a nyelvet és a tudományt. Azoknak az embereknek, akiket elmebetegnek nevezünk, általában magukkal vagy a környezetükkel, esetleg mindkettővel egyszerre van bajuk. Orvosilag kimutatható betegségük ugyanis nincs. Elfogadom például azoknak a pszichiátereknek a véleményét, akik úgy látják: a skizofrénia betegség, és már nagyon közel van, hogy felfedezzék, az agy melyik területének működési zavara okozza. De ettől a perctől kezdve a skizofrénia gyógyítása nem a pszichiáterekre, hanem a neurológusokra tartozik majd, mert neurológiai problémává válik. Ha valaki komolyan meg akarja ölni magát, azt általában még erőszakkal sem lehet, de nem is kell megakadályozni ebben. Hiszen miért lenne terápia az erőszak? Miért nem önkéntes a beteg–orvos viszony a pszichiátriában? Miért nincs kényszergyógykezelés, mondjuk, a bőrgyógyászatban? Ki, mit, minek nevez, az a nagy kérdés tehát. Az én szótáramban azt a helyet, ahová akaratuk ellenére, erőszakkal zárják be az embereket, nem elmegyógyintézetnek, hanem börtönnek hívják. Thomas Szasz meghökkentő elméletei azon a filozofikus gondolatmeneten alapulnak, vajon kié a testünk és az elménk: Istené, az államé, az egyházé, avagy saját magunké? Ha ez utóbbit választjuk, akkor azt is hozzá kell tennünk, minden ember saját magáért felelős. Ha ezt is elfogadjuk, akkor kijelenthetjük, nem tekinthető betegnek például a heroinista sem, hiszen maga döntött a drog fogyasztásáról, ráadásul örömét is leli benne. Ha pedig nem lehet ráerőszakolni valakire, hogy vallásos legyen, azt sem kényszeríthetjük rá a drogosra, hogy a pszichiátriában higgyen. – Ha egy pap beszél arról az embereknek, hogyan kell az életet élni, a hívek szájtátva hallgatják, elgondolkodnak rajta, aztán hazamennek, és saját döntéseik alapján élik az életüket tovább – mondja Thomas Szasz. – Ha egy pszichiáter teszi ugyanezt, azaz meghallgatja a hozzá fordulókat, majd beszél arról, hogyan kell az életet élni, akkor már gyógyításnak, terápiának hívjuk. Orvosnak lenni óriási hatalom és erő. Még azt is megtehetik a kinevezett gyógyítók, hogy ráböknek valamelyik, „értelmezhetetlen” betegükre, és azt mondják: be kell zárni. Ezzel szemben én úgy gondolom, a jó pszichiáter olyan, mint egy pincér. Megkérdezi, miben segíthet, érdekli, hogy valójában mit is szeretne az a személy, aki felkereste őt. Az a dolga ugyanis, hogy segítse a beteget rátalálni az igazi problémájára. A felelősség mindig megelőzi a szabadságot. A szabadság azonban egyenlő a tévedés jogával is. Csak gondoljunk bele, az elmúlt század első éveiben még szabadon lehetett kapni drogokat Amerikában. Kevesebb kábítószeres van, amióta az állam erőszakkal fenyegeti a drogozást? És miért félünk azoktól, akik eldobják maguktól az életüket? Talán, mert azt szimbolizálják, hogy nem az állam vagy egyház tulajdona vagyunk, hanem magunk dönthetünk – felelősen – az életünkről? Ha rosszul döntünk, akkor a tévedés joga is a mi felelősségünk. Én így értelmezem a szabadságot. Az előadáson a legnagyobb vihart az a kérdés kavarta: ha elfogadjuk a profeszszor tanait, akkor ezek szerint szabadon kell hagyni azokat is, akik kóros elmeállapotukban megölnek valakit, aztán esetleg még újabb és újabb áldozatokat is szednek. Thomas Szasz mosolyogva csóválta meg a fejét erre. – Az elején azzal kezdtem, ha zavar anyád elmeállapota, terhedre van, akkor ne maradj vele, hagyd magára, éld a saját életedet. Láttam, hogy sokan nem értettek egyet velem. Pedig úgy gondolom, egy magára hagyott, bajban lévő ember lehet, hogy hamarabb kér segítséget megfelelő helyen. Megfigyelték, az úgynevezett „elmebetegek” háborús helyzetekben roppant jól állnak helyt, éppen az extrém körülményekhez képesek megfelelően alkalmazkodni, ez zökkenti vissza őket a valóságba. Semmi sem biztos, persze. Nincsenek mindenható receptek. Én abban hiszek, hogy az elmegyógyintézeteknek nem a világtól elzárt, tulajdonképpen a társadalmat védő helyeknek kellene lenniük, ahol arra kényszerítik mindenféle erőszakos módon a pácienseket, hogy megtanulják, hogyan tudnának a többség elvárásainak megfelelő életet élni. Sokkal inkább olyan menedékhelyekre lenne szükség, ahol azok az emberek is békében lehetnének, anélkül, hogy bárki meg akarná változtatni őket, akik a társadalomban nem tudnak vagy nem akarnak helyet találni maguknak. Aki pedig bűnös, gyilkol, azt meg kell büntetni a törvényeknek megfelelően, a pszichiátria ugyanis nem lehet a törvénykezés része. Egy pszichiáter a végeredményt látja, az eseményeket rekonstruálhatja, de a családi problémákat, a gyilkossághoz vezető okokat utólag nem tudja se megszüntetni, se megoldani. Az előadás végén Thomas Szasz hajlandó volt még válaszolni néhány kérdésemre. A legjobban az izgatott, vajon mennyire tudatosan provokál a profeszszor, amikor kimond – helyettünk is – olyan dolgokat, amelyek azért eszünkbe jutnak néha, de talán magunk is megrémülünk tőlük. – Hogy provokálok-e? Bizonyos értelemben igen – válaszolta. – De nem ez a lényeg. Inkább arra szeretnék megtanítani mindenkit, hogy semmit nem kell megtennünk csak azért, mert a társadalom bizonyos szabályokat kényszerít ránk. A döntés, amit egy-egy helyzetben hozhatunk, mindig csak arról szóljon, én hogyan és mitől érezném magam jobban. Csak ezzel oldhatók meg ugyanis a problémáink. – Ön szerint életszerű mindaz, amit tanít? – Az egész társadalom számára természetesen nem. Az egyén szabadságát feltételezve már igen. – Ez a bizonyos szabadság nem az anarchiával egyenlő?– Milyen társadalommal lenne ezek után elégedett? – Én már így is elégedett vagyok, hiszen lehetőségem van elmondani, amit gondolok. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság örökös tagjaként csaknem negyven éve agitálok az úgynevezett „elmebetegek” jogainak védelmében. Hiszek benne, hogy nem teljesen hiába teszem. – Meglehetősen liberálisan nyilatkozik a drogfogyasztást illetően is. Kíváncsi vagyok, vannak-e személyes tapasztalatai, azaz kipróbálta-e valamelyik tudatmódosítót? – Elárulom, végtelenül konvencionális személyiség vagyok, a családomat – két gyerekem van – meg a munkámat tartom a legfontosabbnak az életemben. Valóban úgy gondolom, az, hogy drogozik-e valaki, az egyén tiszteletben tartandó döntése. Mint orvos pontosan tudom viszont, hogy milyen anyagok ártanak a szervezetemnek. Ezért nem iszom kávét, és nem fogyasztok alkoholt sem. A kábítószerektől is tudatosan tartom távol magam. Ez volt az én döntésem. Thomas Szasz A State University of New York nyugalmazott professzora. 1920-ban született Budapesten, és tizennyolc éves kora óta él Amerikában. Először fizikusdiplomát szerzett, majd Chicagóban beiratkozott az orvosi egyetemre, ahol pszichoanalitikusként végzett, 1950-ben. 1957 óta 25 könyve és számtalan tanulmánya jelent meg, ezek közül a legismertebbek az először 1961-ben kiadott The Mysth of Mental Illnes, azaz a nemrég magyarul is megjelent Az elmebetegség mítosza, valamint a The Manufacture of madness (Az őrület gyára, 1970). Művei közül elsőként a Szertartásos kémia című könyvét fordították le magyarra, amelyben arra a kérdésre keresi a választ: miért csak és miért éppen a XX. században vált a kábítószerek használata különleges társadalmi és politikai kérdéssé?